A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
ÉVFORDULÓ SZFP S/\VK BÖLCS HASZÍHÓ 150 éve született Anatole Rancé Az ember sohasem mondja el a könyvében, amit el akar mondani. Kifejezni magunkat egyszerűen lehetetlen!... Hiszen nem mondom, a tollam által én is tudok beszélni úgy, mint más. De beszélni, írni, egyáltalában gyötrelmes mesterség. Gondolatnak is elszomorító, hogy holmi apró jelekből formálódnak a szótagok, szavak, mondatok. Mi lesz a gondolatból, a szép gondolatból, ezekben a hitvány hieroglifákban, amelyek éppoly közönségesek, mint amilyen filrák? Mit talál az olvasó egyoldalnyi írásomban ? Anatole France: A VÖRÖS LILIOM Az olvasók szerencséjére a fenti sorok talán senkire sem vonatkoztathatók oly kevéssé, mint a szellemes paradoxonok nagy mesterére, Anatole France-ra. A százötven évvel ezelőtt, 1844. április 16-án Párizsban született író az önkifejezés kivételes tehetségű művésze volt; nála a "szép gondolatok" sosem tűntek el a sorok között, könyveiben nem találunk "üres" oldalakat. Ellenkezőleg: művének kései olvasója meglepődve, sok esetben lenyűgözve tapsztalhatja, hogy France, a BONNARD SZILVESZTER VÉTKE, a THAISZ, a VÖRÖS LILIOM, az ISTENEK SZOMJAZNAK, az ANGYALOK LÁZADÁSA s megannyi más hírneves regény alkotója mindenekelőtt a gondolatok, a szellemdús csevegések, a filozófiai töprengések s a merész és szarkasztikus elmefuttatások kedvelője. Nagyfokú tájékozatlanságra vallana azonban azt hinni, hogy a Parnasszus halhatatlanjai között "utolsó klasszikusként" helyet foglaló Anatole France egysíkú bölcseleti író lett volna: művei — néhány kivételtől eltekintve — nincsenek híján a cselekményességnek, sőt az izgalmaknak és kalandoknak sem; iróniájával, bővérű humorával csak szellemessége vetekszik; a szerelemről, a lélek és a test elpusztíthatatlan és kielégíthetetlen vágyairól kevesen írtak olyan empátiával és bölcsességgel, mint ő; humanista volt, aki az életöröm, a szépség és a tudás mindenekfelettiségét hirdette, s könyörtelenül bírálta kora visszásságait; éles szeme a jövő veszedelmeit is meglátta. Írásművészetét talán senki sem jellemezte oly találóan, mint Szerb Antal a Világirodalom történetében: "Stílusvarázsa az az utolsó napfény, amely alkonyatkor tör előre viharfelhők alól a látóhatár szélén és fájdalmas mézszínnel borítja be a világot." Bármit is tartsunk Anatole France-ról, nem tagadhatjuk le, hogy a bölcs s ugyanakkor pajzán mosolyú ősz mester egy olyan kor embereként tűnik föl előttünk, mely iránt okkal érzünk múlhatatlan nosztalgiát, ám amelyről újra és újra azt kell megállapítanunk, hogy kétségbeejtő messzeségbe került tőlünk. A "boldog békeidők" különös világa egyre mélyebbre süllyed az idő óceánjában; sem a divatok, sem vágyaink nem varázsolhatják vissza. S France ennek a kornak, ennek a világnak volt — akkor úgy tűnt — soha el nem fakuló csillaga. Ünneprontásnak látszik, de be kell vallanunk: mára már elhalványult a hajdan szemkápráztató fény; az író dicsősége megkopott. Rangját természetesen senki sem vitatja; a történelem számos rossz emlékű és/vagy kétes dicsőségű szereplőjével ellentétben nem kell attól tartania, hogy száműzik a Pantheonból — békében aludhatja örök álmát. Mi sem természetesebb, mint az irodalmi ízlés koronkénti változása, mindazonáltal úgy véljük: Anatole France népszerűségének csökkenése a mai könyvolvasókra vet rossz fényt, s egy percig sem magyarázható azzal, hogy műve "idejétmúlttá" lett volna. A hetven évvel ezelőtt elhunyt író olyan könyveket hagyott ránk, amelyeknek nem csak a századforduló embere számára volt mondanivalójuk. Történetei, példázatai örök érvényű dolgokról szólnak. Mint a BONNARD SZILVESZTER VÉTKE, mely azokat bátorítja, akik hinni szeretnék, hogy a szeretet és a jóság győzhet a becstelenség fölött é s akik hinni tudnak a képzelet hatalmában, amelyről a regény álomtündére így beszél:"Semmi nem létezik, csak amit a képzelet alkot. Én pedig képzeletbeli lény vagyok. Szeretném tudni, mi a létezés, ha ez nem! Elképzelnek, és tüstént ott termeli! Minden csak álom, kedves Bonnard Szilveszter úr, és minthogy önről senki sem álmodozik, ön az, uram, aki nem létezik. Én viszont elbűvölöm a világot..." A THAISZ cselekménye látszólag igen távolra visz bennünket a "reális élettől": a címszereplő, a gyönyörű alexandriai kurtizán megtérésének s az őt az örök világosság számára megmentő szent életű remete elkárhozásának története az ókort, a kereszténység "hőskorát" idézi s az erény útjairól szól — s még inkább a szépségről és a szerelemről. Anatole France hősei szinte mindig megtapasztalják a szerelem hatalmát. Az egymást birtokló szerelmeseknek — mondja a VÖRÖS LILIOM egyik szereplője — "olyan gyönyörökben lesz részük, amelyekért érdemes leélni az életet. Létünk szép és titkos műremek lesz." — Vajon hányan tudják életüket ilyen műremekké átalakítani? France-t lenyűgözte a szenvedély és a szépség, a művészet és a bölcselet, de kora valóságát is pontosan látta, s úgy tűnik, tekintete előtt a jövő is feltárult olykor. A PINGVINEK SZIGETÉben, a francia történelem e kegyetlenül gúnyos és utolérhetetlenül szellemes szatírájában olyan megállapításokat tett, amelyek olvastán sokan ma is találva éreznék magukat. A jövő felé vezető utat zsákutcának látta: "A nagy pingvin népnek nem voltak többé hagyományai, sem szellemi műveltége, sem művészete. A civilizáció haladása a gyilkoló iparban, alávaló nyerészkedésben, visszataszító fényűzésben nyilvánult meg. Fővárosa, mint különben a többi nagyváros is, kozmopolita és nagytőkés jelleget vett föl: a félelmetes és a megszokott rútság uralkodott benne." A "dicsőséges múlt" más alkalommal is keserű gondolatokra ihlette az írót: AZ ISTENEK SZOMJAZNAK című regénye a nagy francia forradalmat idézi fel, pontosabban a jakobinusok uralmának vérzivataros hónapjait. A kommunista történetírás hosszú évtizedeken keresztül a forradalom csúcspontjaként, legnagyszerűbb fejezeteként ábrázolta a jakobinus diktatúrát, amelyet France a történelmi valósághoz híven a rémuralom, az öncélúvá váló és abszurd méreteket öltő terror, a koncepciós perek, a fokozatosan mindenkit hatalmába kerítő gyanakvás és rettegés időszakának láttat. A nyaktiló uralmának legdiadalmasabb túlélője a Szerelem... Utolsó nagy regénye, az ANGYALOK LÁZADÁSA azon könyvek közé tartozik, amelyeket sokan csodálnak, ám tanításukat talán senki sem teszi magáévá. France lenyűgöző látomásában a századelő forrongó Franciaországa jelenik meg, az olyannyira szeretett Párizs, ahol fellázadt angyalok serege gyülekezik, hogy a Sátán vezérletével meghódítsa az eget s a pokol legmélyére száműzze a könyvben Jaldabaotnak nevezett Istent. A végső roham előtt a Sátán nyugtalanító álmot lát: megtudja, milyen sors vár rá, ha győzelmet arat. S felismeri: a harc hiábavaló. Seregéhez fordulva így fogalmazza meg az álom tanulságait: "Barátaim, ne hódítsuk meg az Eget. Elegendő, hogy meg tudjuk hódítani. A háború háborút nemz, a győzelem vereséget. — A legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten... Mi, égi lelkek, fenséges démonok, mi megsemmisítettük zsarnokunkat, Jaldabaotot, ha megsemmisítettük lelkünkben a tudatlanságot és a félelmet... magunkban és csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaotot." Fölösleges azon töprengenünk, "aktuális"-e Anatole France vagy sem. A nagy mesterek kortalanok, és szavuk, üzenetük minden időben érvényes; a műveikkel való találkozás mindenkor kivételes élmény. Igaz, az effajta élmények nélkül is ellenénk valahogy, egyre szegényebben egy kiüresedő, lélekpusztító világban. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 13