A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-21 / 12. szám
GONDOLKODÓ Remények és csalódások ADALÉKOK EGY ILLÚZIÓ (?) TÖRTÉNETÉHEZ II. Károlyi Mihály mértéktartását, józanságát mindvégig megőrizte: nem a félelem intette óvatosságra, hanem a leendő konföderáció érdekeit véletlenül sem akart olyat tenni, ami árthatott volna az elképzelt szövetség létrejöttének. Kétségtelen, hogy Károlyi sokáig hitt benne, s akkor sem tudott végleg lemondani róla, amikor a térség politikai viszonyainak alakulását látva be kellett ismernie, hogy a fejlődés egészen más irányt vett. Legfájdalmasabban talán az érintette, hogy épp Csehszlovákia volt az az ország, amely — mindenekelőtt politikai gyakorlatával — élesen elutasította a Duna-táji szövetség eszméit. Emlékirataiban így ír erről: "A Csehszlovákiában élő hárommilliós német és hétszázezres magyar lakosság kiutasítása, hontalanná tétele nemcsak embertelenség volt, hanem a konföderáció megvalósulása esetén teljesen felesleges is lett volna. Nehéz szívvel kellett megértenem, hogy Beneš elejtette a dunai konföderáció tervét..." A csehszlovák politikusok közül egyedül a külügyminisztertől, Jan Masaryktól várhatott volna megértést, de segítséget aligha. Tény, hogy Masaryknak fenntartásai voltak a "kisebbségpolitikában" alkalmazott módszerekkel szemben, ám nem minősíthetjük őt a beneši irányvonal ellenzékének. Károlyi többször is közbenjárt nála a csehszlovákiai magyarság érdekében — legutoljára 1948 februárjában Prágában —, de lépései nem vezettek eredményre: a kisebbségekkel szemben folytatott politikát Beneš határozta meg, ő pedig gyakorlatilag személyes ügyének tekintette a németek és a magyarok eltávolítását. Ez a represszív politika s a szomszédos államokkal, mindenekelőtt Lengyelországgal fenntartott kapcsolatokat konfliktusokkal terhelő csehszlovák területi igények olyan szituáció kialakulásához vezettek, melyet Jan Masaryk joggal jellemzett az alábbi szavakkal: "Konfliktusaink vannak csaknem valamennyi szomszédunkkal, s hovatovább már ránk vonatkozik a nóta, miszerint Engem senki nem szeret". Ilyen helyzetben volt tehát az az ország, amelyet Károlyi a majdani konföderáció bástyájának tekintett. Itt azonban le kell szögeznünk, hogy e hiú remények élesztgetéséhez a világháború éveiben elsősorban maga Beneš járult hozzá, akivel Károlyi gyakran találkozott, s aki hosszú időn keresztül a konföderáció eszméje iránti elkötelezettségét bizonygatta. Nagyon érdekes és tanulságos ebből a szempontból Vámbéry Rusztem feljegyzése a Benešsel 1943. május 28-án New Yorkban folytatott tárgyalásról. Beneš kijelentette, hogy Károlyi a "magyar demokratikus erőfeszítések jelképeként" igen hasznos munkát végezhet, amennyiben tömöríteni tudja a progresszív erőket. Néhány sorral lejjebb Vámbéry ezt írja: "A föderáció kérdéséről, minden kétséget kizáróan pozitívan nyilatkozott. Egyetértett az eddig történtekkel, és hangsúlyozta a munka folytatásának szükségességét. A föderáció alapvető előfeltétele a részt vevő országok társadalmi változásainak hasonlósága, s megjegyezte (ti. Beneš), hogy Csehszlovákiában a jövőben még nagyobb hangsúlyt kap az állam és a társadalom szociális jellege". Idézetek hosszú sorával bizonyíthatnánk, hogy ezek a gondolatok tökéletesen egybecsengtek Károlyi gondolataival, aki Jászi Oszkárhoz írt nyílt levelében már 1941 októberében leszögezte: "A dunai államok föderációját természetesen csak úgy tudom elképzelni, ha az egyesülés hasonló szociális alapfeltételű államok között jön létre, mert ilyen közös alap nélkül a népek közötti szinkronizálás lehetetlenné is válnék." Beneš kétarcú politikája és taktizálása nem csak Károlyiban keltett megalapozatlan reményeket: egy ideig a nála jóval szkeptikusabb Jászi is bízott abban — mint azt Rónai Zoltánhoz 1939. június 29-én írt levele tanúsítja —, hogy Beneš "a dunai és a balkáni népek integrációjának a szószólója" lehetne. Ő azonban Károlyinál jóval hamarabb belátta, hogy Beneš és az általa vezetett Csehszlovákia végső céljai homlokegyenest ellenkeznek a konföderációs tervezet célkitűzéseivel. Meg kell jegyeznünk, Károlyi reményeit az is táplálhatta, hogy őt az 1945-ben újjászületett s immár egyértelműen nacionalista politikát folytató Csehszlovákiában is a kiemelkedő politikusnak járó tisztelénél fogadták. 1946 nyarán maga Beneš hívta meg őt Prágába; ebben az időben úgy tűnt, Károlyi lesz a prágai magyar nagykövet kinevezését Jan Masaryk is támogatta, otthon azonban csak a Szociáldemokrata Párt és a koalíción kívül politizáló Magyar Radikális Párt állt ki a kinevezése mellett, mely végül is az akkori belpolitikai konstellációban lehetetlenné vált. Közismert, hogy Gyöngyösi János külügyminiszter sem támogatta Károlyi bevonását a közép-európai helyzet rendezésére irányuló diplomáciai munkába. A szomszéd államokhoz fűződő kapcsolatokat ápoló, Károlyi által szorgalmazott intézmény létrehozásának terve is kútba esett. A hazatérő emigráns számára egyedül a párizsi nagyköveti poszt kínált lehetőséget céljai megvalósítására, pozíciójáról azonban ő maga jegyzi meg, hogy "nyilván a hatóságok is jobbnak látták, ha nem vagyok az országban..." Tudjuk, a Duna-konföderáció megteremtésében Károlyi fontos szerepet szánt a kommunistáknak s általában a baloldalnak, mint a nemzetköziség és a nacionalizmus elleni harc letéteményeseinek. Talán Csehszlovákia esete tanúsítja a legjobban, hogy a hatalmi monopólium megszerzésére törekvő kommunisták a föderalizmus és a demokrácia helyett egyértelműen a nemzeti partikularizmus mellett kötelezték el magukat, s a kisnépi nacionalizmus zászlóvivőivé váltak; a szomszéd népekhez fűződő érzelmi antagonizmus erősebbnek bizonyult mindenfajta internacionalista elméletnél. A történelmi sorsközösség és a nemzeti egyenlőség eszméjét 1945 és 1948 között a csehszlovák kommunisták éppúgy elutasították, mint a polgári pártok képviselői, s számtalan esetben ők maguk voltak a német- és magyarellenes politika legelkötelezettebb megvalósítói. A Csehszlovák Kommunista Párt vezetője, Klement Gottwald már 1945. május 11-én rádióbeszédében tudatta az országgal: "Az új köztársaság szláv állam lesz, a csehek és a szlovákok köztársasága. A németeket és a magyarokat, akik oly súlyosan vétkeztek nemzeteink és a köztársaság ellen, állampolgárságuktól megfosztottnak fogjuk tekinteni és szigorúan megbüntetjük őket". Önmagáért beszél s gyakorlatilag a kommunista párt egészét jellemzi az a portrévázlat, melyet Károlyi rajzolt fel a csehszlovák—magyar kapcsolatokban kulcsszerepet betöltő Vladimír Clementisről, a későbbi külügyminiszterről: "Noha marxistának vallotta magát, szűk látókörű soviniszta volt, és soha semmilyen kérdésben nem tudtunk egyetértésre jutni. Az volt a meggyőződése, hogy Szlovákiát csak a magyarok kiűzésével lehet megtisztítani a magyar sovinizmus mérgétől, és nem látta be, hogy ez csak a gyűlölködést fogja fokozni és még nehezebbé teszi a későbbi megértést és megegyezést." Károlyinak a kommunistákhoz s a csehszlovákiai baloldalhoz fűződő reményei tehát meghiúsultak. Úgy hisszük, az elmondottakból is nyilvánvaló, hogy Károlyi konföderációs tervezete az 1945 utáni Csehszlovákiában, az ország akkori vezetői körében nem talált és nem találhatott visszhangra, mert ellentétes volt az állam önérdekű nacionalizmusával és a térség fölötti uralmat megszerző Szovjetunió nagyhatalmi érdekeivel. A szabad népek önálló társulása helyett a negyvenes évek végére kialakult a Szovjetunió vazallusainak heterogén s ugyanakkor uniformizált szövetsége, melynek 1955-ben a Varsói Szerződés adott keretet. Jelképes értelműnek kell tekintenünk, hogy Károlyi száműzetésben fejezte be életét. Mindvégig meggyőződéssel vallotta, hogy a nemzetállam kialakítására irányuló törekvések zsákutcába vezetnek s a Duna-völgyi népek jövője csakis a konföderáció eszméinek jegyében képzelhető el. 1945 után úgy tűnt, a beneši "reálpolitika" legyőzte Károlyi idealizmusát. Károlyi Dunakonföderációja akkor irreálisnak bizonyult, de ma már tisztán látjuk, hogy a történelmi távlat megítélésében neki volt igaza: a térség népeinek érdekét csak az együttműködésre és összefogásra törekvő erők szolgálhatják. A nacionalista "reálpolitika" fölött már ítéletet mondott a történelem, Károlyi öröksége azonban máig sem lett a múlté. A kérdések, amelyekre válaszolnia kellett, számunkra is megoldandó feladatot jelentenek. G. KOVÁCS LÁSZLÓ : A HÉT