A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
A dicsőség árnyéka 1492: A paradicsom meghódítása A kiemelkedő történelmi személyiségek sorsához — vagy inkább utóéletéhez — általában az is hozzátartozik, hogy nevükhöz mítoszok és antimítoszok, félreértések és legendák sokasága tapad, jócskán megnehezítve az igazság kiderítésén fáradozó történészek munkáját. Esetükben végül az a paradox helyzet áll elő, hogy minél többet tudunk róluk, annál ismeretlenebbnek tűnnek, s a lehetséges és valószínű "igazságok" átláthatatlan szövevénye takarja el az általunk megismerni óhajtott arcot. Kolumbusz portréján oly szeszélyesen és vakítóan vibrálnak a fények és az árnyékok, hogy igazi arcvonásait alig lehet kivenni. Nagy fába vágja a fejszéjét, aki ezeregyedszer is megpróbálkozik ezzel a feladattal. S ha véletlenül filmrendező az illető, sokan máris tudni vélik, hogy kísérlete kudarcra ítéltetett. Ezt az előítéletet a nagy hírverés közepette bemutatott "Kolumbusz Kristóf, a felfedező" című film tökéletesen igazolta, de a mozilátogatók szerencséjére a jubileumi év egy másik rendezőt is megihletett, egy bizonyos Ridley Scottot, akinek látatlanban is némi bizalmat szavazhattunk, gondolván, hogy a Nyolcadik utas: a Halál, a Szárnyas fejvadász, a Fekete eső s a Thelma és Louise alkotója talán most sem okoz csalódást. Nos, nem csalódtunk, bár... de ne vágjunk a dolgok elébe. Az 1492: A paradicsom meghódítása valóban olyan film lett, amelyért hűvös, esős délutánon is érdemes moziba menni. Ridley Scott műve mindenekelőtt az időutazás élményével és kalandjával teszi gazdagabbá a nézőt, aki ámul és borzad, izgul és gyönyörködik, s ha — eretnek módon — eszébe is jut, hogy mindez csak illúzió, azonnal kénytelen beismerni, hogy ez az illúzió félelmetes és lenyűgöző. Ridley Scott látomása a késő középkori Spanyolországról s a világtörténelem egyik legnagyobb kalandjáról minden fantasztikuma ellenére is ízig-vérig hitelesnek tűnik: magával ragad, felemel és lesújt, s a két és félórás vetítési idő múltán is fogva tart és nyugtalanít. Egy grandiózus és riasztó színjáték bontakozik ki előttünk, melyben minden rokonszenvünk a megszállott főszereplőé, a jöttment idegen hajósé, aki őrültnek mondott álmával, vakhitével és konok akaratával új irányt szabott a történelemnek. Gerard Depardieu kiváló alakítását aligha érheti kifogás, bár a nagy álmodozó életrajzi tényeinek ismeretében időnként feltámad bennünk a gyanú, hogy az "igazi" Kolumbusz talán cinikusabb volt és kegyetlenebb, s legfeljebb akkor fogta el az érzelgősség, ha önmagára gondolt, de hát ki ismerheti az "igazit"? Kétségtelen, hogy nem helyezhető egy sorba a népirtásban jeleskedő későbbi konkvisztádorokkal, s úti naplójában maga is hangsúlyozza: helytelen és szükségtelen az indiánokkal szemben erőszakot alkalmazni, de e megállapításához korántsem maradt hű. Gyarmatépítő erőfeszítéseit figyelve azt hihetnénk, hogy valamiféle Utópia létrehozására törekedett, ami legalábbis téves beállítás. Mindazonáltal Ridley Scott Kolumbuszképe alapjában igaznak tekinthető: az Újvilág felfedezője jellemének árnyoldalai ellenére is konok idealista volt, akinek az események könyörtelen logikája folytán végzetszerűen szembe kellett kerülnie a vér és az arany minden emberségükből kivetkőző megszállottaival. A kor természetesen őt ítélte bukásra, igaz, a halhatatlanság ígérete még e caesari becsvágytól fűtött embernek is jelenthetett "némi" kárpótlást... Mielőtt bárki is túlértékelné fenti kifogásaink jelentőségét, le kell szögeznünk, hogy Ridley Scott filmje nem tekinthető apológiának, a rendező nem aranylapokra kívánkozó hősi legendaként ábrázolja "a történelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezetének" (Szerb Antal szavai) kezdetét. Művéből egyértelműen kiderül, hogy a paradicsom meghódítása voltaképpen annak elvesztését jelenti. "Azt hiszem, visszatértünk az Édenkertbe" —, jegyzi föl Kolumbusz, nem is sejtve, hogy e "visszatérés" egyik legfőbb következményeként a megtalált éden néhány évtized alatt pokollá változik, s nem csak az őslakosok számára. Az indián rabszolga levágott keze hatásos horrormotívumnak tűnhet, pedig mindenekelőtt egy sötét korszak iszonyatos szimbóluma. De ne legyünk igazságtalanok: a városépítők hősies erőfeszítésének diadalát hirdető óriási harang is jelképpé nő, s méltán. Ridley Scott ezúttal is az atmoszférateremtés már-már utolérhetetlen mesterének bizonyul; az érzelmi állapotok s a szeszélyesen változó hangulatok hatásos kifejezése valószínűleg azokat is megragadja, akik a történet, a mese, a kaland kedvéért ültek be a moziba. Őket sem éri csalódás, bár aki valamiféle vérbe mártott "történelmi akciófilmre" számít, alighanem elégedetlenkedni fog, mert a rendező éppoly visszafogott a borzalmak ábrázolásában, mint a Nyolcadik utas: a Halálban volt — igaz, az eretnekégetés vagy a lázadó nemesek kivégzésének képsorai láttán nem könnyű megőrizni a nyugalmunkat. Az elénk táruló látványt azonban legtöbbször a "lenyűgöző" jelzővel kell illetnünk: a Caspar David Friedrich festményeit idéző ezüstösen fénylő tenger, a titkokat őrző néma csillagvilág, a végtelen messzeségben egybeolvadó óceán és égbolt, a hihetetlenül buja ősvadon s a trópusi naplemente tűzaranya szemkápráztató látomásként jeleníti meg a felfedező előtt feltáruló ismeretlent. A hatást nagymértékben fokozza Vangelis csodálatos, szuggesztív zenéje; a szintetizátor varázslója egyenrangú alkotótársa a rendezőnek, hangszerével mindent ki tud fejezni. Summa summarum. Az Óceán Tengernagya maradandó filmemlékművet kapott az utókortól. Ridley Scott alkotását nem fogja belepni a feledés pora. G. Kovács László Gérard Depardieu mint Kolumbusz Kristóf