A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-08-20 / 34. szám

valóban páratlan eredményeket produkáló demokratizálási folyamat a reformkommu­nisták műve; sikerük eszerint a szovjet típusú szocialista rendszerek reformálhatóságát bi­zonyítja. A tények szigorú vizsgálata kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a “megújhodás" folya­matát a párt reformista szárnya indította el: az 1968 áprilisában nyilvánosságra hozott Akcióprogram számos olyan célkitűzést tartalmazott, amelyek progresszivitását a legádázabb antikommunisták sem vonhatják kétségbe. Ha egy mélységesen antidemok­ratikus rendszer képviselői megpróbálnak túllépni saját árnyékukon és őszintén törek­szenek a társadalmi viszonyok demokrati­zálására, az utókor sem tagadhatja meg tőlük az elismerését. Csakhogy a mutatvány Dubóekéknek sem sikerült: az árnyékuktól ők sem szabadulhattak Elhitték, hogy az általuk elképzelt “szocialista demokrácia" megvalósítható, s hitük szerint megvalósítá­sa sem történhetett másképp, mint a kommunista párt vezető szerepének intéz­ményes (!) biztosítása, hegemóniájának megőrzése révén, miközben a tömegek a hatalom birtokosainak kegyéből afféle törté­nelmi ajándékként megkapnák a “demokrá­ciát". De miféle demokrácia születhet ott, ahol intézmények és törvények biztosítják egy párt örökös hatalmát az élet minden területén? A választ az olvasóra bízzuk, csupán annyit szeretnénk még megjegyezni, hogy számos korabeli dokumentum és megnyilatkozás tanúsítja: a reformkommu­nisták nem óhajtottak lemondani a párt vezető szerepéről, ragaszkodtak a "szocia­lista vívmányokhoz", s kizárták a lehetőségét­­ a hatalmon való osztozásnak. Úgy vélték, hogy a lakosság lelkes helyesléssel fogadja majd a különös "demokrácia" eszméjét, s hűségesen követi őket. Vitathatatlan, hogy utóbb abszurdnak bizonyult kezdeményezé­sük széles körű lelkesedést és egyetértést váltott ki, de az általuk megindított s később is tolerált népmozgalom végső soron a kommunisták hatalmi monopóliumának fel­számolására, a szó valódi értelmében vett demokrácia megteremtésére irányult, ami­nek egyet kellett jelentenie a "szocialista" rendszer lebontásával. A CSKP végzetes dilemma elé került: ha következetesen véghez viszi a demokratizálási folyamatot, magát fosztja meg a hatalomtól, mondhatni öngyilkosságot követ el; ez természetesen lehetetlen volt, éppoly lehetetlen, mint a Dubeekék javasolta "különös házasság" a humanizált pártdiktatúra és a mindenkire kiterjedő demokrácia között. A kör négyszö­gesítése álom maradt. Bizonyára ma is vannak, akik hiszik vagy hinni szeretnék, hogy a negyedszázaddal ezelőtti Csehszlovákiában megszülethetett volna a “szocialista demokrácia“... ha nem kerül sor az augusztusi intervencióra. Csak­hogy a Nagy Testvér árnyékában akkor sem valósulhatott volna meg a reformkommunis­ták álma, ha a társadalmi viszonyok egyéb­ként lehetővé teszik a gyakorlatba való átültetését: augusztus 21-e tragédiája s az utána következő “normalizáció" szégyentel­jes fejezete szétfosztotta a dubeeki ábrán­dokat — mielőtt az öntörvényű társadalmi fejlődés tette volna velük ugyanezt A "szocialista demokrácia" koncepciója 1989- ben végleg az utópiák tárházába került. G. Kovács László FIGYELŐ A HÉT 7 Régi-új (h)arcok "Klapka" -ősbemutató a Bástya Színházban Tik-tak, tik-tak — tovatűnnek a napok, esztendők,évszázadok. Közben akarva-aka­­ratlanul beadunk a körbe, és járjuk a táncot. Vállaljuk a(z) (h)ősi antro­poikát. Szól az ÉLET muzsikája. Csak a prímások válta­koznak. (Mert aki dudás akar lenni...) Időnként elpattan egy húr, de nincs meg­állás. Folytatni kell! Törik a vonó, szakad a húr. Am újabb és újabb arcok bukkannak fel. Táncosok és táncoltatok. Vérbeli és mondvacsinált hősök. Folytatódnak a ré­gi—új csaták. Eközben íródnak a histori­ás—mai játékok". 1993 májusa — a komaromi Klapka-drá mapályázat kiértékelése. A győztes pálya­mű: MÉSZÁROS LÁSZLÓ "A mi hősünk című historiás játéka. 1993 júliusa — Klapka"-ősbemutató a Bástya Színházban. (Lesz, ha eső nem lesz....) Bár gyülekeznek a viharfelhők, ám az­ alkotógárda optimista. (Óh, mi hősünk, rendeld el az égieknél, hogy kisüssön, eljöjjön a MI NAPUNK!) És lássunk csodát — volt, nincs vihar! Azaz, lesz — tapsvihar De addig még átélünk egy pergő filmfor­gatást (a stáb tagjai: BOLDOGHY OLIVÉR — rendező, SKRONKA TIBOR — íro, CZAJLIK JÓZSEF — riporter, MÁK ILDIKÓ - csapó, NAGY TIVADAR - operatőr) az­ 1989—90-es társadalmi válto­zások(V) idején. Nicsak, ismerősök a színen: a mindenféle széljáráshoz alkalmazkodó városi elöljáró, a köpönyegforgató hordó­­szónokok és a lobogókat lelkesen szoron­gató gyengéd(en átvert­ forradalmárok... Lassacskán készül a film a hős honvédtá­bornokról. Ez­ egy "játék a játékban". A másik játékszínt: epizódok Klapka 1848— 1892 közötti életéből. Harc a megmaradá­sért. Kísérteties hasonlóság két korszak között. A harmadik játékszínt: egy — csak jelzésszerűen jelenlevő — bonyolult való­ságjáték, amelyben mi, nézők játsszák a fő- és epizódszerepeket. Jöhet egy új felvonás...! BEKE SÁNDOR rendező produkciójának közönségét ismét felszál­lította az időgépre, hogy a múlt történéseiből okulva elgondol­kozzunk időszerű problémáink, létkérdése­ink felett. A játék végén felhangzó Szózat mintegy erősítette az ÜZENETET. Emellett az­ eredeti történelmi helyszín ötletes ki­használása, a korabeli kosztümök tucatjai, a lovashuszárok megjelenése látványgaz­daggá is tette az előadást. A rendező alkotótársai voltak: LINKA ÁGNES dra­maturg, KISS PÉNTER JÓZSEF társren­dező és játéktér-tervező, FABIKNÉ NAGY ERZSÉBET jelmeztervező. A címszereplő BORÁROS IMRE aprólékosan kidolgozott, nagyszerű játéka ismét igazolta a művész érzékletes jellemformáló képességét. Ki­emelkedő teljesítményt nyújtott a közel félszáz­ szereplő (a komáromi és a kassai társulat színészei, stúdiósok és műkedvelők) között. A nagyszabású csapatmunkába be­kapcsolódott a helybeli Concordia Vegyes­kar és a Komáromi Fúvószenekar is, felhangzottak a korabeli vérpezsdítő meló­diák Tik­iak, tik­iak — tovatűnnek a napok... Folytatódnak a régi-új harcok, de e premier óta valami változott: a komáromi Városháza előtti téren Klapka cin­kosan­ biztatóan mo­solyog. Mi, akik ott voltunk a Bástya Színházban, tudjuk, hogy miért... Miskó Ildikó Fotó: Vallach László Boráros Il­kre (Klapka) es­­­zajlik József (ri­porter) Boráros Imre es Dósa Zsuzsa (barátnő)

Next