A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-11-26 / 48. szám

zolnom kellett volna a választását, vagy vigasztalnom magáért a választás tényé­ért, vagy egyszerűen szánakoznom a kis teremtés borzalmas halálán, akit bizonyos értelemben ő maga ítélt halálra? — És most isten áldja — mondta végül, s ridegen felállt. — Gondolom, nem akarja, hogy valami köze legyen egy olyan anyához, aki tudott választani. — És ismét fájdalmas, torz mosolyra húzta a száját. — Ugyan, nem — hebegtem. — Persze szörnyű, de ha belegondol, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került... — Lehetetlen helyzet, és mit számít az? Nem is arról van szó most már, ami velük történt, hanem ami velem történt, bennem... Érti? Értettem, és mégsem tudtam, mit felel­jek. De éppolyan ridegen újra leült. — Szerencsére — folytatta nyugodtab­­ban — van idő. Az idő nagy dolog. Azt mondják, a halálhoz visz; ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg: életet ad, mikor meg kel­lene halnunk. Úgy látszott, mintha a beszélgetés általánosabb mederbe terelődne, és ezt ki akartam használni. De tévedtem: nyu­galma színlelt volt. — Igen, teljesen igaza van — mondtam ostoba hévvel —, mit ér gyötrődni, mikor... — Mikor...? — Mikor... mondhatnánk, ön úgysem... — Épp ez a baj. — Hogyan, inkább elveszítette volna mindkét gyermekét? — Mint inkább! Hagyja ezt, és ne tegyen úgy, mintha nem értené, és ne akarja másra terelni a beszélgetést. Tudom magamtól, mit képzel, hogy nincs mentség egy ilyen szörnyűséges dologra; szörnyű­séges, főleg, ha én nem vagyok felelős, ha nem vagyok bűnös. Keményen, komolyan nézett rám; kíno­san éreztem magam, nem tudtam, merre fordítsam a fejem. — Ugyan — dadogtam —, látja, ön azt mondja: baj. De minden baj magában rejti saját kárpótlását, és én biztos vagyok... mikor­­történt ez, amit mesélt? — Évekkel ezelőtt, miért? — Akkor — folytattam ünnepélyes hangszínre törekedve —, akkor a gyerek most már nagy lehet. — Eddig ér nekem — válaszolta szárazon. — És mit csinál, tanul? — Igen... színésznő szeretne lenni. Azt hittem, rosszul hallottam. — Hogy mondta? — Azt mondtam, színésznő szeretne lenni, és ezért a színművészeti főiskolán tanul. — De ne haragudjon, kiről beszél? — A lányomról. — De... de nem úgy mesélte, hogy abban a borzalmas pillanatban úgy dön­tött, eldöntötte, hogy a kisfiát menti meg? — Dehogynem. És következésképpen a kislányt mentettem meg. Ez volt a legkevesebb, amit érte tehettem, nem gondolja? És egy utolsó kétségbeesett fintorral felugrott, s anélkül, hogy egyetlen pillan­tásra vagy köszönésre méltatott volna, elment, a szokásosnál kicsit jobban húzta a lábát. Ecker Ildikó fordítása ÉVFORDULÓ Időszerű-e Apollinaire kérése? "Figyeljetek reám ki Párizs torka lettem És az egész világ majd énbelém folyik Figyeljetek reám a világ részeg énekére" (VENDEM SAIRE) Ki figyel ma Apollinaire-re? Egyre kaotikusabbá s lélektelenebbé váló világunkban mind gyakrabban kell eltöprenge­nünk azon, nem lesznek-e a szellem nagyjai ahhoz a világ végi világítótoronyhoz hasonlatossá, mely időtlen időkön át dacol a hullámok ostromával s a szelek rohamaival, de jelzőtüze már hiába lángol, a magányos szírt felé már nem jár hajó. Apollinaire verseit olvasva elsőként kortalan­­sága tűnik föl: hiába találkozunk lépten-nyomon a csak egyszer volt századforduló emlékeivel, eseményeivel, embereivel és eszméivel, a régi álmok s a mindörökre elveszett idők iránti keserédes nosztalgiánál is erősebb érzés kerít hatalmába bennünket — az itt és most végbemenő varázslat fölötti ámulat, az észrevétlen szépsé­gekre való rácsodálkozás, a jelenlét izgalma, lendülete, állandósága. Apollinaire költői univerzumában megtalálha­tó a szó legtágabb értelmében vett világ valamennyi jelensége, csodája, szédülete, fájdal­ma és gyönyöre. Sőt: ő maga a világ; léte nem más, mint hajdani és mai életek milliárdjainak az esszenciája ”... felépítettek úgy, mint egy tornyot felrak­ni szokás Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok A minden emberi dolgokból alkotott" (MENET) Joggal nevezte eszméit olyanoknak,"miket szült minden kor meg ország" (PALOTA). "Modernnek kell lenni mindenestül" — mondja Rimbaud a pályafutásának végső tanulságait megfogalmazó EGY ÉVAD A POKOLBAN című vallomásában, s az őt követő költők közül talán senki sem teszi olyannyira magáévá ezt az ars poeticát, mint Apollinaire. Ő az, akinek az avantgarde valamennyi "izmusához" köze van, aki a kubizmus leghatásosabb szószólója és prófétája lesz, futurista kiáltványt ír, mestere a szimultanizmusnak, a forrongó világ új orfeu­­szaként orfikus költeményeket alkot, s kitalálja a huszadik századi irodalom- és művészettörténet alighanem legfontosabb fogalmát, a szürrealiz­must. Apollinaire az EGY ÉVAD... csalódott és hitehagyott írójától eltérően hisz a költészet hatalmában, hiszi, hogy a poéta szava nyomán új világok születhetnek, s felfedezőnek, kutatónak tekinti a mágikus szavak tudóit: "... az óriási s furcsa birtokra vágyunk Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek Ezernyi súlytalan lebegő látomás S ezekből kell valóságot teremtenünk" (EGY SZÉP VÖRÖSESSZŐKÉHEZ) S ugyanebben a költeményben olvasható az a megkapó vallomás, amelyet a tradicionalisták és hagyományrombolók közötti meddő vita utolsó szavának szeretnénk hinni, de napjainkig sem lett azzá: "Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját A Kaland s a Rend perpatvarát" A valóság feltárásában és bemutatásában oly messzire ment, mint előtte és utána nagyon kevesen; látnoki szeme olyan mélységekig és távolságokig hatolt, amelyeket a köznapi tekintet soha meg sem közelíthet. "Vizsgáltam amit semmiképpen­ nem tudott elképzelni senki" — írja a DOMBOKban: ki vádolhatná dicsekvéssel? Ha van költészet, amelyet maradéktalanul univerzálisnak nevezhetünk, Apollinaire-é az: a mindennapok költői látomássá átlényegített tri­viális (?) jelenségei, a minduntalan feltörő fátylas ragyogású emlékképek, s az olykor Rodepont, Chagallt, Delauny-t idéző, ám a legtöbbször hasonlíthatatlan víziók úgy kavarognak, akár egy átalakulóban lévő világűr bolygói és csillagai, meteorrajai és csillagködei, de a látszólagos kuszaságból új világegyetem, új harmónia szü­letik — s új költői varázslat, mint az ÉGÖV, az ABLAKOK, a HÉTFŐ RUE CHRISTINE, a SAINT MERRY MUZSIKUSA, a MEGSEB­ZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT, a MADÁR DALOL, a ... S másról is tanúskodnak a mágikus szavak: új és új szerelmek lángra lobbanásáról, a test és a lélek izzó szenvedélyeiről, melyeknek Apolli­naire korántsem csak a poétája, papja vagy prófétája inkább, aki TESTED KILENC KAPU­JA című költeményében így fohászkodik: "O nyíljatok meg szavamra kapuk Én vagyok a Kulcsok ura" ... s aki kedveséért rajongva talán nem is elsősorban neki, hanem éltető szenvedélyének tesz vallomást: "Ő örök szerelmem fő-fő őrületem te" (HA MEGHALNÉK NETÁN) Mondhatni, kihívta maga ellen a halált, önként ment az első világháború lövészárkaiba, de a végzetes találkozás nem itt következett be . 1918. november 9-én a spanyolnátha vetett véget kalandos életének. Harmincnyolc év adatott meg neki és az utókor emlékezete, pedig nem a halhatatlanságra, hanem az életre vágyott, de hát a költők vágyai... oly ritkán teljesülnek..­ ­. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 13 "FIGYELJETEK REÁM..." 75 éve halt meg Guillaume Apollinaire GUILLAUME APOLLINAIRE Egy szíveszakadt csalogány Egy szíveszakadt csalogány Dalol változó szólamán Hol mollra Hangolva húzt Hol meg választva húrt S én azt szeretném ha ódába fogna Hogy téged zengjen e leáldozó napon Én angyali kis Loum én édes angyalom Somlyó György fordítása

Next