A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-19 / 47. szám
A HÉT 11 Tanúlágtétel a bűnről és a szenvedésről 75 éve született Alekszandr Szolzsenyicin Még közelinek tűnnek azok az évek, amikor a szovjet blokk országaiban csak gyalázkodva lehetett leírni Szolzsenyicin nevét: a "reálisan létező szocializmus" legfőbb ellenségei között emlegették, elvetemült, sátáni alakként, aki vádolni, támadni merészeli minden idők legtökéletesebb társadalmi-politikai rendszerét — azt a rendszert, amely a humánum és a szabadság eszményeinek megvalósításában sosem látott, azelőtt — ama Nagy Év előtt! — elképzelhetetlen magaslatokra hágott, ugyebár, s lám évtizedekkel október után is akadnak még ilyen népellenes, szovjetellenes, haladásellenes stb. stb. árulók, akiknek a nevét becsületes ember szájára sem veszi... undorító! Örömmel kéne köszöntenünk a november 12-én hetvenötödik életévét betöltött Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicint, de örömünket megrontja a keserűség, a "késő már" hiábavalóságának az érzete. A rendszer, amely Szolzsenyicint a polgártársai, embertársai millióit ártatlanul a szögesdrót mögé, börtönbe és száműzetésbe juttatta, halálra kínozta s már elevenen eltemette, s a "szabadon" maradtak életét eltékozolta és megnyomorította, összeomlott, a vörös festékből "csak" emlékek és romok maradtak, s a szovjet birodalom Trockij mellett leghíresebb számkivetettje is hazatérhet (micsoda morbid s ugyanakkor mennyire logikus párhuzam: Trockij és Szolzsenyicin!), de semmi meg nem változtatható, jóvá nem tehető: a történelemből egyetlen napot sem lehet kitörölni — sőt megszépíteni sem. Pedig hányan akarták, Idvánták ezt a Nagy Testvér országában és mifelénk is! Elhinni és elhitetni, hogy az Eszme makulátlan, az egyedüli lehetséges út jó irányba vezet, a zászló vérfoltjai könnyűszerrel kimoshatók, hiszen nem nagy dolog ami történt, s ■egyébként is: a Nagy Úr érdekében történt... Igen... voltak... előfordultak... sajnálatos tévedések... deformációk... s a személyi kultusz is helytelen volt... de az Eszme volt, az Eszme igaz és diadalmas és... Szolzsenyicin volt az, aki könyörtelen igazmondásával, hajlíthatatlan bátorságával mindenki másnál többet tett azért, hogy a szovjet kommunizmus nemtelen mítosza lelepleződjék és semmivé legyen; mindenki másnál erélyesebben és merészebben rántotta félre a dísztermek és tribünök vörös drapériáit, hogy mindenki látva lássa a patetikus és hazug jelszavak, a győzelmi zászlók s a mindent elborító leplek mögötti valódi világot. Ahol a hazugság, a rettegés és az árulás uralkodik. Az arctalan, mindenható, gigantikus terrorgépezet. Ahol a világtörténelem egyik legiszonyatosabb abszurd drámája játszódik, melyben csak hóhérok, áldozatok és potenciális bűnösök — a holnap áldozatai — vannak. Ahol a rendszer dicsőségének emlékműve hullahegyekből épül, s infernális "munkatáborok" foglyainak milliói tehetnének tanúbizonyságot józan értelemmel fölfoghatatlan szenvedéseikről. A feltételes mód használata legalábbis indokolt; a rabok nagy része csak odafelé lépi át a tábor kapuját, legtöbben még nem is sejtik, hogy egy tömegsír mélyén egy távolkeleti vasútvonal talpfái alatt találnak majd végső "nyughelyre". A visszatértek pedig hallgatnak: gyötri őket a szenvedés emléke, de a rettegés nagyobb úr, s ők tudják, bármikor visszakerülhetnek oda s ezúttal nem tíz, hanem húsz vagy huszonöt évre, örökre. Szolzsenyicin oly módon törte meg a csendet, hogy aki nem akart tudni a lenini és sztálini Szovjetunió valóságáról, kénytelen volt behunyni a szemét, befogni a fülét. Mások — minden okuk megvolt rá — a zsarnoki rendszerek elnyűhetetlen receptje szerint ügyészért, bíróért, börtönőrért kiáltottak. Alekszandr Iszajevicsnek azonban nem sok oka lehetett a félelemre: nyolc évet töltött a lágervilágban és hármat száműzetésben; a második világháború harcterein küzdő szovjet katonák százezreihez hasonlóan őt is a lövészárokból vitték el, olyan képtelen vádak alapján, amelyeket csak a sztálini NKVD torz lelkű kopói képesek kiagyalni. A fiatal katonatiszt bebörtönzéséhez még szükség volt a paranoid koholmányokra — alig harminc évvel később az író már maga gondoskodott a vádakat "igazoló" bizonyítékokról. Az 1962-ben megjelent Ivan Gyenyiszovics egy napját talán megbocsátották volna, bár sokak szemében károsnak és veszélyesnek tűnt: miért kell egy névtelen (és bűntelen!) fogoly egyetlenegy érdektelen napját (a háromezerhatszázötvenhárom nap egyikét) ilyen részletezően (és szuggesztíven!) bemutatni, foltot ejtve a szovjet rendszer jó hírnevén, "fölöslegesen" föltépve a régi sebeket? A mű siker lett és vihart kavart, Szolzsenyicin pedig azellenséges hangokkal mit sem törődve tovább járt a maga választotta úton, s az Ivan Gyenyiszovics egy napját követő elbeszélései (A krecsetovkai állomáson történt, Matrjona háza, Az ügy érdekében) ismét a generalisszimusz árnyékában leélt tegnapot idézték. Hazai irodalmi pályafutása ezzel voltaképpen be is fejeződött: a mind kínosabb igazságokat kimondó írót a sztálinizmust egyre nyíltabban restauráló, Brezsnyev nevével "fémjelezett" reális szocialista rendszer nem engedte többé szóhoz jutni: újabb művei (A pokol tornáca, Rákosztály, 1914 augusztusa) már külföldön láttak napvilágot, s miközben a világ egyre többet tudhatott meg a Szovjetunió történetének agyonhallgatott, kiforgatott és arcátlanul megmásított tényeiről. Szolzsenyicin ellen megindult a hajtóvadászat: a rá zúdított rágalmakat, a nevéhez kapcsolt jelzőket olvasónk könnyen elképzelheti. 1970-ben Nobeldíjjal tüntették ki: a hivatalos Szovjetunió zúgott a felháborodástól — lám, a díjat odaítélő bizottság is mennyire reakciós, szovjetellenes! S micsoda bonyodalom: egy Nobel-díjas írót már nem lehet olyan könnyen eltüntetni a föld színéről, mint azt a számtalan neves és ismeretlen embert az ő idejében...! Szolzsenyicin végül maga szolgáltatott ürügyet az "eltüntetéshez", ami esetében kényszeremigrációt és az állampolgárságtól való megfosztást jelentette: az 1973-ban kiadott Gulag szigetcsoport című ama utolsó cseppnek bizonyult a brezsnyevi vezetés számára. A saját szempontjukból mindenképpen igazuk volt. A sztálini — de fogalmazzunk pontosabban: a kommunista önkényuralom bűneinek feltárása nem csak Szolzsenyicin érdeme (említsük meg legalább Varlam Salamov gyötrően felejthetetlen novelláit), ám kétségtelen, hogy írója a végső határig merészkedett. Sokszor visszariadunk attól, hogy kövessük őt: a több mint ezer oldalas mű lapjain a földi pokolról és elpusztításának megszámlálhatatlan módozatáról szerezhetünk tudomást; a lét és a lélek olyan bugyrai nyílnak meg előttünk, melyek láttán már-már elfordulunk... De ezt a könyvet nem lehet félrehajítani, letenni: az utolsó stációig meg kell járnunk a lágervilág infernóján keresztül-kasul kanyargó utat, minden pillanatban szembesülve a ténynyel, hogy az Állami Lágerparancsnokság (ennek az elnevezésnek az orosz rövidítése a GULAG) hihetetlen nagyságúra növekedett birodalmának borzalmai csak a náci haláltáborok borzalmaihoz hasonlíthatók. Emigrációjának hosszúra nyúlt éveit a Vörös kerék hatalmas regényfolyamának megalkotására fordította, arra keresve választ, miért és hogyan került hazája a Lenin és Sztálin által kijelölt tévútra. A monumentális mű egyeseket különböző találgatásokra ösztönöz, amelyek leginkább akörül forognak, vajon felülmúlja-e a Vörös kerék az eddig megírt könyveket, vagy ellenkezőleg, kudarcnak bizonyul. Szolzsenyicin esetében azonban abszurdnak tűnnek az effajta, egyébként szokványos spekulációk: az Ivan Gyenyiszovics egy napja, a Pokol tornáca, a Rákosztály s a Gulag szigetcsoport szerzőjének világirodalmi és erkölcsi rangja már régóta nem függ egy-egy könyv sikerétől vagy bukásától. Országából kiűzték ugyan, de korunk nagyjainak (korántsem hosszú) névsorából nem tudták kihúzni Szolzsenyicin nevét. A történelem igazságot szolgáltatott. G. KOVÁCS LÁSZLÓ