A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
HÉT oldüL C suprosok és üstfoltozók Bodnár Lajos könyvecskéjét, amely "Ung megyei árucsere és vásárok a századfordulón" alcímmel jelent meg a Madách Kiadó gondozásában, kimerítően méltatja Liszka József a kötet előszavában, melynek végén megállapítja, hogy Bodnár munkája fontos adadékokat szolgáltat elsősorban a szerző szülőfaluja, "Mátyóc külső kapcsolatainak a feltárásával, illetve a vásárok, piacok világának érzékletes, olykor szubjektív, érzelmektől sem mentes leírásával, valamint a témához kapcsolódó folklóralkotások, igaz, nem szöveghű, de mentalitásban mégis autentikus közreadásával. Leírását a jövőben nyilván lehet majd még módosítani, pontosítani (elsősorban történeti anyag, levéltári források bevonásával, illetve a vásári folklórt bemutató részfejezeteknek lehetőség szerint magnóval történő utógyűjtésével — amennyiben lesz még kitől!), ám azokat a személyes megfigyelésekből, átélésekből nyert tapasztalatokat, amelyekkel az olvasó a következő lapokon találkozik, semmi sem helyettesítheti." A recenzensnek ezek után nem marad más hátra, mint hogy a szerző erényein túlnézve a sajtó alá rendező Liszka József munkáját méltassa, ami elsősorban azért fontos, mert az olvasóközönség zömének fogalma sincs róla, mit is jelent egy szöveget sajtó alá rendezni. A lelkes amatőr gyűjtők — akik közé Bodnár Lajos is tartozik — igyekeznek lehetőleg mindent "begyűjteni", amit környezetükben értéknek vélnek, gyűjteményükbe így rengeteg lényegtelen vagy mellékes anyag is bekerül. A szelektálás, a "rostálás" már a szakember művészete (mert hogy dolga, azt nem mondhatjuk), melynek köszönhetően aztán a begyűjtött anyagból előcsillan az érték, a megőrizendő. Ezt a szelektálást végezte el Bodnár esetében Liszka József, akinek munkája nyomán e könyvecske valóban "fontos adalék" lett az Ung-vidék árucserekapcsolatainak az ismeretéhez. Andrej Rudavský művei Az idén 60 éves Andrej Rudavský szobrászművész szép születésnapi ajándékot kapott a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériától: a galéria udvarán és harmadik emeletén kerek három hónapig láthatja a nagyközönség a műveiből válogatott kiállítást. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy a művész azok közé tartozik, akiket '68 után igyekeztek elhallgattatni, ez a galériabeli tárlat afféle "fájdalomdíjnak" is tekinthető. Rudavskyt ugyanis annak idején még a képzőművészeti szövetségből is kizárták, és kiállítania sem volt szabad. A monumentális térkompozíciókban gondolkodó művész elképzeléseit ezért főleg rajzokban, képekben realizálta, így születtek meg a 70-es években kápolnákat, haranglábakat vagy emberi sziluetteket ábrázoló művei — ezeket az emeleti teremben láthatják az érdeklődők. A galériának emelődarukat kellett igénybe vennie, hogy elhelyezhesse Rudavský óriási szoborkompozícióit kint, a természetben, a galéria udvarán. Szobraihoz a művész többféle anyagot használt fel: bronzot, vasat, acélt, zsindelyt, pléhtölcsért, gránitkövet, epoxidot stb., s a belőlük ötvözött alkotások egyáltalán nem tűnnek mesterkéltnek. Szoborkompozíciói mitikus jelentések hordozói; a művészhez közel áll pl. a Nap-szimbólum. A Napszekérre mi is odaképzeljük az egykor istenként tisztelt tüzes égitestet, ahogyan reggelenként az égboltra gördül. Rudavský egyetlen alkotását sem tartja befejezettnek. Visszavisszatér hozzájuk, s mindig alakít, változtat rajtuk. Előfordulhat tehát, hogy az elkövetkező években egyegy szobor átformálódik, sőt mondanivalója is módosul. A kiállítás október 23-ig látható. (mesal) Az isteni Garbo Mindenki magának akar, de én nem vagyok senkié, csak magamé. (GRETA GARBO) A fenti szavak az 1930-ban készült Anna Christie című filmben hangzottak el, aligha véletlenül: az egy mondatba sűrített önvallomás pontosabb és kifejezőbb megannyi tudálékos jellemzésnél. Akkor még talán maga Garbo sem hitte, hogy kijelentése egész életében érvényben marad. A huszonöt éves filmcsillag pályafutása új szakaszának kezdetén állott: az Anna Christie volt az első a nevével fémjelzett hangosfilmek sorában, s fényes jövőjéhez nem férhetett kétség. Ha valaki megjósolta volna, hogy a földre szállt istennő alig egy évtized múltán hátat fordít Hollywoodnak, s a feloldhatatlan, titokzatos magányt, az örökös rejtőzködést választja, bolondnak nézik. Ilyen bolond ember azonban nem volt sehol — legfeljebb olyanok, akik azt képzelték, meghódíthatják őt. A Susan F. Walker rendezte portréfilm egy új, isten tudja hányadik kísérlet a Garbó-rejtély megfejtésére. Az alkotók lelkiismeretesek és körültekintőek voltak: előkerítették a gyermekkori fényképeket, az áruházi reklámfilmeket, amelyekben az esetlen s nem éppen karcsú kamaszlány először próbált színészkedni, számos részletet vágtak be filmjeiből — egyebek között a Gösta Berlingből, a Bánatos utcából, az Anna Karenina mindkét változatából, a Csókból, a Grand Hotelből, a Mata Hariból s a Kaméliás Hölgyből —, alig ismert s olykor a meglepetés erejével ható felvételeket láthattunk a kíváncsi tekintetek ellen sötét szemüveggel, nagy kalappal s nem egyszer arca eltakarásával védekező magánemberrel, volt tehát alkalmunk eltöprengeni az ezúttal műsorvezetőként közreműködő jeles színésznő, Glenn Close költői kérdése fölött: "Vajon mi van ezen a csodás arcon, ami megbabonázza a nézőt?" A szavak kevésnek tűnnek a kérdés megválaszolásához. A szépséges szfinx pedig mindörökre megőrizte titkát. De nem volna-e ostoba telhetetlenség részünkről, ha nem érnénk be azzal, hogy láthattuk Greta Garbo arcát, a szenvedély és a magány, a szenvedés és a méltóság, az álmok és a bánatok eleven tükrét? "A bizalmaskodás a halandóknak való" — jegyzi meg Glenn Close, s valóban úgy érezzük, igaza volt a színésznőnek, amikor elutasította a riporterek és "életrajzírók" tolakodó kísérleteit: szerepei révén mindent elmondott, amit a "halandóknak" szánt. A megőrzött titok nélkül nem alkothatta volna meg élete főművét, legendáját. Garbo híveit talán semmi sem izgatja olyannyira, mint a rejtőzködés és a némaság fél évszázada. A bálvány már életében eltűnt a világból. Alakját különös jelenésként valamelyik repülőtéren vagy egy óceánjáró fedélzetén, olykorolykor Manhattan utcáin is látták. Lakásában sosem csörrent meg a telefon — senki sem ismerte a számot. Mesés ajánlatokkal ostromolták, hogy visszatérésre vagy legalább a nyilvánosság előtti megjelenésre bírják, de a legcsábítóbb szirénhangok is visszhangtalanul haltak el. Magyarázatot soha nem adott, ám figyelmesen nézve filmjeit néhány dolgot megérthetünk. "Jelkép voltam, mióta eszemet tudom — belefáradtam..." — mondja kancellárjának a Krisztina Királynőben (1933-ban!), utolsó filmjében, a számára oly végzetesnek bizonyult, valóban botrányosan rossz kétarcú asszonyban pedig az alábbi baljóslatú szavak ütik meg a néző fülét: "... ebben a durva, új világban nekem már nincs helyem." (Figyeljünk ismét a dátumra: 1941-et írtak ekkor.) A kommentár teljesen fölösleges — csakhogy Garbo 1945 után sem találta helyét a világban. Ha valóban az volt a célja, hogy a romolhatatlan, örök életű szépség szimbólumaként maradjon meg az emberek emlékezetében, megbékélt lélekkel távozhatott a földről. Önvigasztalásképp higgyük el neki, amit szerelmének mondott a Kaméliás hölgyben:"... talán jobb, ha a szívedben élek tovább, ahol nem lát a világ." Nyugtalan vándor volt , hol másutt találhatott volna otthonra? G. Kovács László KÖNYV Napszekér 18 év