A Hét 1988/2 (33. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-16 / 38. szám

még Tóthnétól —, keveset keresek, de legalább nem kell ingáznom reggel és délután, este meg idehaza, a csalá­dommal lehetek... Dél van, tizenkét óra, az épület túlol­dalán épp nyit a kocsma. — Kereken két éven át zárva volt az ivó — árulja el Hugyec Lászlóné 25 esztendős fiatalasszony, miközben fe­hér fityulát tűz a hajába —, s csupán két napja nyílhatott meg ismét. Az áru elég kevés, de remélem, hamarosan javul a helyzet. Kint vakít a nap. Előttem fiatal házas­pár szaporázza a lépteit. Az ifiasszonyt felismerem, az imént az élelmiszerbolt­ban már találkoztunk. A bal hóna alatt két, elég laposra sikeredett kenyeret szorongat, jobb kezével meg pöttöm gyermekét szorítja magához. — Mind a ketten Sirokon születtünk — áll még néhány szóra László Tiborné —, nem is vágyunk el hazulról, sőt, azt szeretnénk, hogy a fiatalok ugyancsak itthon maradjanak. Ehhez viszont meg­felelő szórakozási lehetőségeket illenék biztosítani a számukra. Most gyermek­­gondozási segélyen vagyok, egyébként Kürtösön dolgozom, naponta ingázom, még szerencse, hogy jó a buszközleke­dés. Hamarosan nagy fába vágjuk a fejszénket, új családi fészket szeret­nénk építeni. Továbbindulok. A sorvégi portán, az apró gazdasági épület árnyékában Szluzsik Istvánnét találom. Az özvegy­asszony zöldbabot szeletel egy zomán­cozott kis tálba. Kutyája, amint meglát, elinal. — Gyáva jószág — néz utána a ked­ves szavú asszony —, de nagyon a szívemhez nőtt, mert hűséges nagyon. Csendben telnek a napjaim. A gyerekek meg az unokák gyakorta meglátogat­nak. Ilyenkor a szívem felvidul. A legközelebbi pallóhídon az utca túloldalára tornászom magam. Az erdő felől zajos gyerekcsapat húz el mellet­tem. — Ma versenyre keltünk a hódokkal — kiáltja elmentében egyikük, a negye­dikes Pixiades Péter —, a falu fölött gátat építettünk a patakra. A felduz­zasztott vízben jókat lehet lubickolni. Sőt, még talán pecázni is! Odébb ját­szótér épül, s őszre talán, még egy kis focipálya is kerül a végébe. Ha — csillan fel a szeme —, az lenne a csodálatos! A nővérem egyébként múltkutatással is foglalkozik. 7. A patak partján vadvirágok pompáz­nak 2. — A gyerekek meg az unokák is gyakorta meglátogatnak — büszkél­kedik Szlázsik Istvánná­l. Az élelmiszerbolt árupolcai foghíjasak 4. — Kevés a fiatalok számára a szóra­kozási lehetőség — állítja László Ti­borné Nosza, bekopogtatok hát hozzájuk. Pixiades Szilvia Banská Štiavnicában tanul, másodikos szakközépiskolás. — Községünk — sorolja a leány jegy­zeteiből az adatokat — a XVIII. század­ban rohamos fejlődésnek indult. Nevét egy Siraki nevű földbirtokostól kapta, örökölte. A földműves-szövetkezet 1957-ben alakult. Az első személy­autója a Novák tanítónak volt. Érdekes­ség, hát megemlítem: a kastélykerthez járható út vezet, ám az épületnek sem­mi nyoma, sehol s még a 91 éves Cibulya Istvánná sem emlékezik kas­télyépületre. Miközben a kertekben terpeszkedő gyümölcsfákat nézegetem Zsilka László hnb-elnök szavai jutnak eszembe. Zsil­ka László Sirak szülötte: — Tavasszal kezdtük el az alapiskola tatarozását, ám a munka egyelőre, a kellő épületanyag hiánya miatt — vesz­tegel. A patakot tíz éve szabályoztuk. Mi tagadás, túl sok közhasznú épület nem került tető alá mostanság, Sirakon. Az emberekre pedig a társadalmi mun­káknál messzemenően lehet számítani. Az idén öt fiatal házaspár kért házépí­tési engedélyt. Az utóbbi tíz esztendő­ben alig költözött el valaki is a község­ből. Nincs művelődési ház, s a bekötő utakra is ráférne a felújítás. A szemét elszállítását sem sikerült egyelőre meg­oldanunk. Akad tennivaló bőven — sóhajt egy keserveset, — nem is taga­dom, de remélem, hamarosan minden gondot sikerül megoldani. Összefogás­sal — közösen. Hisz dolgos-szorgos munkásnépek lakják a községet, akik szívesen áldoznak kevéske szabad ide­jükből a köz javára is. Talán éppen ezért érdekelne a köz­ség jóval több odafigyelést, törődést. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei különbség. Ugyanakkor a hivatal felelősségét sem tagadhatja senki, ha éppenséggel kö­vetkezetlenségeivel ad módot az ilyen-olyan bűnbe esésre. Mindez nem azt jelenti, hogy a hivatal lángpallossal védje bástyáit. Már csak azért sem, hiszen számtalan példát említhetnék a bürokratikus eljárások túlzott elburjánzására, a hivatali túlkapásokra, ami olykor azt a látszatot kelti, mintha az állam­polgár csak a fegyelmezetlenségre lenne hajlamos. Holott nyilvánvaló, hogy a többség gondolkodásának, tetteinek, szavainak be­csületességéhez kétség sem férhet. Igen ám, csakhogy hallani sok olyan történetet, amely ennek ellenkezőjét bizonyítja — feltéve, ha valóban bizonyítja ... Mármint hogy többen jogtalanul juthatnak ilyen-olyan előnyökhöz. Ez viszont nemcsak az ügyeskedőt minősíti, hanem azt is, aki elintézte neki az ügyet! Igaz, ebből messzemenő, túlzottan általáno­sító, netán mindenkire vonatkozó következ­tetéseket hiba lenne levonni. Tény viszont, hogy a hivatal következetlensége és az ál­lampolgár fegyelmezetlensége szorosan ösz­­szefügg egymással. Ha az utóbbit fel akarjuk számolni, az előbbinek feltétlenül gátat kell szabni. 3. TANULJ, FIAM!... Jól emlékszem gyerekkorom Pistikéjére, akit — ahányszor csak látogatóban voltam náluk — a szülei minduntalan azzal a bűvös mondattal igyekeztek szorgalmasabb tanu­lásra birni, hogy: „magadnak tanulsz, fiam!" P persze, szegény Pistike nem mindig értette ennek a sokatmondó noszogatásnak igazi tartalmát, de azért ami tőle tellett, becsület­tel megtette. Pontosan annyit, amennyi egy tizenéves gyerektől elvárható. Mindezt pusz­tán azért említem, mert úgy érzem, hogy ma is sok ilyen Pistike van. Különösen most, a tanév elején. Nem tudom, a kedves olvasónak is föl­tűnt -e már, hogy az efféle bíztatás egyéb­ként már egészen kisgyerekkorban kezdődik. Sőt! Úgy hallom, egyeseket az óvodában is azzal kecsegtetnek, hogy igyekezzenek minél jobban viselkedni és tanulni. Majd meglátja a kis nebuló, hogy mindez az ő javára és csakis az ő javára válik. Ne vegye senki kajánkodásnak, de elképzelem, amint az óvodában a négy- meg ötéves gyerekek fenemód törik magukat azon, hogy szorgal­muk majdan meghozza édes gyümölcsét. Az alap- és középiskolában aztán újra hallják a bűvös mondatot. Az idő múlásával egyre inkább hallják, hiszen közeledik az érettségi és a felvételi vizsga, ahol eldől: mire jutott eddig a diák?! Mert aki nem fogadta meg szülei vagy tanárai ezerszer ismételt intel­mét, az bizony magára vessen, ha a vizsgá­kon rosszul szerepel. És nézzen mielőbb valami jó szakma után, ha mégiscsak érvé­nyesülni akar valahogy az életben. Aki azonban azt hiszi, hogy csupán a gyerekkorban léteznek az ilyen noszogatá­sok, nagyon téved. Csak körül kell nézni a különféle munkahelyeken, s máris találkoz­hatunk az ismerős mondattal. A múló esz­tendők során pusztán a szereplők változnak: a szülők és tanárok helyett, inkább a sze­mélyzeti osztályok dolgozói és a főnökök ismételgetik a bíztató szavakat. Az időköz­ben Pistává lett Pistike pedig lassacskán hajlandó elhinni, hogy szinte kizárólag ön­magának tanul, és abból nincs is senki másnak haszna, csak őneki. Járhat tanfolyamokra, elvégezhet újabb iskolákat, megtanulhat még néhány szakmát — állítólag mindez csakis az ő javát szolgál­hatja, senki másét. A beígért fizetésemelés és az előrelépés lehetősége természetesen nyom valamit a latban, de fölötteseinek fő érve mégiscsak az, hogy a szellemi gyarapo­dással az egyén válik egyre gazdagabbá. Az egykori Pistike azonban nem akar tovább gazdagodni szellemiekben, s főképpen az ellen háborog, hogy minden az ő javát szol­gálja. Ő ugyanis hinni is, hallani is szeretné azt, hogy munkahelyének ugyanolyan érdeke a dolgozók tudásának emelése, mint az övé. Sőt! Józan logikával úgy érzi: egyik vállalat­nak sem lehet közömbös, hogy dolgozói hány szakmával rendelkeznek, s igazán érte­­nek-e valamihez, avagy pusztán „papírjuk" van erről-arról. Szerintem ugyanis egyre ke­vésbé lehet mellékes tényező, hogy hány segédmunkás és jókezű szakember, mennyi jól képzett mérnök, vagy más értelmiségi tevékenykedik egy-egy munkahelyen. Egyre műveltebb embereket igénylő korunkban ugyanis egyetlen munkaadó sem vallhatja komolyan azt, hogy nem érdeke a dolgozók tudásának emelése. Ellenkező esetben ma­guk a vállalatok és intézmények láthatják kárát annak, hogy munkatársaik nem eléggé képzettek, nem eléggé műveltek és nem képesek lépést tartani a növekvő igényekkel. Mert való igaz, hogy az egyén önmaga bol­dogulásáért, de legalább ugyanennyire a köz­érdek és a társadalom javára is tanul, ha továbbképezi magát Pistike és vele együtt a noteszlapokat körmölgető hírlapíró legalábbis ezt reméli MIKLÓSI PÉTER 13

Next