A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-23 / 39. szám

tatható. Igaz, azok sem voltak kevesen, akik csak szórakozni, kikapcsolódni akar­tak. Ez volt tehát "Woodstock népe". Az addig tökéletesen ismeretlen és jelenték­telen helyen 1969. augusztus 15. és 17. között mintegy félmillióan (a legszeré­nyebb becslések szerint is négyszázez­ren) jöttek össze, hogy "a béke és a zene három napjának", a hippikorszak legna­gyobb ünnepének részesei legyenek. A fesztivált azonban nem a résztvevők száma, hanem a színpadra lépők népes csapata tette legnagyobbá. Névsoruk láttán minden elismerő jelző semmitmon­dónak tűnik. íme: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Grateful Dead, Joe Cocker, Carlos Santana, Jefferson Airplane, Joan Baez, Canned Heat, Ten Years After, Who... (Nincs vége!) A rockzene hőskorának legimpozánsabb seregszemléje zajlott, de Woodstock jelentőségét csak akkor ért­hetjük meg igazán, ha a színpad körül hullámzó sokaságnak éppolyan figyelmet szentelünk, mint a sztároknak, akiknek ekkor még vajmi kevés közük volt a szórakoztatóipar által világra hozott krea­túrákhoz. Az egybegyűltek nem csak hirdették a béke és a szeretet jelszavait: hitük olyan erőnek bizonyult, amely képes volt egyetlen hatalmas "családdá" össze­olvasztani a több százezres tömeget. "A magántulajdon szentsége" semmivé fosz­lott: mindenki megosztotta mindenét szom­szédaival. A civilizációs gátlásoknak, a kiüresedett konvencióknak jószerivel nyo­muk sem maradt, s a fiatalok felszaba­dultan adták át magukat a zene, a szerelem és a kábítószer mágikus hatal­mának. A boldogság és a mámor napjai a korszak talán legkarizmatikusabb szerep­lőjének, Jimi Hendrixnek a fellépésével értek véget. A "virágok gyermekei" béké­sen elvonultak, de ekkor még magukkal vihették illúzióikat és reményeiket. A Woodstockban jelen volt nemzedék képviselőit egy-két év múlva egészen másutt láthatjuk viszont: a tegnap még megtagadott fogyasztói társadalom kere­teinek valamelyikében, ahova önként vagy kényszerből beilleszkedtek. Akadtak, akik Bereményi Géza szavaival élve "benne maradtak a régiben", és tévutakon kóbo­roltak, csapdákban vergődtek vagy a "csendes lázadó" szerepével küszködtek. A szeretet és a virágok hatalmáról szőtt nagy álom a múlté lett. A hőskor­i Woodstock iránti nosztalgiánk voltaképpen nem más, mint tiltakozás "korunk" ellen, melyben a hasonló álmoknak már a megszületésre sincs esélyük. "Rosszkor születtél, rossz helyen" — énekelte néhány éve Hobo az Emigráns bluesban. Jómagam a helyet fölöttébb kedvelem, de az időpontot illetően kénytelen vagyok igazat adni neki. G. KOVÁCS LÁSZLÓ ÉVFORDULÓHÉT , A SZÁZÉVES PÉCHY BLANKA Több, mint hat éve nem halljuk megfáradt hangját a Magyar Rádió Beszélni nehéz című műsorában, amelyet Deme László nyelvésszel vezetett. Ő elment, de a szép magyar beszédet, a szép kiejtést tanító műsor tovább él és hódít, s emlőjén ezren és tízezren nőnek magyarabb magyarrá. Él a Kazinczy-dij, a Kazinczy-verseny is, amelyet nyelvünk pallérozására alapított, s amelynek kisugárzása az utódállamok­ban s a világban élő magyarságot is erősíti. Péchy Blanka szerelmese volt a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak, a magyar színészetnek, s mindannak, ami kultúrát és emberséget jelentett. Törékeny asszony volt, de erős és szívós volt a lelke, s erején felül is adni tudott, hogy mások is részesüljenek abban a szépben és jóban, amit ő már régen a magáénak érzett, s ami a kultúra és műveltség emberformáló fénykoszorúját jelenti. Eredeti foglalkozása színésznő volt, s pontosan az első világháború kitörésének évében kezdte meg tevékenységét a Vígszínházban. Öt­ven esztendeig, 1988 júliusában bekövet­kezett haláláig szolgálta Tháliát, a szín­művészet istennőjét. S nem akármilyen szolgálólánya volt Tháliának, hiszen a nagy tragika, Jászai Mari volt a tanítómes­tere, példaképe. Tagja volt Pest valameny­­nyi drámai színházának, a Vígszínháznak, a Magyar Színháznak, a Belvárosi Szín­háznak, a Nemzetinek és a Madách Színháznak, s több évig Reinhardt bécsi színházában mutatta be tudását német nyelven, mert ezt is tökéletesen megta­nulta. Élete a történelem szakadékai fölött vezetett, átélt két világháborút, forradal­makat, szenvedést, nyomort, megalázta­tást. Magánélete sem volt kevésbé tragi­kus, elvesztette férjét, gyermekét, sok-sok barátját, pályatársát a háborúk és forra­dalmak véres forgatagában. Péchy Blanka korán eljegyezte magát az előadóművé­szettel, a versmondással is. Ő volt az első magyar színésznő, aki hitelesen mutatta be Ady verseit. Azok közé tartozott, akik diadalra vitték a magyar költők verseinek bemutatását, megismertetését Pesten és vidéken, repertoárjában ott szerepelt Adyn kívül Babits, Kosztolányi, Szép Ernő, Heltai, Szabó Lőrinc, József Attila és mások, elsősorban a klasszikusok. Az írás mesterségével is korán megis­merkedett. A két háború között már cikkírója volt a Magyar Nemzetnek, az Új Időknek, színészportrékat írt a Film, Szín­ház, Irodalomba és más lapokba, folyói­ratokba. Nagyobb formátumú munkákat is alkotott. Regényt írt Jászai Mariról. 1961- ben jelent meg Regény című műve, amelyben férjével, Magyar Lajossal foly­tatott levelezését is közli, s bemutatja korának izgalmas fordulóit. 1977-ben látott napvilágot Este a Dunánál című könyve, amelyben többek között második világhá­borús naplóját teszi közzé, de megismer­kedhetünk legsikerültebb tárcáival, karco­­lataival, színészportréival, interjúival is. Naplója megrendítő eseményeket rögzít. 1944. december 12-én jegyzi naplójába többek között: "Ma két hete jöttünk le a pincébe. Nem került le rólam a ruha. Alig mosakszom. A víz mindig fekete. Pityu holttestét hazahozták a hordágyon. Itt van a lépcsőházban, már összeszegeztek egy hosszú ládát, keresztet. Karácsonyfából koszorút kötöttek, de nem lehet kimenni megásni a sírt a folytonos lövések miatt. Reggel egész tömeg ásott és temetett a Vérmezőn..." A háború után viszonylag nyugalmasabb esztendők köszöntöttek rá, több ideje s ereje maradt az írásra, a nyelvművelő munka megszervezésére. Nagyon szeret­te éltetőjét, a varázslatos magyar nyelvet. Édes anyanyelvünk című értekezésében írja: "Szívből sajnálom azokat, akik elhagy­ták hazájukat. Mert van egy kapocs, amely mindennél erősebb: az anyanyelv. Ma­gamról tudom. Évekig éltem Bécsben. Jó dolgom volt. Kedveltem az osztrákokat. Szerettem bájosan lompos nyelvüket. Szívesen beszéltem a szép német színpadi nyelvet is. Általában kedvelem és gyö­nyörködve ízlelem a nyelveket. ízük azon­ban fanyar nekem, ha anyanyelvünk édes zamatához mérem..." Ugyanitt írja, hogy egy ízben, amikor Bécsből hazaugrott, a Margitszigeten szállt meg. Először nem ismerte föl, miért is jött haza oly sürgősen, később ráeszmélt, hogy a honvágy ker­gette vissza Bécsből: "Egyik megérkezé­sem után Szép Ernővel találkoztam. Faggatott: — Mitől sugárzik ennyire? Szerelmes? — Olyasfélét érzek, de nem tudom kibe. Magyarázza meg, mi teszi, hogy nekem a határon innen mindjárt szebben süt a nap, odébb a táj, és mindjárt úgy érzem magam, mint hal a vízben. — Mint hal a vízben? Akkor meg tudom magyarázni. A közös szótár teszi. Az anyanyelv. Akkor ébredtem rá, hogy amióta az eszemet tudom, mindig szerel­mes voltam az anyanyelvembe." Ez volt, ilyen volt Péchy Blanka, nyel­vünk istápolója, ápolója évtizedekig. Bi­zony jó volna, ha még sok ilyen Péchy Blanka születne, hogy gyakran kerékbe tört nyelvünket gondozásba vegye, re­ményt, bizalmat, s nyelvünk iránti szere­­tetet csöpögtetve belénk. Mert ránk fér. Őrizzük meg hát emlékét, szellemét időtlen időkig. D. Gy. 15

Next