A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 39. szám
Zile-szobor a parkban a hatvan éve, hogy elhunyt Heinrich Zille (1858—1929), a neves német rajzoló, több annak idején emigrációba menekült honfitársunk barátja. Ha most Berlinben sétára jöhetne velünk, csodálkozna az élet, a világ azóta történt nagy változásán, de leginkább azon, hogy most miként vélekednek az emberek róla meg a rajzairól. A Märkisches Museum első emeletén járva nem lepődne meg a La Fontaine-szoba láttán, mindig tisztelte az írót, a junkerek, a polgárok sznobságát fricskázó regényeit különösen kedvelte, nem vitatná el tőle az utókor elismerését. Rámeredne viszont a szemközti terem feliratára, mert ott bizony az ő neve áll. Mégpedig olyan rajzosan, ahogy ő szokta a lapokra ráírni: H. Zille A terem pedig tele rajzokkal, vázlatokkal. Amott, a túlsó falon sorakoznak — és milyen szépen, rendezetten! — a pasztellkrétával készített képek, pedig annak idején azokat alkalmanként különféle szerkesztőségekbe küldte Igen, a pasztellképek, amelyeket még az expresszionisták, a Kék lovas (Blauer Reiter) csoporthoz tartozók sem becsültek sokra. Nem is szólva arról, hogy éppen ezek miatt kapta tőlük a gúnynevet: Pinzelheinrich, azaz Pemzli Henrik. Most örülhetne, a kritikusok nem azokkal, vele értenek egyet, igaza mellett érvelnek, hogy nem rajzok ezek, nem is festmények, hanem pasztellképek . . . Csodálkozna viszont a múzeum előtti parkban álló szobron, amelyet 1965-ben róla mintázott Heinrich Drake. Mintha csak megleste volna őt, amikor az itteni parkban rajzolgatott: vázlattömb, ceruza a kezében, szivar a szájában, és kipislog az orrára csúszott szemüvege fölül, a válla mögül pedig keménykalapos cipészinas lesi, hogy mit kapott most ceruzavégre. Bizonyára azokkal a szavakkal adózna a szobrász tehetségének, amelyeket önéletrajzában is leírt. Sohasem hittem magam hősnek, csak bátor rajzolónak, aki az ötödik rendnek, az Elfeledetteknek rajzol. Ami a cipészinas alakját illeti: bizonyított tény, hogy annak idején a szakszervezetbe tömörült cipészmesterek parancsba adták a javított cipőket házhoz szállító inasoknak, vállalják át Zille apótól (Vater Zille — Így beszéltek róla) a rajzoknak a szerkesztőségekbe való kézbesítését. Miként az is bizonyított tény, hogy Zille apó mindig figyelmeztette az inasokat, ne adjanak hitelt a szólásmondásnak: „Suszter, maradj a kaptafánál!" — mert az élet más, a gőzgépet órás, a szövőszéket borbély, a gőzhajót pedig ötvös találta fel. Ha eljönne velünk az Alexre is (Alexander Platz), ott aztán igencsak meglepődne. Leginkább a 38 emeletes szálló, a Stadt Berlin mellett létesített Zille-kert láttán. Nemcsak azért, mert annak sarkán a parkban felállított szobrának kicsinyített mása látható, hanem azért is, mert a kertvendéglőben sörözök gyakran megjegyzik: Még jó, hogy Zille apót háttal felénk állították, rólunk legalább nem készít gúnyrajzot. Ő ugyanis a korabeli kritikákat félvállról vette, csak azt nem szívlelte, ha a hozzá nem értők gúnyrajzoknak minősítették a műveit. Nem kétséges az sem, hogy a szálló félemeletén nyitott Zille-szoba (Zille-Stube) előtt is döbbenten állna meg: ilyen nagyon előkelő helyekre ő sohasem járt. El kellene neki magyarázni, hogy az egykori Miklós-negyedben most építik fel romjaiból A diófához címzett vendéglőt, ahol ő, meg a kortárs írók és festők oly szívesen időztek. Kényszeredett, kesernyés kacajra fakadna azonban, hogy felkerültek a falakra azoknak az előadásoknak a plakátjai, amelyeket annak idején ő is megnézett: Georg Gershwin Rhapsodie in Blue, Paul Whiteman King of Jazz. Az akkor világhírű Komikus Opera műsorából: Tausend nackte Beinchen (Ezer meztelen combocska), Berlin ohne Hemd (Berlin ing nélkül). Egészen bizonyos viszont, hogy megértené, miért kerültek melléjük a rajzai közül éppen ezek: Am Pferdebeischwagen (Allómészárszék), Dienstmann (Szolgálatos), Strassenbahnführerin (Villamosvezetőnő), Müllträgerinnen (Szemetesek). Ezután bizalmának elnyerése érdekében arról beszélnék, hogy mi is Prágán átutazva jöttünk ide. És halkan, de jól hangsúlyozottan hozzáfűzném nyomban: akárcsak fiatal barátja, Alex Keil... Bizony, értené, hogy Ék Sándor grafikusra hivatkozunk, arra a forradalmár szellemű, fiatal, magyar rajzolóra, akivel együtt, egymást bíztatva oly sokszor elmondták: Más dolog nézni valamit, megint más meglátni, és még másabb azt meg is láttatni! Végül tovább, újabb sétára indulnánk, mert igaz, ami igaz: nagyot változott az élet, meg a világ, de sokféle és fontos történést észre sem vesznek benne, pedig azokat meg kell láttatni másokkal is. HAJDÚ ANDRÁS Hajdú Endre felvételei Alómészárszék Szolgálatos