A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
HÉTFIGYELŐ HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT FEDERICO FELLINI Játékomnak mozi a neve ...álmomban sa képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem, de aztán az első naptól, attól az első alkalomtól kezdve, hogy kimondtam: "Gép Indulj Tessék! Ennyit", úgy tűnt fel, hogy világéletemben ezt csináltam, mást nem is csinálhattam volna, ez vagyok én, ez az életem. Ezért van az, hogy amikor forgatok, nem teszek mást, mint követem természetes hajlamomat, vagyis a moziban mesélem el a történeteket, a nekem való történeteket, azokat, amelyeket őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomás vágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárgás, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével szeretnék elmesélni — moralista és próféta, tanú és bohóc... Mi más Indíték kell még? (Faderico Fellini: Mesterségem, a film) A filmezés még kiskorú volt — noha már számos jelentős alkotás készült el —, amikor Itália kies tengerparti városában, Riminiben világra jött az az ember, akinél többet talán senki sem tett a művészetek körében sokáig mostohagyerekként cseperedő legifjabb testvér, a film nagykorúsításáért. Az 1920. január 20-án született Federico Fellini már pályafutása első éveiben bekerült a mozi legnagyobb mestereinek meglehetősen kis létszámú csapatába, s bár személye és munkássága körül vajmi ritkán alakult ki egyetértés, olyan szakértőt?) aligha akadt, aki vitatta volna a filmművészet Olümposzán elfoglalt helyét. A világon minden évben ezerszámra készülnek a filmek, s a legtöbbjük, mi tagadás, olyan, mint a számlálhatatlan mennyiségben áradó füzetes szerelmes regények és krimik "egyszeri használatára" szánt, könnyen felejthető tömegtermék. Federico Fellini néhány kisebb munkától eltekintve tizenkilenc filmet rendezett, s két sikerületlen, de korántsem érdektelen műtől eltekintve (A fehér sejk, A szélhámosság) valamennyi bízvást számíthat a halhatatlanságra. Alkotásai művészi erényeiken túl azért dacolhatnak az idővel, mert kortól, nemtől, foglalkozástól stb. függetlenül bárkit megszólíthatnak, megérinthetnek, aki megőrizte érdeklődését és fogékonyságát egyszerű és megható, ostoba és bűnös, elszomorító és elragadó emberi dolgaink iránt. A fogyasztói társadalom gigantikus, lélekölő gépezetének futószalagjára kerültünk, de talán nem csak az öncsaló, naiv remény hiteti el velünk, hogy mindig lesznek nézők, akik megértik Gelsomina bánatát és Cabiria vágyait, összeszorul a szívük a tengerparton zokogó Zampano láttán s együttéreznek a nevetségessé vált és megalázott Casanovával, lelkesen tapsolnak Ginger és Fred tragikomikus produkciójának és híven követik Encolpiust a labirintusba s a riadtan csetlőbotló Snaporazt a "nők városába". Fellini filmjei — témától, szereplőktől függetlenül — mindig kivételes alkalmat jelentenek önmagunk s a világ tükörképével való szembesülésre. Sosem maradunk részvétlen szemlélők: a mozi varázspálcás mestere legtöbbször már az első pillanatban bevon minket a történetbe, kizökkent közönyünkből vagy nyugalmunkból, felizzítja érzelmeinket, együttgondolkodásra késztet, olykor rejtvényeket ad fel. Különös, de könnyen megmagyarázható paradoxon, hogy Fellinit ugyanaz a néző egyszerre csodálhatja, szeretheti és elvetheti, aki a boldogság, a megváltás lehetőségeit kereső, az élet értelmét kutató s a középpontba egy-egy szomorú, nyugtalanító emberi sorsot állító műveket, az Országúton, Cabiria éjszakáit, az Édes életet, a Nyolc és félt kedveli, nem feltétlenül rajong a mélységes (s a jelek szerint kiút nélküli) erkölcsi válságba, az általános értékvesztés és a széthullás állapotába került civilizációnkat, a modern társadalmat régi korok köntösében megjelenítő filmekért (Satyricon, Casanova, És megy a hajó), miként a fokozódó káoszra és az irracionalitás térhódítására figyelmeztető, napjainkban játszódó parabolák —Zenekari próba, A nők városa — sem lehetnek mindenkinek kedvesek. Az 1989-ben készült A hold hangja óta Fellini nem forgatott új filmet, csak tervekről, ígéretekről, pénzügyi nehézségekről jöttek hírek — 1993. október 31-én pedig arról, hogy a filmtörténet mitológiájának e kivételesen szeretetre méltó, impozáns alakja többé nem jelenik meg a Cinecitta műtermeiben. Az Amarcord fényárban úszó álomhajója azóta kapitánya nélkül bolyong a tengereken, ám időről időre feltűnik az éjszakában, s életre kelti vágyainkat és nosztalgiáinkat. Sokan és sokféleképpen megírták már, miért ejti oly könnyen rabul Fellini a néző szívét, mely tulajdonságainak köszönhetően válhatott a mozi mágusává. Ő maga így vallott erről: "Egyszerűen szeretek mesélni. Őszintén szólva számomra a mesélés az egyetlen játék, mely megéri a fáradságot, hogy játsszam vele. S erre a játékra nekem, a fantáziámnak, a természetemnek van szüksége. Amikor játszom, szabadnak érzem magam, végre nem vagyok zavarban. És szerencsés csillagzat alatt születtem: játékomnak mozi a neve." Mi is a szerencse kegyeltjei vagyunk, részt vehet(t)ünk a maestro játékában. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 12 MAGYAR AZONOSSÁGTUDAT — HATÁRON TÚL Magyarnak lenni ma, Közép-Európában nemcsak adottság kérdése, hanem — és ezt mi a gyakorlatból is nagyon jól tudjuk — legalább annyira a választásé. Milyen mértékű azonosságtudat jellemzi a térség magyarságát? Ez volt a témája annak a rádióbeszélgetésnek, amelyben Varga Lajos Márton műsorvezető vendége, Gereben Ferenc beszélt az 1991-ben elkezdett és hat országot érintő felmérésének eredményeiről, amelyre a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete kérte őt fel. Azon túl, hogy képet szerettek volna kapni az anyaországban, illetve a kisebbségi helyzetben élő magyarok identitásáról, kíváncsiak voltak a kultúrához, a valláshoz, az emberi értékekhez és a tömegkommunikációs rendszerhez való viszonyukra is. A felmérés helyszínéül Magyarországon kívül azokat a közép-európai országokat választották, ahol jelentős számú magyar kisebbség él, név szerint Ukrajnát, Szlovákiát, Szerbiát, Erdélyt és Ausztriát. A felmérés egyetlen feltétele a magyar anyanyelvűség volt. Az előre kidolgozott kérdésekre pedig 2150 fő válaszolt. Minden válaszadó a következő 6 kategória valamelyikébe volt sorolható: 1. magyarságuk iránt negatív érzülettel bírók, 2. a közömbösek, 3. azok, akik számára hovatartozásuk természetes, evidens dolog, tehát azt adottságként fogják fel, 4. akiknél a magyarság érzete a valahová tartozás érzésével azonosul. Az 5. kategóriába tartozók áldozatok árán is vállalják magyarságukat, illetve az utolsó csoportba tartozók pozitív emocionalitással közelítik meg magyarságuk tényét. Ami a felmérések eredményeit illeti, a válaszokból a következő következtetéseket vonták le a felmérést végző szakemberek: Magyarságukat leginkább az erdélyi, a kárpátaljai és a felvidéki magyarok vállalják fel, de az ausztriai emigránsok is erősen kötődnek identitásukhoz. A negatív érzületű válaszadók elsősorban Magyarországon és a Vajdaságban élnek. A válaszadást elutasítók, a magyarságukat negatívan vagy közömbösen értékelők száma e két országban a megkérdezettek mintegy 1/5-ét tette ki. Válaszaik alapján a magukat a 4. kategóriába sorolók Magyarországon élnek a legtöbben, a kisebbségiek ezzel a válaszlehetőséggel éltek a legkevesebben. A Szlovákiában élő magyarság válaszai azt igazolták, hogy pozitív érzéseket táplálnak magyarságuk iránt, bár nem olyan mértékben, mint azt Kárpátalján teszik, akiknél az identitástudat a büszkeség érzésével is párosul. Erdélyben az