A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-06 / 10. szám

Csak egy percre... Téli zimankó ide, téli zimankó oda, február 12-én mégiscsak volt egy igazi csalogány­koncert Prágában! Persze, nem a kertek­ben, erdőkben trilláz­tak a csalogányok, hanem a vadonatúj Kultúrpalotában, ahol a hagyományos Arany­csalogány verseny ünnepélyes eredményhirdetése zajlott. A hölgyek mezőnyét, a második helyre szorult Helena Vondráčkovát 9864 szavazattal mege­lőzve, HANA ZAGOROVÁ nyerte. — Rajongóid színésznőként s táncdalénekes­­nőként is ismernek. Nem zavar ez a kettős­ség? — Ellenkezőleg, inkább kiegészíti egymást. El­végeztem a színiakadémiát, úgyhogy nagyon szívesen vállalok színpadi szerepeket. A táncda­­léneklés pedig hivatást és kedvtelést jelent szá­momra. — Neved kilenc-tíz évvel ezelőtt vált ismert­té. Miképpen jellemeznéd pályafutásod ala­kulását ? — Anélkül, hogy megtagadnám bármelyik ko­rábbi sikeres vagy kevésbé népszerű felvétele­met, itt őszinte vallomásra kényszerülök. Úgy érzem, pályám elején kevés szívbéli, atmoszférát teremtő, fajsúlyos dal jutott nekem. Lehet, hogy a szerzők is inkább a szőke bakfist látták ben­nem, s így születtek a nekem írt könnyedebb dalocskák. Másrészt viszont az is igaz, hogy ha előadói érettség nélkül már nehéz, veretes blu­­esokat vagy más igényes dalokat erőltetek ma­gamra, úgy könnyen hiteltelenné válhattam vol­na. Egyszerűen nem biztos, hogy amit ma ének­lek, azt már öt-hat évvel ezelőtt is megtehettem volna. A gyakorlat, a mértéktartó rutin sokat segíthet a jó arányérzék kialakításához. — Az elmúlt évtized során akadt hullámvölgy is pályafutásodban? — Bizony akadt, hiszen a pop nehéz szakma. Az ilyen időszakok azonban mindig még kemé­nyebb munkára serkentik az embert. Csak a mindennapos gyakorlás révén, lélek- és idegőrlő koncertek sorozatával juthat el valaki a siker kapujába. Persze, egy-két sláger, sokat játszott nóta is csupán rövid ideig biztosíthatja a nép­szerűséget, főleg ha néhanapján valami sikerte­len szereplés is be-becsúszik ... Ilyenkor aztán pillanatokon belül bezárulnak az addig nyitott ajtók, leáll az olajozott gépezet, nehéz újra megindulni és visszatalálni a régi kerékvágásba. Én például épp az első balsikerek időszakában kezdtem el szövegírással foglalkozni. A többlet­­munka általában meghozza gyümölcsét, hiszen ebben az esztendőben nem először kaptam Aranycsalogány-díjat. — Kedvenc stílusod? — Melódiacentrikus vagyok, úgyhogy a rockos alapokon felépített, de dallamos pop­zenét ked­velem. — A régebbi dalok tehát végleg lekerülnek műsorodról? — Nem valószínű, elvégre az örökzöld dalla­moknak is megvan a maga közönsége. Tulaj­donképpen minden egyes koncertemen régebbi számaimból is adok szemelvényeket, amit a publikum szívesen fogad. Más kérdés viszont, hogy az efféle nosztalgiahullámnak megvan a hátránya is, mert az új dalok és az új előadók hiányát palástolja. — Mit jelent számodra az Aranycsalogány­­díj? — Elsősorban örömet, de egy kis szorongást is, hiszen ebben az évben is az élmezőnyben sze­­ retnék végezni. (mik­) 22 ★ ★★★★★ a rock jegyében ★★★★★★ Az újonnan megalakult együttesek legna­gyobb problémája, hogy a közönség nem ismeri őket. Ennek leküzdésére koncertezni kell, ismeretségeket kell szerezni, kilincselni a tévénél, rádiónál, lemezcégeknél, ezek után bekapcsolni a reklámgépezetet, minél töb­bet szerepelni, egyszóval bevinni az együttes nevét a köztudatba. Ennek hiányában bukik meg az amatőr együttesek nagy többsége. Persze közben elfogadható minőségű zenét A képen balról: Móricz Mihály, Bródy János, Szabolcs, Németh Oszkár is kell produkálni. Az 1974-ben megalakult Fonográf­nak ilyen jellegű problémái nem voltak. Tagjai már ismert zenészek, akiknek nem kell mindent az alapoktól kezdeniük. Hárman az Illésből jöttek, hárman pedig a Tolcsvay és a Trió elnevezésű zenekarból. A felállás tehát a következőképpen festett: Szörényi Levente (ének, gitárok, hegedű); Bródy János (steel-gitár, szövegek); Szörényi Szabolcs (basszusgitár, ének); valamit Tol­­vacsvay László (ének, billentyűs hangszerek, gitárok, szájharmonika); Móricz Mihály (gitá­rok, ének); Németh Oszkár (dob, ütőhang­szerek). Volt viszont egy dolog, mely meg­nehezítette tevékenységüket. Akár akarták, akár nem, mindenki az Illés együttessel ha­sonlította össze őket, márpedig egy legen­dával harcolni nagyon nehéz. Ennek maguk is tudatában voltak, de rendkívüli lendülettel láttak hozzá a további munkához. Jól bizo­nyítja ezt a Fonográf első albuma is. Az Illés utolsó lemezéhez képest nagy lépést tettek előre. Ötletekben gazdag, változatosan meg­hangszerelt zenét sikerült feljátszaniuk, mi­közben a legfontosabb forrás a rock maradt, ennek is az amerikai változata. Nem követték az angol zenekarok egy részének stílusát, akik a lehető legegyszerűbb eszközökkel dol­goztak, hanem nagy gondot fordítottak a számok felépítésére, a zene és a szöveg egységére, az egyéni képességek minél na­gyobb mérvű kibontakoztatására. Szörényi Levente rég nem látott lendülettel énekelt. A négy eltérő énekhang jó alkalmat nyújtott a vokálok aprólékos kidolgozására, mely néha csaknem a Beach Boysra emlékeztet. Ugyan­csak élményszámba mennek Móricz Mihály lendületes gitárszólói, vagy Tolcsvay László zongorajátéka. A bemutatkozó lemezt a kö­zönség és a kritika is kedvezően fogadta. A Fonográf egyből az élvonalba került, messze maga mögött hagyva a romjaiból éppencsak lábrakelt Illést. Akadtak persze hangok, me­lyek a Fonográfot az igénytelen slágerzene felé való hajlammal vádolták, de ezt akkor még nem sokan vették komolyan. Koncz Zsuzsa is átpártolt az Illéstől a Fonográfhoz, az ő albuma is sikeres lett. 1975-ben követ­­kezett a második Fonográf lemez (Na mi Tolcsvay László, Szörényi Levente, Szörényi újság Wágner úr?). Zeneileg talán még gon­dosabban kimunkált lemez ez, mint az előző, bár nem annyira közérthető. Nem hiányoz­nak az egyszerű, vidám dalok, a szövegek egy árnyalattal mégis elvontabbak. Az előző lemez stílusát folytatták, a lemez mégsem olyan sikeres mint az első volt. Az előző lemez dalai elindultak egy jól átgondolt rit­musban, fokozatosan bekapcsolódtak az egyes hangszerek, a dalok menetében nem volt semmi zavaró, problémamentesen ha­ladtunk a csúcs, a refrén felé. Magas színvo­nalú, mégis közérthető zene volt ez. A magas színvonal és a jó hangszerelés megmaradtak a második nagylemezen is, a lendület és a folytonosság azonban már nem olyan egyér­telmű. Gyakoriak a ritmusváltások, az elvon­­tabb zenei és szövegi részek meg-megsza­­kítják a számok folytonsságát és első hallás­ra darabossá teszik a dalok egy részét. Azonban csak első hallásra, mivel többszöri meghallgatás után a számok ilyen jellegű felépítése már nem hat zavarónak. Az első benyomást ugyanakkor rontja a felvétel elég­gé gyenge minősége. Az egyes hangszerek feljátszása távolról sem olyan plasztikus mint az első nagylemezen. A magas és a mély hangok eléggé le vannak vágva, a hangsze­rek nem a természetes hangjukon szólalnak meg (főleg a basszusgitár és a dobok). Ennek ellenére a lemez zenei és szövegi szempont­ból is jól sikerült. 1976.—FG—4. Az FG—4 egy elképzelt bolygó, melynek elképzelt látogatója a Föld­ről érkezik. Az FG—4 ugyanakkor a Fonográf 4 rövidítése is, a Fonográf nagyedik nagyle­mezét jelöli, (beleszámolva Szörényi Levente önálló albumát is). A lemez zenéjének és szövegének formája szvit, vagyis a lemez, zeneileg és szövegileg összefüggő egészet alkot, előre meghatározott koncepció sze­rint. Egy lemezoldalon már próbálkozott ilyennel Szörényi Levente és Bródy János még az Illés idejében (Human Rights), úgy­hogy módunk van összehasonlítani a két próbálkozást. Az FG—4 zenéje kevésbé kö­tődik a rock­hoz, probléma­mentesebb, kö­zérthetőbb, bár nem lehet őket igénytelen­séggel vádolni, ellenkezőleg. De míg a Hu­man Rights zenéje előrelépést jelentett, új távlatokat nyitott a magyar popzenében, er­ről a lemezről ezt nem mondhatjuk el. A zene Szörényiéktől megszokott színvonalú, de nem mutat új utat, nem rombol korlátokat. Bródy szövegei több helyen mélyen elgon­dolkoztatóak, mégis úgy érzem, nem sikerült azokat egy cél érdekében csoportosítani a mondanivaló rejtve marad, vagy csak homá­lyosan érzékelhető. A Human Rigts-ban egy nagyszerű témát kiválóan dolgozott fel, itt azonban a téma homályos, az egyes dalok pedig nem kötődnek eléggé egymáshoz. A lemez minden monumentalitása és komoly céljai ellenére véleményem szerint megtor­panást jelentett a Fonográf fejlődésében, ami még fokozottabb mértékben érvényes az Edison emlékének szentelt következő nagy­lemezre (1977). Az akkoriban felfelé ívelő rockhullámmal ellentétben a Fonográf a múltba nyúlt vissza zeneileg és témában is. Őszintén szólva nem értem, miért volt szük­ség a számoknak majdnem a felét a tízes, húszas évek zenei világában meghangszerel­­ni, még ha a lemez Edison emlékére is készült. Ma ilyen zenét játszani kuriózum, de erre építeni egy nagylemezt már nem idő­szerű. A szövegekben ugyan felfedezhetünk bizonyos kötődést a mához, de a közönség számára ezek a szövegek mégis idegenek maradtak, éppen a lemez hangulatának egé­sze miatt. A modernebb hangszerelésű szá­mok zenéje is bizonyos hanyatlást mutat. A megszokott Fonográf-fordulatokból, zenei klisékből építkezik, melyeket szörényiék még az első két, és részben a harmadik nagyle­mezen dolgoztak ki. Ez már nem programot adó zene, csupán kellemes, jól hangzó slá­gerzene. A következő lemezen aztán a Fo­nográf is visszatért a mába. (Útközben — 1978). A lemezt hallgatva, mintha a korai Illés lendülete, felfogása köszöntene ránk. Erőteljes gitárfigurák, dübörgő ritmus. Szö­rényi agresszív éneke, a máról szóló kiváló szövegeket hallhatunk a lemezről. Kemény rockzene ez, egy egészen más zenei világ mint az előző lemezen. Az újabb sikert mégsem hozta meg. A Fonográf ekkor átállt a countryra, melyet szorgalmasan és nem is Rosszul, már megalakulása óta művelt. A Fonográf és az Illés közt több különbség van. Az Illés teljesen újat hozott a magyar popzenébe, a Fonográf csak részben. Az Illés egy nemzedék nevében énekelt, a Fonográf ezt nem tehette meg, mivel az Illés helyére mások léptek. A Fonográf színvonalas jó zenét játszott, kiemelkedett a magyar átlag­ból, és ez nem kevés. Mégis, ha Szörényi Levente és Bródy János pályafutását vizsgál­juk, az Illésben eltöltött évek csillognak szebben. Diszkográfia: 1. Fonográf 7 2. Na mi újság Wágner úr? 7 3. FGY 4 6 4. Edison Fonográf album 5 5. Útközben 6 GYUROVSZKY LÁSZLÓ

Next