Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 26. (1975)
1975 / 2. szám - SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT JÓKAI MÓR - Nacsády József: Mitológia és valóság (Jókai sorsdöntő pályafordulata és novellái)
NACSÁDY JÓZSEF Mitológia és valóság (JÓKAI SORSDÖNTŐ PÁLYAFORDULATA ÉS NOVELLÁI) „Írjunk mitológiát" - jelentette ki Jókai Mór az 1850 márciusában megjelent Az ércleány című novellájának bevezető soraiban. Mintha azt ígérné, hogy olyan novellasorozatba kezdett, amelyben az elmúlt esztendők eseményei majd egy új nemzeti hőskor mondavilágává magasztosulnak. Zsigmond Ferenc — Jókai első igazi monográfusa - meg is jegyzi erről a merész hangvételről, hogy Jókai 1848-1849 váratlan, egész Európát csodálatra késztető eseményei láttán szinte igazolva látta: a valóság káprázatos változatossága fölülmúlja a legmerészebb költői fantáziát is; amit pedig hajlamosak volnánk mesének hinni, az maga a kézzel fogható valóság. Hogy Jókai valóban tervezett volna ilyen, egy új nemzeti hőskor „mitológiáját" megalkotó novellaciklust, csak valószínűsíthető. Az említett novella bevezető sorain kívül egyéb, közvetlen bizonyítékot aligha hozhatnának elő. Maga a novella viszont a mitikus régiókba emelt Gábor Áron-történet érzékelteti, miféle elképzelések vezethették az írót a fent idézett sorok leírásánál. A „mitológia"-írás lendülete vezethette még tollát az időben ez után következő novella, A tarcali kápolna (későbbi címe: A végzetes hely) megírásakor is. Ebben jóslat és végzet mitikus elemeivel igyekezett átfonni a történetileg hiteles eseményt (az 1849. január 23-i bodrogkeresztúri csata, amelyről a Jókai szerkesztette Esti Lapok „hadi-anekdotát" közölt május 30-án). Ez a novella - ha valóban volt Jókainak ilyen komoly mitológia-alkotó terve - szinte ellenpontozza Az ércleányt. Az ércleányban a forradalmi honvédő háború hősei buknak el dicsőségesen. A tarcali kápolnában a magyar szabadságharcos hagyományban (Rákóczi) gyökerező igazságos végzet sújt le az elbizakodott ellenfélre, s győz a honvédsereg. Az ezután következő novellák sora (Csataképek címen tartja ezeket számon a Jókaiirodalom) azonban arról tanúskodik, hogy a személyes élmények és a közelmúlt eseményeinek friss emlékei fokozatosan megvalósíthatatlanná tették a mitológia-teremtés talán ötletszerűen fölbukkanó tervének, az ossziáni-hazafias póznak a fönntartását. Néhány 1850-es novella mondai legendás színeiben (pl. A fehér angyalban) fölcsillan még valami a „Mitológiából", de az év termését áttekintve nyomon kísérhető az a folyamat, amelynek során a tényleges történeti események, a valóság, a személyes élmények fokozatosan leszerelik a mítoszalkotás szándékából született írói önkorlátozást. Az az ossziáni pátosz, amelyet a Jókai-irodalom e novellákkal kapcsolatban oly sokszor és okkal emleget, a „laudatio funebris" (Zsigmond Ferenc kifejezése) az egyes novellákat, elbeszéléseket keretező lírai prológusokba és epilógusokba finomodik vissza, azt bizonyítva, hogy a fiatal író Az ércleány bevezető soraiban megfogalmazott, a tragikus helyzetben egyébként indokoltnak tetsző, kissé teátrális feladatvállalástól és magatartástól tudatosan is eljutott egy új alkotói magatartásformához. Ez a magatartásforma a mítoszteremtéssel elérhetőnek vélt célt - a forradalmi önvédelmi harc nagyszerűségének megörökítését - művészileg magasabb szinten, és emberileg is hitelesebben szolgálja. A vesztes, de dicső küzdelmet „megéneklő", a hősöket elsirató „dalnok" koturnusáról való leszállást nem pusztán az önkénytelenül föltoluló emlékek spontán sugallata diktálhatta. Jókai sűrűn említette írásaiban, hogy a forradalom és szabadságharc idején naplót vezetett. Ebben talán Petőfi példája inspirálta (Lapok Petőfi Sándor naplójából, 1848. március-április). A naplót azonban az osztrák csapatok pesti bevonulásakor aggályos szállásadónője megsemmisítette. Mindenesetre nem vonható kétségbe, hogy Jókai nagyon is jól emlékezett azokra az eseményekre, amelyekről följegyzéseket is készített, és amelyeket mint pesti, majd debreceni újságíró egyébként gondos figyelemmel kísért. Közülük igen sokról cikket is írt, még többet kom- 2* 19