A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
Magyar égtájak Az öröklét igézete 100 ÉVE SZÜLETETT FRANZ WERFEL Franz Werfel neve zavarba ejti az olvasót. Pontosítani kell: a világirodalomban otthonos olvasót. A primitív pornográfia, a (mű)vérrel megírt borzalmakban tobzódó krimik, a könnyeket e fakasztó szerelmi giccsregények lelkes híveiről nehéz elképzelni, hogy érdeklődést tanúsítsanak a jeles német író iránt. S az ún. művelt olvasó? Nos, neki bizony töprengenie kell: tudja, vagy legalábbis sejti, hogy világirodalmi rangú alkotóról van szó, s hosszabb-rövidebb idő után egy regény is az eszébe jut — a MUSZA DAGH NEGYVEN NAPJA. Az idősebbek egy hajdan nagyon népszerű Verdi-életrajzra is emlékeznek, a líra történetében járatosaknak pedig az expresszionista költészet virágkorát idézi alakja. Kiadói bibliográfiák, könyvtári katalógusok tanúsítják. Werfel művei nem merültek feledésbe, újra és újra kiadják őket. Mégis, sokak számára afféle „ismeretlen ismerős” csupán, sokan pedig azt hiszik, neve egy fényét vesztett csillagot jelöl a világirodalom ködös égboltján. Mindez azonban csekély jelentőséggel bír, vagy legalábbis nem túl fontos. Egyedül a mű a fontos. Az örökség. De ki volt az örökhagyó? Franz Werfel prágai német volt, akárcsak Rainer Maria Rilke, sőt — prágai német zsidó — akárcsak Kafka. Az ilyen ember esetében a származás elrendelést is jelentett — közép-európai sorsot a huszadik században. Az életút eseményei és állomásai önmagukért beszélnek. Az 1890. szeptember 10-én született Werfel fiatal korában a száz tornyú város szerencsés fiai közé sorolhatta volna magát. A „Boldog békeidők" gyermeke volt, s családjának gazdagsága gondtalan éveket biztosított számára. Jövője fölöttébb ígéretesnek látszott: Hamburgban kitanulta az igencsak hasznos kereskedői mesterség fortélyait, s közben — huszonegy évesen — megjelentette első verseskötetét. A történelem menete azonban sosem hasonlít a lányregények cselekménybonyolításához vagy a hollywoodi mozi dramaturgiájához. Amikor az alig ötvenöt éves író a kaliforniai Beverly Hillsben meghalt, a „boldog békeidőkre" már csak a két világháború túlélői emlékeztek sóvár nosztalgiával. 1945. augusztus 26-án nemcsak az élete ért véget, hanem a száműzetése is. Száműzetés — nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk némi cinizmussal, hiszen évezredek óta tudjuk, a földi hatalmak előszeretettel küldték számkivetettségbe a szellem embereit, s kiváltképp így volt ez századunkban és Közép-Európában. Ebben a régióban, a horogkereszt, majd a vörös csillag árnyékában a Werfelhez hasonló alkotóknak nem volt helyük. Ő a horogkereszt áldozata volt. Világhírű író, amikor 1933 szomorú májusában a göbbelsi antikultúra „letéteményesei", a német horogkereszt társadalom söpredékéből verbuválódott SA-regényei a berlini Opera téren tűzbe vetették a könyveit, s velük együtt a világirodalom megannyi nagy alkotójának „fajidegen" és „ártalmas" műveit. A náci propaganda sánta karmestere töprengés nélkül ítélte tűzhalálra Werfel köteteit. E könyvek minden sora azt hirdeti, amit a barna inges világhódítók fanatikusan gyűlöltek: a szellem hatalmába, a szeretet legyőzhetetlenségébe, az ember jóságába, a humánum győzelmébe vetett hitet. Aki idejében és figyelmesen elolvasta a „Mein Kampf"-ot, tudhatta, az ilyen eszmék hirdetői nem számíthattak a Führer és hívei izgalmára. Werfelnek szerencséje volt: 1938 márciusában, az Anschluss napjaiban nem tartózkodott fogadott hazájában, Ausztriában. Amikor a győztes németek elöl a két éven át menedéket nyújtó Franciaországból is távoznia kellett, az öreg kontinens emigránsainak gyűjtőhelye, Amerika lett az új otthona. Akárhogy is változtak az idők, akárhogy is változott körülötte a világ, Werfel mindig hű maradt önmagához. Hitvallásáról már első verseskötetének a címe is sokat elárul: A VILÁG BARÁTJA — ez akart lenni ő, az érzelmes és szenvedélyes, minden emberi szenvedés iránt csodálatraméltóan fogékony, az emberek nagy testvériségéről álmodozó poéta. „Egyetlen kívánságom az, hogy, ember, rokonod legyek!" — kiált fel az OLVASÓHOZ című versében, melyet ezekkel a felejthetetlen és minden bölcselkedő áradozásnál többet mondó sorokkal fejez be: „Ó, bár megérnék egyszer idelenn, / hogy testvérek, egymás karjaiba rogynánk!" Túláradó érzésekkel telített, himnikus és patetikus költeményei őszinte és végtelen emberszeretetről tanúskodnak. Költészete nemcsak mondanivalójának és eszmevilágának köszönhetően lett ismertté: több mint egy évtizeden át sokak számára Werfel volt a par excellence expresszionista költő, s valóban, lírájában megtaláljuk e nagy hatású stílusirányzat csaknem valamennyi gondolati és érzelmi elemét, stilisztikai sajátosságát. 1912-től kezdődően Werfel drámákat is írt, mintaszerű expresszionista színműveket. Az 1910-es években született művei a német és az európai avantgarde kiemelkedő alakjává tették. 1920 után azonban meglepő „pályamódosítás" következett: a sikeres költő és drámaíró helyét elfoglalta a prózaíró. Vélhetően az olvasók, a világirodalom szerencséjére. Természetesen szó sincs az ifjúkori alkotások lebecsüléséről, de tény, hogy Werfel regényei és novellái — elnézést az üzleti világból vett kifejezésért „nagyobb értéket képviselnek" mint a versek és a színpadi művek. A próza hozta meg számára a világhírt. Nagyapáink korában olvasók százezrei rajongtak Verdiről írott regényéért, mely kétségtelenül érdekfeszítően idézi fel Wagner és Verdi rivalizálását, a két nagy mester életútját, de semmiképp sem tekinthető az író főművének. A főmű egyértelműen a MUSZA DAGH NEGYVEN NAPJA, ez a hallatlanul izgalmas, drámai krónika, amelyet a szerző a törökök által kiirtásra ítélt örmény nép élethalálharcának szentelt. A dokumentumok alapján megírt regény az 1915-ös év Törökországába visz el bennünket: az „államalkotó" nép a „bűnös" kisebbség megsemmisítésére szánta el magát (mily ismerős és a történelemben gyászosan ismétlődő esemény!), s az államapparátus és a fegyveres erők a sade-i fantáziát felülmúló kegyetlenséggel látnak hozzá az ördögi terv végrehajtásához. Hét örmény falu népe azonban a Musza Dagh hegyére menekül és a Franciaországból hazatért Gábriel Bagradjan vezetésével hőskölteménybe illő harcot folytat a minden emberségükből kivetkőzött támadókkal. Az örmények megmenekülésével és a főhős titkos értelmű halálával végződő történet egy bátor humanista szenvedélyes tiltakozása mindennemű faji, vallási és nemzetiségi gyűlölködés, „nemzeti" eszmékkel és célokkal „indokolt" gyilkosság és embertelenség ellen. Vádirat mindazok ellen, akik tetteikkel önmagukat fosztják meg emberi mivoltuktól. Talán nem véletlen, hogy a könyv a végzetes 1933-as évben látott napvilágot; úgy tűnik, Werfel sejtette, a tiltakozás és a vád jóslat is egyben ... Tiltakozás és vád — a két szó számos Werfel-mű kapcsán leírható, mindenfajta belermagyarázás és túlzás nélkül. Tragikus alakok, vérlázító figurák elevenednek meg Werfel írásaiban — egy elembertelenedő világ leleplezői és jelképei, áldozatai és hóhérai. Életük tanúságtétel a korról — s milyen korról? Fiala úr, a KISPOLGÁR HALÁLA című elbeszélés főhőse csak saját kínhalála révén tudja megmenteni családját a nyomortól; a KESERŰ LEGENDA AZ ELSZAKADT AKASZTÓFAKÖTÉLRŐL címet viselő történetben a többszörös gyilkosból Franco tábornok „érdemdús" hóhéra lesz, a „gyűlölet vallásának" harcosa, s a hozzá hasonló „harcosok" ocsmány csőcseléke tűnik fel az Ausztria német megszállásának drámai napjait felidéző befejezetlen regényben, a CELLÁban — szégyen és szánalom, undor és iszonyat lesz úrrá az olvasón, mégis — kevés olyan felemelő, katartikus hatású írást olvashatunk a megkínzott test fölött uralkodó és a végsőkig ellenálló lélek küzdelméről a fegyverek ereje, az irracionális és szinte fokozhatatlannak tűnő brutalitás ellen, mint amilyenek Werfel művei. A világ kegyetlenségével, az emberek cinizmusával, közönyével és önzésével az író a szellem felsőbbrendűségét, a szeretet és a jóság megváltó erejét, az örökkévalóságba, a „bennünk és fölöttünk élő kifürkészhetetlenbe" vetett hitet állította szembe. Élete utolsó évtizedében írott műveiben a pozitív hősök a materiális világ fölé emelkednek, az emberi parancsok, a társadalmi kötöttségek súlytalanná válnak számukra, kinyilatkoztatásokat és sugallatokat követve haladnak a cél, a kegyes halál és az üdvözülés felé. Számukra a halál az új élet kezdete. A bibliai időkben játszódó, HALLJÁTOK AZ IGÉT című regény főszereplője a népét — a zsidókat — sújtó sorscsapás értelmét keresi, s amikor megfogalmazza a kérdést: Mivégre van a halál? — az Istentől ezt a választ kapja: „Hogy élj!" A BERNADETTE címet viselő regényben a címszereplő, a lourdesi Szűz Máriát megpillantó s a csodálatos forrást felfedező naiv proletárlányt a túlvilági boldogság ígérete teszi boldoggá a szenvedés óráiban; az ELSIKKASZTOTT MENNYORSZÁG tudatlan, öreg cselédje az „örökkévalóságra emelt tekintettel” éli le az életét, s mert hisz, üdvözül, s követendő példa lesz az üres lelkű „hitetlenek" számára.. Werfel zsidó—keresztény miszticizmusa, túlvilág-hite természetesen vitatható s akár ingerült ellentmondásra is késztetheti az olvasót. Nem vitatható azonban műveinek őszinte, meg nem alkuvó humanizmusa és mélyen átélt emberszeretete. Aki elavult írónak hinné, súlyosan tévedne: írásai mit sem vesztettek aktualitásukból. Költeményeit, drámáit ma már kevesen olvassák, regényeinek és elbeszéléseinek java azonban még olvasók nemzedékeit gazdagíthatja. Ha akarják... G. KOVÁCS LÁSZLÓ