A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-29 / 22. szám

Szeretném a világot Barak László 1953-ban született Muzslán, az Érsekújvári (Nové Zámky) járásban. Három verses­könyve jelent meg: Sancho Panza szomorú, 1981; Vízbefúlt plakátok, 1983; és a Szelíd pamflet, amely a közelmúltban került az olvasókö­zönség elé. — Az írók gyermekkorukban többnyire jó olvasók is... Te mit és mennyit olvastál gyermekkorodban ? — Az első könyv, amit elolvastam a Forr a bor volt. Utána sok-sok ifjúsági könyv követ­kezett. A szüleim sohasem mondták, hogy olvassak, de én vonzódtam a könyvekhez. Bálint a fiam 8 éves. Ő, sajnos, inkább a tv-t választja. Nem szeret olvasni. S ez most már afféle általános kórtünet. Az utóbbi 20—30 évben a tv és a film sokakat elhódított, gyakran bizony érdemtelenül. Ebben az új helyzetben az ember még nem tudta kialakí­tani azt az álláspontját, hogy a modern kultúrahordozó eszközök (tv, rádió, mozi) ne szorítsák háttérbe a művészetek befogadá­sát. — Mondd csak: milyen a jó gyermek­­könyv? — Fogalmam sincs, hogy mi a receptje a jó ifjúsági műnek, hogy mi szükségeltetik a létrejöttéhez. De, ha már Bálintot említet­tem, hadd mondjam el azt, hogy látott egy filmet, amelyben nem a jó győzött. Azt kérdezte ekkor: „Hogyan lehetséges, hogy a rossz győzedelmeskedik .. .?" Azt hiszem, a jó gyermekirodalomban, illetve az ifjúságnak szánt művekben feltétlenül szükség van ro­mantikus és érzelmi töltetre, és nem kellene a gyermekeket az illúzióktól megfosztani. Miért? Mire az ember felnőtté válik úgyis találkozik annyi rosszal, hogy az éppen elég. — A gyermekeknek szánt könyved nem­rég vitted be a kiadóba... — A lapokban és antológiákban már közöl­tem gyermekeknek szánt munkákat. Viszont én is írtam érzelmi és romantikus töltetű verseket. De senkinek sem mutattam meg. Attól tartok, kinevetnének. Az ilyesmi meg­győződés dolga... — Fordítottál verseket is... — Azt hiszem, a legtöbb író megpróbálkozik fordítással is. Éppen azért fordítok, amiért írok is a gyermekeknek. Szlovák szerzőktől, olyanoktól, akik talán közelebb állnak hoz­­ zám: Hevier, Štrpka, Strážay, Peter Gre­ gor ... És nyersfordítások alapján — amit a feleségem készített — német szerzőket. Ha már a műfordításnál tartok, hadd mondjam el: amikor a Gyújtópont című antológiát megjelentették, a nemzedéktársaimról, és rólam is, a szerkesztők valahogy megfeled­keztek. Pedig Kövesdi Károly, Bettes István é­s, mások is esetleg tolmácsolhattak volna megérteni (Beszélgetés Barak Lászlóval) egy-két költeményt. Olyan tapasztalataim vannak, hogy a mai szlovák szerzők az alko­tásaikban formailag-tartalmilag nyitottab­­bak, mint mi, a szlovák szerkesztők pedig rugalmasabbak. — Melyik öt könyvet tartod olvasmányaid közt a legfontosabbnak ? — Öt könyvet... ? Az egyik barátommal nemrég tíz filmet választottunk ki, aztán amikor legközelebb összefutottunk, azt mondtuk: jaj, de ostobák vagyunk, mennyi­mennyi kimaradt, mennyi minden nem ötlött fel bennünk. De ha kérdezel, riportalanyi minőségben hadd válaszoljak. Sokan bizony­gatták, hogy Ottlik Géza Iskola a határon c. munkája ilyen, meg amolyan regény, így aztán, tán egy évvel ezelőtt, úgy ültem le olvasni, hogy most aztán kiderül... Hát kiderült. Valóban nagy alkotás. Aztán ott van a Zabhegyező, amit ugyan jó régen olvastam, de valóban hatással volt rám. Vagy Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídja ... Vonne­­gut magyarul megjelent többi prózáját is szívesen olvastam. Pl. a Macskabölcsőt... Nem említettem még Styron Spohie választ a regényét. És még egy regényeim: Nincs helyed a temetőben . .. Tehát megvannak a könyveimek. De, ha a véleményem érdekel azt mondom, hogy a kérdésed nem volt valami épületes ... — Mi a véleményed a nemzedéktársaid teljesítményéről, munkáiról? Mit hiányolsz náluk? — Nem akarok belekeveredni ostoba és meddő vitákba. Sem egyebekbe. Nézd, én 1953-ban születtem. Az iskolában tanultuk, amit tanultunk ... Tény, hogy ugyancsak van mit pótolnom. Az ember egy életre érzi a hátrányait, írok. S eközben kell építenem magamat. Tehát én nem ülhetek le úgy verset írni az asztalhoz, hogy: kérem szépen, itt van ez a Barak László, és mögötte egyete­mi végzettség, hat-nyolc idegen nyelv isme­rete, és most aztán jöhet a nagyvilág pap­nak ... Hát nem. Csinálom, amit csinálok. De a hátrányomat nem heverem ki soha. Persze, tisztességes ráhajtással sok minden kiküszöbölhető. De azért nem minden. Ez van. Sajnos. No, most aztán akadnak, akik el akarják kenni hiányaikat. S az irodalom min­dig is menedéket ad, olykor jogosan, máskor érdemtelenül. Itt azért, mármint az irodalom­ban, jó sokáig lehet szélhámoskodni... Az ember végül is létezik valahogy. Csak még annyit. Én sok mindenben nem bízom. Ha például egy munkát leteszek az asztalra, akkor letettem. De ne hidd, hogy egy kritikus is képes arra, hogy bármit eldöntsön. Hát nem. A kritikában különösképpen nem bí­zom. — Valaki azt mondta nekem: „Ne bízz az idő igazában, mert jó és rossz művek egyaránt elkallódnak..." — És jó és rossz művek egyaránt felfedez­tetnek. Nézd, lehet, hogy jön egy fickó, mondjuk az utókorban, ki egyetemi dolgo­zatként beleolvas a munkáinkba és azt mondja: „Ez érdekes ..." S akkor lesz meg­­lepetés. De a mai helyzetünkben semmi sem bizonyos. Miért éppen a kritikusi kinyilatkoz­tatások lennének azok. Előbb az olvasmá­nyaim felől faggattál. Hidd­ el, azért szlová­kiai magyar alkotók munkáit is elolvasom, nehogy esetleg zavarba kerüljek. A múltkorá­ban találkoztam egyik idősebb pályatársam­mal. Már vagy huszonharmadszor is bemu­tattak neki az évek folyamán. Jön tehát a huszonnegyedik bemutatkozás. Ő meg: „Hát, Laci, olvastam néhány gyermekversét az újságokban, csak így tovább, csak így tovább ... Mondja csak: felnőtteknek nem ír verseket?" Mit válaszolhattam volna. Azt kellett volna mondanom, hogy kedves . .. igenis ... írok, és eddig megírtam ... össze­hoztam ... három kötetnyi izét... — Nézd, ez is egy adalék ahhoz, hogy ki mennyire­­nyitja ki azt a bizonyos ablak­szárnyat a világra... — Én olvasok hazai szerzőket is, bár nem okoznak felhőtlen örömöt. Vannak ügyeletes zsenik is. Legalább tucatnyi nevet említhet­nék, akik egy vagy esetleg három-négy évig strázsáltak ezen a poszton. És most megint lesznek újak. Legfeljebb hónapok kérdése, és két ember berobban az irodalmunkba. S ez nem jóslat. Fájó dolog ez, de törvényszerű. Én két dolgot gyanítok emögött. Az első, a mindenkori kritikus, aki esetleg felhőtlen, komolytalan manipuláns, túl jó­ vagy túlzot­tan rosszindulatú. Esetleg párhuzamosan ez is, az is. Volt rá példa, hogy a kritikus az egyik pályakezdő tollnokot szinte a sárba taposta. Ugyanakkor a másik pályakezdőnek megkegyelmezett, hiszen még csak kezdő, nem tudni mire viszi. Miközben mindketten gyengécske könyvet írtak, nem vitás. De én azt mondom: a gondolkodás az mindig helytállás is egyben. S embere válogatja. Vannak köpönyegforgató hómunkások és kritikusok. Kár ezen rágódni. Viszont senki ne higgye azt, hogy én a dilettánsokat védel­mezem. Ám kellene tisztelni annyira a szer­zőt, aki írt már, publikált is, és jól tudja, hogy nem könnyű dolog írni. Egyik szerző sem ül le úgy a munkaasztalához, hogy: „Na, most írok egy vacakot.. — Úgy, úgy. Legalábbis a szerzők nagy többsége megdolgozik. Mégha az a bizo­nyos mű egy kicsit félresikeredett is.. . — Gore Vidal például úgy írja a kritikát, hogy azok szuverén alkotásokként is elfogadha­tók. Megállják a helyüket. Ezt várom el én a kritikusoktól, írjon, de úgy, hogy abban ere­deti meglátások, gondolattársítások legye­nek. Én a kritikaírásban látok perspektívát, távlatot. Csakhogy szerző legyen, aki erre születik. — Egy kritikus nem lehet beteg, szűkkeb­lű ember. Nem lehetnek torz hajlamai... — Egy kritikus tudja, hogy mit miért ír... Különben én nem tartom fontosnak, hogy a gyakorló író ilyesmiket is írjon. De, ha már csinálod, oké .. . Csak csináld jól, teteje és alja is legyen a munkádnak. írni, kritikát fogalmazni? Főként úgy, hogy semmi elő­képzettséged nincs hozzá. Ismerünk szerző­ket, akik irodalomelméleti munkákban is megfogalmazták, hogy mit és miért írtak. Én nem vagyok ilyen alkat. Nem tartozom azok közé, akik mankót adnak az irodalomkritiku­sok kezébe. De ha esetleg kételkednél a képességeimben, akkor írhatok a kedvedért kritikákat is. Néhányat legalább. No, hangsú­lyozom: számomra ez nem önkifejezési mű­­forma. Ha ímnék is a magam munkáiról vala­miféle eszmefuttatásokat, azok is legfeljebb afféle bizonyítgatások lennének ... Ostoba és naiv ember lennék, ha azt kérném szá­mon, hogy miért nem olvassa minden olvasó a verseimet. Miért nem érti mindenki a szövegeimet. .. — Mi az ars poeticád? — Szeretném megérteni és ezáltal megfo­galmazni a világot, amelyben élek. De az az én magánügyem. Ebbe senki be nem avat­kozhat. S­ ha a koccanásaim után versek is létrejönnek, azokat rendszerint az olvasók is elolvashatják. A kor tudósítójának vélem ma­gam. — Mondd csak: mi a költészet? — A szabadversek korában azt hiszem nem túlzás, ha azt állítom, hogy ha egy hnb­elnöki beszédből kiragadok néhány sort, amelynek van valamiféle „különhangzása" is, és ezt én egy számomra adott szövegközegben elhe­lyezem, akkor akár verssé is válhat. Miért ne? Különben a szabadversek sem afféle sza­bad szövegek. Ezt te is jól tudod. Van ritmusuk és gondolatritmusuk. De ha már itt tartunk, egy alkalommal Zs. Nagy Lajoshoz szabadverseket vittem. Azt mondta: „Rend­ben, de legközelebb kötött verseket hoz­zál ..." Nos, én írtam szonetteket is. A gyermekverseimet is — ha a mondandójuk megkívánja — kötött vers formában iram. Meg lehet számolni a verslábakat. De, ha ma kilépsz az utcára, jól szembe találod maga­dat mindazzal, ami maga az ezredvég. És nemcsak itt nálunk. Ezredforduló van az egész világon. S ha én most szabad versszö­vegeket írok, amelyek legfeljebb rejtetten kötöttek, akkor ennek oka is lehet. VAJKAI MIKLÓS

Next