A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-20 / 21. szám

ÉVFORDULÓ SZFP S/\V­K BÖLCS HASZÍHÓ 150 éve született Anatole Rancé Az ember sohasem mondja el a könyvében, amit el akar monda­ni. Kifejezni magunkat egyszerű­en lehetetlen!... Hiszen nem mondom, a tollam által én is tu­dok beszélni úgy, mint más. De beszélni, írni, egyáltalában gyöt­­relmes mesterség. Gondolatnak is elszomorító, hogy holmi apró jelekből formálódnak a szóta­gok, szavak, mondatok. Mi lesz a gondolatból, a szép gondolat­ból, ezekben a hitvány hierogli­fákban, amelyek éppoly közönsé­gesek, mint amilyen filrák? Mit talál az olvasó egyoldalnyi írá­somban ? Anatole France: A VÖRÖS LILIOM Az olvasók szerencséjére a fenti sorok talán senkire sem vonatkoztathatók oly kevéssé, mint a szellemes paradoxonok nagy mes­terére, Anatole France-ra. A százötven évvel ezelőtt, 1844. április 16-án Párizsban szü­letett író az önkifejezés kivételes tehetségű művésze volt; nála a "szép gondolatok" sosem tűntek el a sorok között, könyveiben nem találunk "üres" oldalakat. Ellenkezőleg: művének kései olvasója meglepődve, sok esetben lenyűgözve tapsztalhatja, hogy France, a BONNARD SZILVESZTER VÉT­KE, a THAISZ, a VÖRÖS LILIOM, az ISTENEK SZOMJAZNAK, az ANGYALOK LÁZADÁSA s megannyi más hírneves regény alkotója mindenekelőtt a gondolatok, a szellemdús csevegések, a filozófiai töp­rengések s a merész és szarkasztikus elmefuttatások kedvelője. Nagyfokú tájéko­zatlanságra vallana azonban azt hinni, hogy a Parnasszus halhatatlanjai között "utolsó klasszikusként" helyet foglaló Anatole Fran­ce egysíkú bölcseleti író lett volna: művei — néhány kivételtől eltekintve — nincsenek híján a cselekményességnek, sőt az izgal­maknak és kalandoknak sem; iróniájával, bővérű humorával csak szellemessége ve­tekszik; a szerelemről, a lélek és a test elpusztíthatatlan és kielégíthetetlen vágyairól kevesen írtak olyan empátiával és bölcses­séggel, mint ő; humanista volt, aki az életöröm, a szépség és a tudás mindenek­­felettiségét hirdette, s könyörtelenül bírálta kora visszásságait; éles szeme a jövő veszedelmeit is meglátta. Írásművészetét talán senki sem jellemezte oly találóan, mint Szerb Antal a Világirodalom történetében: "Stílusvarázsa az az utolsó napfény, amely alkonyatkor tör előre viharfelhők alól a látóhatár szélén és fájdalmas mézszínnel borítja be a világot." Bármit is tartsunk Anatole France-ról, nem tagadhatjuk le, hogy a bölcs s ugyanakkor pajzán mosolyú ősz mester egy olyan kor embereként tűnik föl előttünk, mely iránt okkal érzünk múlhatatlan nosztalgiát, ám amelyről újra és újra azt kell megállapíta­nunk, hogy kétségbeejtő messzeségbe került tőlünk. A "boldog békeidők" különös világa egyre mélyebbre süllyed az idő óceánjában; sem a divatok, sem vágyaink nem varázsol­hatják vissza. S France ennek a kornak, ennek a világnak volt — akkor úgy tűnt — soha el nem fakuló csillaga. Ünneprontásnak látszik, de be kell vallanunk: mára már elhalványult a hajdan szemkápráztató fény; az író dicsősége megkopott. Rangját termé­szetesen senki sem vitatja; a történelem számos rossz emlékű és/vagy kétes dicső­ségű szereplőjével ellentétben nem kell attól tartania, hogy száműzik a Pantheonból — békében aludhatja örök álmát. Mi sem természetesebb, mint az irodalmi ízlés koronkénti változása, mindazonáltal úgy véljük: Anatole France népszerűségének csökkenése a mai könyvolvasókra vet rossz fényt, s egy percig sem magyarázható azzal, hogy műve "idejétmúlttá" lett volna. A hetven évvel ezelőtt elhunyt író olyan könyveket hagyott ránk, amelyeknek nem csak a századforduló embere számára volt monda­nivalójuk. Történetei, példázatai örök érvé­nyű dolgokról szólnak. Mint a BONNARD SZILVESZTER VÉTKE, mely azokat bátorítja, akik hinni szeretnék, hogy a szeretet és a jóság győzhet a becstelenség fölött é s akik hinni tudnak a képzelet hatalmában, amelyről a regény álomtündére így beszél:"Semmi nem létezik, csak amit a képzelet alkot. Én pedig képzeletbeli lény vagyok. Szeretném tudni, mi a létezés, ha ez nem! Elképzelnek, és tüstént ott termeli! Minden csak álom, kedves Bonnard Szilveszter úr, és minthogy önről senki sem álmodozik, ön az, uram, aki nem létezik. Én viszont elbűvölöm a világot..." A THAISZ cselekménye látszólag igen távolra visz bennünket a "reális élettől": a címszereplő, a gyönyörű alexandriai kurtizán megtérésének s az őt az örök világosság számára megmentő szent életű remete elkárhozásának története az ókort, a keresz­ténység "hőskorát" idézi s az erény útjairól szól — s még inkább a szépségről és a szerelemről. Anatole France hősei szinte mindig meg­tapasztalják a szerelem hatalmát. Az egy­mást birtokló szerelmeseknek — mondja a VÖRÖS LILIOM egyik szereplője — "olyan gyönyörökben lesz részük, amelyekért ér­demes leélni az életet. Létünk szép és titkos műremek lesz." — Vajon hányan tudják életüket ilyen műremekké átalakítani? France-t lenyűgözte a szenvedély és a szépség, a művészet és a bölcselet, de kora valóságát is pontosan látta, s úgy tűnik, tekintete előtt a jövő is feltárult olykor. A PINGVINEK SZIGETÉben, a francia törté­nelem e kegyetlenül gúnyos és utolérhetet­­lenül szellemes szatírájában olyan megálla­pításokat tett, amelyek olvastán sokan ma is találva éreznék magukat. A jövő felé vezető utat zsákutcának látta: "A nagy pingvin népnek nem voltak többé hagyomá­nyai, sem szellemi műveltége, sem művé­szete. A civilizáció haladása a gyilkoló iparban, alávaló nyerészkedésben, visszataszító fényű­zésben nyilvánult meg. Fővárosa, mint külön­ben a többi nagyváros is, kozmopolita és nagytőkés jelleget vett föl: a félelmetes és a megszokott rútság uralkodott benne." A "dicsőséges múlt" más alkalommal is keserű gondolatokra ihlette az írót: AZ ISTENEK SZOMJAZNAK című regénye a nagy francia forradalmat idézi fel, pontosab­ban a jakobinusok uralmának vérzivataros hónapjait. A kommunista történetírás hosszú évtizedeken keresztül a forradalom csúcs­pontjaként, legnagyszerűbb fejezeteként áb­rázolta a jakobinus diktatúrát, amelyet France a történelmi valósághoz híven a rémuralom, az öncélúvá váló és abszurd méreteket öltő terror, a koncepciós perek, a fokozatosan mindenkit hatalmába kerítő gyanakvás és rettegés időszakának láttat. A nyaktiló uralmának legdiadalmasabb túlé­lője a Szerelem... Utolsó nagy regénye, az ANGYALOK LÁZADÁSA azon könyvek közé tartozik, amelyeket sokan csodálnak, ám tanításukat talán senki sem teszi magáévá. France lenyűgöző látomásában a századelő forron­gó Franciaországa jelenik meg, az olyannyira szeretett Párizs, ahol fellázadt angyalok serege gyülekezik, hogy a Sátán vezérletével meghódítsa az eget s a pokol legmélyére száműzze a könyvben Jaldabaotnak neve­zett Istent. A végső roham előtt a Sátán nyugtalanító álmot lát: megtudja, milyen sors vár rá, ha győzelmet arat. S felismeri: a harc hiábavaló. Seregéhez fordulva így fogalmazza meg az álom tanulságait: "Ba­rátaim, ne hódítsuk meg az Eget. Elegendő, hogy meg tudjuk hódítani. A háború háborút nemz, a győzelem vereséget. — A legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten... Mi, égi lelkek, fenséges démonok, mi megsemmisítettük zsarnokunkat, Jalda­­baotot, ha megsemmisítettük lelkünkben a tudatlanságot és a félelmet... magunkban és csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaotot." Fölösleges azon töprengenünk, "aktuá­­lis"-e Anatole France vagy sem. A nagy mesterek kortalanok, és szavuk, üzenetük minden időben érvényes; a műveikkel való találkozás mindenkor kivételes élmény. Igaz, az effajta élmények nélkül is ellenénk valahogy, egyre szegényebben egy kiüre­sedő, lélekpusztító világban. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 13

Next