A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-21 / 12. szám

GONDOLKODÓ Remények és csalódások ADALÉKOK EGY ILLÚZIÓ (?) TÖRTÉNETÉHEZ II. Károlyi Mihály mértéktartását, józanságát mindvégig megőrizte: nem a félelem intette óvatosságra, hanem a leendő konföderáció érdekei­t véletlenül sem akart olyat tenni, ami árthatott volna az elképzelt szövetség létrejöttének. Kétségtelen, hogy Károlyi so­káig hitt benne, s akkor sem tudott végleg lemondani róla, amikor a térség politikai viszonyainak alakulását látva be kellett ismernie, hogy a fejlődés egészen más irányt vett. Legfájdalmasabban talán az érintette, hogy épp Csehszlovákia volt az az ország, amely — mindenekelőtt politikai gyakorlatá­val — élesen elutasította a Duna-táji szövetség eszméit. Emlékirataiban így ír erről: "A Csehszlovákiában élő hárommilliós német és hétszázezres magyar lakosság kiutasítása, hontalanná tétele nemcsak em­bertelenség volt, hanem a konföderáció megvalósulása esetén teljesen felesleges is lett volna. Nehéz szívvel kellett megértenem, hogy Beneš elejtette a dunai konföderáció tervét..." A csehszlovák politikusok közül egyedül a külügyminisztertől, Jan Masaryktól várhatott volna megértést, de segítséget aligha. Tény, hogy Masaryknak fenntartásai voltak a "kisebbségpolitikában" alkalmazott módszerekkel szemben, ám nem minősít­hetjük őt a beneši irányvonal ellenzékének. Károlyi többször is közbenjárt nála a csehszlovákiai magyarság érdekében — legutoljára 1948 februárjában Prágában —, de lépései nem vezettek eredményre: a kisebbségekkel szemben folytatott politikát Beneš határozta meg, ő pedig gyakorlatilag személyes ügyének tekintette a németek és a magyarok eltávolítását. Ez a represszív politika s a szomszédos államokkal, minde­nekelőtt Lengyelországgal fenntartott kap­csolatokat konfliktusokkal terhelő csehszlo­vák területi igények olyan szituáció kialaku­lásához vezettek, melyet Jan Masaryk joggal jellemzett az alábbi szavakkal: "Konfliktusa­ink vannak csaknem valamennyi szomszé­dunkkal, s hovatovább már ránk vonatkozik a nóta, miszerint Engem senki nem szeret". Ilyen helyzetben volt tehát az az ország, amelyet Károlyi a majdani konföderáció bástyájának tekintett. Itt azonban le kell szögeznünk, hogy e hiú remények éleszt­­getéséhez a világháború éveiben elsősorban maga Beneš járult hozzá, akivel Károlyi gyakran találkozott, s aki hosszú időn keresztül a konföderáció eszméje iránti elkötelezettségét bizonygatta. Nagyon érde­kes és tanulságos ebből a szempontból Vámbéry Rusztem feljegyzése a Benešsel 1943. május 28-án New Yorkban folytatott tárgyalásról. Beneš kijelentette, hogy Károlyi a "magyar demokratikus erőfeszítések jel­képeként" igen hasznos munkát végezhet, amennyiben tömöríteni tudja a progresszív erőket. Néhány sorral lejjebb Vámbéry ezt írja: "A föderáció kérdéséről, minden kétsé­get kizáróan pozitívan nyilatkozott. Egyetér­tett az eddig történtekkel, és hangsúlyozta a munka folytatásának szükségességét. A föderáció alapvető előfeltétele a részt vevő országok társadalmi változásainak hasonló­sága, s megjegyezte (ti. Beneš), hogy Csehszlovákiában a jövőben még nagyobb hangsúlyt kap az állam és a társadalom szociális jellege". Idézetek hosszú sorával bizonyíthatnánk, hogy ezek a gondolatok tökéletesen egybecsengtek Károlyi gondo­lataival, aki Jászi Oszkárhoz írt nyílt levelé­ben már 1941 októberében leszögezte: "A dunai államok föderációját természetesen csak úgy tudom elképzelni, ha az egyesülés hasonló szociális alapfeltételű államok között jön létre, mert ilyen közös alap nélkül a népek közötti szinkronizálás lehetetlenné is válnék." Beneš kétarcú politikája és taktizá­­lása nem csak Károlyiban keltett megalapo­zatlan reményeket: egy ideig a nála jóval szkeptikusabb Jászi is bízott abban — mint azt Rónai Zoltánhoz 1939. június 29-én írt levele tanúsítja —, hogy Beneš "a dunai és a balkáni népek integrációjának a szószó­lója" lehetne. Ő azonban Károlyinál jóval hamarabb belátta, hogy Beneš és az általa vezetett Csehszlovákia végső céljai homlo­kegyenest ellenkeznek a konföderációs ter­vezet célkitűzéseivel. Meg kell jegyeznünk, Károlyi reményeit az is táplálhatta, hogy őt az 1945-ben újjászületett s immár egyértel­műen nacionalista politikát folytató Cseh­szlovákiában is a kiemelkedő politikusnak járó tisztelénél fogadták. 1946 nyarán maga Beneš hívta meg őt Prágába; ebben az időben úgy tűnt, Károlyi lesz a prágai magyar nagykövet­ kinevezését Jan Masaryk is támogatta, otthon azonban csak a Szociál­demokrata Párt és a koalíción kívül politizáló Magyar Radikális Párt állt ki a kinevezése mellett, mely végül is az akkori belpolitikai konstellációban lehetetlenné vált. Közismert, hogy Gyöngyösi János külügyminiszter sem támogatta Károlyi bevonását a közép-euró­pai helyzet rendezésére irányuló diplomáciai munkába. A szomszéd államokhoz fűződő kapcsolatokat ápoló, Károlyi által szorgal­mazott intézmény létrehozásának terve is kútba esett. A hazatérő emigráns számára egyedül a párizsi nagyköveti poszt kínált lehetőséget céljai megvalósítására, pozíció­járól azonban ő maga jegyzi meg, hogy "nyilván a hatóságok is jobbnak látták, ha nem vagyok az országban..." Tudjuk, a Duna-konföderáció megterem­tésében Károlyi fontos szerepet szánt a kommunistáknak s általában a baloldalnak, mint a nemzetköziség és a nacionalizmus elleni harc letéteményeseinek. Talán Cseh­szlovákia esete tanúsítja a legjobban, hogy a hatalmi monopólium megszerzésére tö­rekvő kommunisták a föderalizmus és a demokrácia helyett egyértelműen a nemzeti partikularizmus mellett kötelezték el magu­kat, s a kisnépi nacionalizmus zászlóvivőivé váltak; a szomszéd népekhez fűződő érzelmi antagonizmus erősebbnek bizonyult minden­fajta internacionalista elméletnél. A történel­mi sorsközösség és a nemzeti egyenlőség eszméjét 1945 és 1948 között a csehszlovák kommunisták éppúgy elutasították, mint a polgári pártok képviselői, s számtalan eset­ben ők maguk voltak a német- és magya­rellenes politika legelkötelezettebb megva­lósítói. A Csehszlovák Kommunista Párt vezetője, Klement Gottwald már 1945. május 11-én rádióbeszédében tudatta az ország­gal: "Az új köztársaság szláv állam lesz, a csehek és a szlovákok köztársasága. A németeket és a magyarokat, akik oly súlyosan vétkeztek nemzeteink és a köztár­saság ellen, állampolgárságuktól megfosz­­tottnak fogjuk tekinteni és szigorúan meg­büntetjük őket". Önmagáért beszél s gya­korlatilag a kommunista párt egészét jellemzi az a portrévázlat, melyet Károlyi rajzolt fel a csehszlovák—magyar kapcsolatokban kulcsszerepet betöltő Vladimír Clementisről, a későbbi külügyminiszterről: "Noha marxis­tának vallotta magát, szűk látókörű soviniszta volt, és soha semmilyen kérdésben nem tudtunk egyetértésre jutni. Az volt a meg­győződése, hogy Szlovákiát csak a magya­rok kiűzésével lehet megtisztítani a magyar sovinizmus mérgétől, és nem látta be, hogy ez csak a gyűlölködést fogja fokozni és még nehezebbé teszi a későbbi megértést és megegyezést." Károlyinak a kommunisták­hoz s a csehszlovákiai baloldalhoz fűződő reményei tehát meghiúsultak. Úgy hisszük, az elmondottakból is nyil­vánvaló, hogy Károlyi konföderációs terve­zete az 1945 utáni Csehszlovákiában, az ország akkori vezetői körében nem talált és nem találhatott visszhangra, mert ellentétes volt az állam önérdekű nacionalizmusával és a térség fölötti uralmat megszerző Szovjetunió nagyhatalmi érdekeivel. A sza­bad népek önálló társulása helyett a negy­venes évek végére kialakult a Szovjetunió vazallusainak heterogén s ugyanakkor uni­formizált szövetsége, melynek 1955-ben a Varsói Szerződés adott keretet. Jelképes értelműnek kell tekintenünk, hogy Károlyi száműzetésben fejezte be életét. Mindvégig meggyőződéssel vallotta, hogy a nemzetál­lam kialakítására irányuló törekvések zsák­utcába vezetnek s a Duna-völgyi népek jövője csakis a konföderáció eszméinek jegyében képzelhető el. 1945 után úgy tűnt, a beneši "reálpolitika" legyőzte Károlyi idealizmusát. Károlyi Duna­­konföderációja akkor irreálisnak bizonyult, de ma már tisztán látjuk, hogy a történelmi távlat megítélésében neki volt igaza: a térség népeinek érdekét csak az együttműködésre és összefogásra törekvő erők szolgálhatják. A nacionalista "reálpolitika" fölött már ítéletet mondott a történelem, Károlyi öröksége azonban máig sem lett a múlté. A kérdések, amelyekre válaszolnia kellett, számunkra is megoldandó feladatot jelentenek. G. KOVÁCS LÁSZLÓ : A HÉT

Next