A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-21 / 38. szám

Magyar égtájak Az öröklét igézete 100 ÉVE SZÜLETETT FRANZ WERFEL Franz Werfel neve zavarba ejti az olva­sót. Pontosítani kell: a világirodalom­ban otthonos olvasót. A primitív por­nográfia, a (mű)vérrel megírt borzal­makban tobzódó krimik, a könnyeket e fakasztó szerelmi giccsregények lelkes híveiről nehéz elképzelni, hogy érdeklő­dést tanúsítsanak a jeles német író iránt. S az ún. művelt olvasó? Nos, neki bizony töprengenie kell: tudja, vagy legalábbis sejti, hogy világirodalmi ran­gú alkotóról van szó, s hosszabb-rövi­­debb idő után egy regény is az eszébe jut — a MUSZA DAGH NEGYVEN NAP­JA. Az idősebbek egy hajdan nagyon népszerű Verdi-életrajzra is emlékez­nek, a líra történetében járatosaknak pedig az expresszionista költészet vi­rágkorát idézi alakja. Kiadói bibliográfiák, könyvtári kataló­gusok tanúsítják. Werfel művei nem merültek feledésbe, újra és újra kiadják őket. Mégis, sokak számára afféle „is­meretlen ismerős” csupán, sokan pedig azt hiszik, neve egy fényét vesztett csillagot jelöl a világirodalom ködös égboltján. M­indez azonban csekély jelentőség­gel bír, vagy legalábbis nem túl fontos. Egyedül a mű a fontos. Az örökség. De ki volt az örökhagyó? Franz Werfel prágai német volt, akár­csak Rainer Maria Rilke, sőt — prágai német zsidó — akárcsak Kafka. Az ilyen ember esetében a származás elrende­lést is jelentett — közép-európai sorsot a huszadik században. Az életút ese­ményei és állomásai önmagukért be­szélnek. Az 1890. szeptember 10-én szüle­tett Werfel fiatal korában a száz tornyú város szerencsés fiai közé sorolhatta volna magát. A „Boldog békeidők" gyermeke volt, s családjának gazdagsá­ga gondtalan éveket biztosított számá­ra. Jövője fölöttébb ígéretesnek lát­szott: Hamburgban kitanulta az igen­csak hasznos kereskedői mesterség fortélyait, s közben — huszonegy éve­sen — megjelentette első versesköte­tét. A történelem menete azonban so­sem hasonlít a lányregények cselek­ménybonyolításához vagy a hollywoodi mozi dramaturgiájához. Amikor az alig ötvenöt éves író a kaliforniai Beverly Hillsben meghalt, a „boldog békeidők­re" már csak a két világháború túlélői emlékeztek sóvár nosztalgiával. 1945. augusztus 26-án nemcsak az élete ért véget, hanem a száműzetése is. Szám­űzetés — nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk némi cinizmussal, hiszen évezredek óta tudjuk, a földi hatalmak előszeretettel küldték számkivetett­ség­­­be a szellem embereit, s kiváltképp így volt ez századunkban és Közép-Euró­­pában. Ebben a régióban, a horogke­reszt, majd a vörös csillag árnyékában a Werfelhez hasonló alkotóknak nem volt helyük. Ő a horogkereszt áldozata volt. Világ­hírű író, amikor 1933 szomorú májusá­ban a göbbelsi antikultúra „letétemé­nyesei", a német horogkereszt társada­lom söpredékéből verbuválódott SA-re­­gényei a berlini Opera téren tűzbe ve­tették a könyveit, s velük együtt a világi­rodalom megannyi nagy alkotójának „fajidegen" és „ártalmas" műveit. A náci propaganda sánta karmestere töp­rengés nélkül ítélte tűzhalálra Werfel köteteit. E könyvek minden sora azt hirdeti, amit a barna inges világhódítók fanatikusan gyűlöltek: a szellem hatal­mába, a szeretet legyőzhetetlenségébe, az ember jóságába, a humánum győ­zelmébe vetett hitet. Aki idejében és figyelmesen elolvasta a „Mein Kampf"-ot, tudhatta, az ilyen eszmék hirdetői nem számíthattak a Führer és hívei izgalmára. Werfelnek szerencséje volt: 1938 márciusában, az Anschluss napjaiban nem tartózkodott fogadott hazájában, Ausztriában. Amikor a győz­tes németek elöl a két éven át menedé­ket nyújtó Franciaországból is távoznia kellett, az öreg kontinens emigránsa­inak gyűjtőhelye, Amerika lett az új otthona. Akárhogy is változtak az idők, akár­hogy is változott körülötte a világ, Wer­fel mindig hű maradt önmagához. Hit­vallásáról már első verseskötetének a címe is sokat elárul: A VILÁG BARÁTJA — ez akart lenni ő, az érzelmes és szenvedélyes, minden emberi szenve­dés iránt csodálatraméltóan fogékony, az emberek nagy testvériségéről álmo­dozó poéta. „Egyetlen kívánságom az, hogy, ember, rokonod legyek!" — kiált fel az OLVASÓHOZ című versében, me­lyet ezekkel a felejthetetlen és minden bölcselkedő áradozásnál többet mondó sorokkal fejez be: „Ó, bár megérnék egyszer idelenn, / hogy testvérek, egy­más karjaiba rogynánk!" Túláradó érzé­sekkel telített, himnikus és patetikus költeményei őszinte és végtelen ember­­szeretetről tanúskodnak. Költészete nemcsak mondanivalójának és eszme­világának köszönhetően lett ismertté: több mint egy évtizeden át sokak szá­mára Werfel volt a par excellence ex­presszionista költő, s valóban, lírájában megtaláljuk e nagy hatású stílusirányzat csaknem valamennyi gondolati és ér­zelmi elemét, stilisztikai sajátosságát. 1912-től kezdődően Werfel drámákat is írt, mintaszerű expresszionista szín­műveket. Az 1910-es években született művei a német és az európai avantgar­de kiemelkedő alakjává tették. 1920 után azonban meglepő „pályamódosí­tás" következett: a sikeres költő és drámaíró helyét elfoglalta a prózaíró. Vélhetően az olvasók, a világirodalom szerencséjére. Természetesen szó sincs az ifjúkori alkotások lebecsüléséről, de tény, hogy Werfel regényei és novellái — elnézést az üzleti világból vett kifeje­zésért „nagyobb értéket képviselnek" mint a versek és a színpadi művek. A próza hozta meg számára a világ­hírt. Nagyapáink korában olvasók száz­ezrei rajongtak Verdiről írott regényéért, mely kétségtelenül érdekfeszítően idézi fel Wagner és Verdi rivalizálását, a két nagy mester életútját, de semmiképp sem tekinthető az író főművének. A főmű egyértelműen a MUSZA DAGH NEGYVEN NAPJA, ez a hallatlanul iz­galmas, drámai krónika, amelyet a szer­ző a törökök által kiirtásra ítélt örmény nép élethalálharcának szentelt. A doku­mentumok alapján megírt regény az 1915-ös év Törökországába visz el bennünket: az „államalkotó" nép a „bűnös" kisebbség megsemmisítésére szánta el magát (mily ismerős és a történelemben gyászosan ismétlődő esemény!), s az államapparátus és a fegyveres erők a sade-i fantáziát felül­múló kegyetlenséggel látnak hozzá az ördögi terv végrehajtásához. Hét ör­mény falu népe azonban a Musza Dagh hegyére menekül és a Franciaországból hazatért Gábriel Bagradjan vezetésével hőskölteménybe illő harcot folytat a minden emberségükből kivetkőzött tá­madókkal. Az örmények megmenekülé­sével és a főhős titkos értelmű halálával végződő történet egy bátor humanista szenvedélyes tiltakozása mindennemű faji, vallási és nemzetiségi gyűlölködés, „nemzeti" eszmékkel és célokkal „in­dokolt" gyilkosság és embertelenség ellen. Vádirat mindazok ellen, akik tet­teikkel önmagukat fosztják meg emberi mivoltuktól. Talán nem véletlen, hogy a könyv a végzetes 1933-as évben látott napvilá­got; úgy tűnik, Werfel sejtette, a tilta­kozás és a vád jóslat is egyben ... Tiltakozás és vád — a két szó számos Werfel-mű kapcsán leírható, minden­fajta belermagyarázás és túlzás nélkül. Tragikus alakok, vérlázító figurák eleve­nednek meg Werfel írásaiban — egy elembertelenedő világ leleplezői és jel­képei, áldozatai és hóhérai. Életük ta­núságtétel a korról — s milyen korról? Fiala úr, a KISPOLGÁR HALÁLA című elbeszélés főhőse csak saját kínhalála révén tudja megmenteni családját a nyomortól; a KESERŰ LEGENDA AZ ELSZAKADT AKASZTÓFAKÖTÉLRŐL címet viselő történetben a többszörös gyilkosból Franco tábornok „érdem­dús" hóhéra lesz, a „gyűlölet vallásá­nak" harcosa, s a hozzá hasonló „har­cosok" ocsmány csőcseléke tűnik fel az Ausztria német megszállásának drámai napjait felidéző befejezetlen regényben, a CELLÁban — szégyen és szánalom, undor és iszonyat lesz úrrá az olvasón, mégis — kevés olyan felemelő, katarti­­kus hatású írást olvashatunk a megkín­zott test fölött uralkodó és a végsőkig ellenálló lélek küzdelméről a fegyverek ereje, az irracionális és szinte fokozha­­tatlannak tűnő brutalitás ellen, mint amilyenek Werfel művei. A világ kegyetlenségével, az emberek cinizmusával, közönyével és önzésével az író a szellem felsőbbrendűségét, a szeretet és a jóság­ megváltó erejét, az örökkévalóságba, a „bennünk és fölöt­tünk élő kifürkészhetetlenbe" vetett hi­tet állította szembe. Élete utolsó évtize­dében írott műveiben a pozitív hősök a materiális világ fölé emelkednek, az emberi parancsok, a társadalmi kötött­ségek súlytalanná válnak számukra, ki­nyilatkoztatásokat és sugallatokat kö­vetve haladnak a cél, a kegyes halál és az üdvözülés felé. Számukra a halál az új élet kezdete. A bibliai időkben ját­szódó, HALLJÁTOK AZ IGÉT című regény főszereplője a népét — a zsidókat — sújtó sorscsapás értelmét keresi, s ami­kor megfogalmazza a kérdést: Mivégre van a halál? — az Istentől ezt a választ kapja: „Hogy élj!" A BERNADETTE cí­met viselő regényben a címszereplő, a lourdesi Szűz Máriát megpillantó s a csodálatos forrást felfedező naiv prole­tárlányt a túlvilági boldogság ígérete teszi boldoggá a szenvedés óráiban; az ELSIKKASZTOTT MENNYORSZÁG tu­datlan, öreg cselédje az „örökkévaló­ságra emelt tekintettel” éli le az életét, s mert hisz, üdvözül, s követendő példa lesz az üres lelkű „hitetlenek" számára.. W­erfel zsidó—keresztény miszticiz­musa, túlvilág-hite természetesen vitat­ható s akár ingerült ellentmondásra is késztetheti az olvasót. Nem vitatható azonban műveinek őszinte, meg nem alkuvó humanizmusa és mélyen átélt emberszeretete. Aki elavult írónak hin­né, súlyosan tévedne: írásai mit sem vesztettek aktualitásukból. Költemé­nyeit, drámáit ma már kevesen olvas­sák, regényeinek és elbeszéléseinek java azonban még olvasók nemzedékeit gazdagíthatja. Ha akarják... G. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next