A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-03 / 18. szám
Szlovákiai magyar néptáncok gyöngyösbokrétás csoport színpadi előadásában, vagy az 50-es évek elé VERBUNKOSOK, SARKANTYÚSOK !..A-V E táncfajta második részét a szabad és a félig kötött verbunkosok és sar kantyúsok teszik ki. Szabad verbunkossal az egész tájegységben találkozhatunk. Még 40—50 évvel ezelőtt a legények szabad táncolása, kötetlen verbunkosa, illetve sarkantyús tánca vezette be a mulatságokon a páros táncot. A 11. világháború utáni időben ez már elmaradt. A táncokat a figuragazdagság, a szinkópás és sűrű csapcsolók, a sima és sűrű bokázók a sarkantyúk pengetése, a sima és szinkópás tapsok, a látványos figurák és azok változatai jellemezték. Az ötvenes-hatvanas évek gyűjtései Nagykaposon, Nagykövesden, Kisgéresen, Irmegen, Lereszen, Kis- és Nagytárkányban, Szentesen, Szirénfalván, NagyselmecenV. Kapušany, V. Kamenec, Malý Horeš, Brehov, Leies, M. és V. Trakany, Plešany, Ptruk ša, V. Slemence) ezt igazolták, sőt még a mai gyűjtések (Bély — Eesei, Céke — Cejkov) is őzt támasztják alá. Feke A. István bácsi 1952-ben (Szentes) így emlékezett a fiatalok táncos kedvére: „Tüzesvérűek voltak itt a fiatalok. Aki a sarkantyújával nem tudta rendesen és szépen kiverni a ritmust, az inkább közénk sem állt Nagy szégyen volt, fia valaki megbotlott a sarkantyújában, igen kellett ám vigyáznunk, hogy a sarkantyú meg ne sértse, fel ne hasítsa a csizmát... Az ügyesebbek kiverték az egész dallamot a sarkantyújukkal, volt sarkantyú, amelyiknek két nyelve — hét hangú sarkantyú — és volt, amelyiknek csak egy nyelve volt. Közben-közben dobbantottunk is, ezzel is cifrábbá tettük a lépést." A beszélgetés után arián be is mutatta a táncot. Ezzel igazolta az elmondottakat. A sarkantyús táncra a sarkantyú nak táncos eszközként való felhasználása volt a jellemző, s azért a bokázó, a földre dobbantó lépések voltak a gyakrabban alkalmazott motívumok, a szabad vagy félig kötött vértankokban pedig a sima és szinkópás csapásaié és az ugyancsak sima és szinkópás bokázó lépések fordultak elő gyakrabban. Táncaikat magyar verbunk, magyar szóló, magyar kettős vagy csak egyszerűen sarkantyús névvel illették. A megnevezések egy részét északabbi szlovák tájegység is átvette (madar, sólo madar, verbunk). A magyar vértankon kívül a többi táncnak nem volt kötött dallama, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a magyar kettőst gyakran a „Ritka búza, rirka árpa ..." népies madarra táncolták. A verbunkosok is, a sarkantyús tánc is két részből állt: egy hosszabb lassúból és egy rövidebb gyorsból. Ez aztán kétszer-háromszor megismétlődött. Az ismétlésnél a figurák már nem azonos módon ismétlődtek, hanem jelentősen díszítették azokat, illetve újabb figurákat is alkalmaztak. Törekedtek a tánc látványosságának a fokozására. Utána táncba vitették a párjukat, illetve a párnak kiszemelt lányt és páros csárdással folytató dott a mulatság. A mai színpadra vitt változatban a gyors verbunkrészt látványos fergetegessel fejezik be. Ez tempóban, dinamikában a csapásolá sok erőteljességében már a végsőkig fokozott látványos tánc. Igaz, a fergeteges csapásaiéval már a harmincas években találkozhattunk az ökörtetén a Hegyaljai Hagyományőrző Népi Együttes műsorában, és megítélésünk szerint nálunk is a „színpad", a látványosság igénye eredményezte ezt. Valóban szép és mutatós ez a fergeteges férfitánc, de csak akkor, ha tiszta ritmusban, láb- és karmozgásában ívesen vezetve erőteljesen, és mégis könnyedén adják elő. ms 2. RÉSZES TAKÁCS ANDRÁS Fotó: Prandt Sándor