Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 32. (1981)
1981 / 5. szám - KRITIKA - Hima Gabriella: Bor Ambrus: Hosszabb távok
hozzák a megmaradás elvét, de az együttélés etikai imperatívuszát is. Mert „százados tapasztalatból gyűlhetett fel a tudatban, hogy a másiktól is csak azt várhatom és kaphatom, amit én megadhatok, és meg is adok neki”. Persze nem könnyű ezt a bölcs belátást kialakítani ott, ahol a sebek nehezen gyógyulnak, ahol még nagyon sokan az idegsejtjeikben hordozzák például Szárazajta rémségeit. А Веке korábbi könyveiben (mint a Vizek törvényében) olykor fölkísértő ötlettelenségnek, igénytelenségnek, az olcsóbb megoldások iránti vonzódásnak itt alig van jele. Kemény, őszinte könyv a Fölöttük a havasok. Sütő András Tamás hegyi beszédének. Sükei Imrére, a bukaresti református egyház alapítójára vonatkozó sorai jutnak eszünkbe: „az oda vetődött híveknek már csak sereghajtója lehetett; a Dimbovita partján mintegy elébük szaladva csattogtatta meg Isten igéjét, hogy nagy és keserves lendületükben a Dunát is átal ne ússzák valamiképpen”. Ilyen Isten igéjét csattogtató, nemzetiségtudatot fejlesztő könyv Веке György új műve. (Dacia) OLASZ SÁNDOR Bor Ambrus: Hosszabb távok Bor Ambrusban a publicista hajlam legalább olyan erős, mint a szépírói. Ez teszi írásait olyan szenvedélyessé. Szubjektivitását akarva, nem akarva maga is beismeri, amikor mestersége parancsának vallja az ítélkezést, holott az nem imperativusa, csupán attribútuma az írásnak: minden mű önmagában objektív ítélet a világról. De Bár Ambrus nem éri be pusztán a mű áttételén közvetítődő állásfoglalással, közvetlenül is ítélkezni akar. Külsőleg ugyan elhatárolja magát alakjaitól, de valójában állandóan ott van mellettük, beleszól cselekvéseikbe, sőt dialógust kezd velük. Attitűdje így alapvetően lírai, hiszen saját szubjektivitását nem tudja áttávolítani. Ugyanakkor igyekszik kiszűrni műveiből minden személyességet, líraiságot, szeretne a tiszta objektivitás látszata mögé rejtőzni. Ez a kettősség formai paradoxitáshoz vezet: írásainak külső formája végtelenül egyszerű, dísztelen, szinte távirati jelzésekre korlátozott stílus, míg a belső forma szervezője az író szubjektív értékelése a világ adott szegmentumáról. Nehezen meghatározható műfajú novelláinak - melyek leginkább az ún. „erkölcsrajzi” művekhez sorolhatók - konstitutív mozzanata az írói világkép moralizáló volta. Ez nem didaktikus példázatokban jut kifejezésre, hanem az anyag szubjektív (ironikus) megformálásában, ahol a szubjektivitás (irónia) talaja valami elvont eszmény, amely az ábrázolt világban csak mint negativitás, mint hiány van jelen, s csak ritkán ölt testet egy-egy pozitív figurában. Vonatkozik ez az ábrázolói elv a Hármaskép ciklusra (az író rendkívül tudatosan komponálva kötetét, ciklusokra tagolja), amelynek darabjai tematikailag is összefüggnek egymással: mindhárom novella sztorija egy műtárgy elrablása a valóság (1978-1938, ikon) vagy a fikció (Réztányér) szintjén, s mindhárom erkölcsi arcéleket villant fel: a rablóét (ikon), az áldozatét (1978-1938) vagy mindkettőét (Réztányér). Az áldozatok magatartásának skálája a szótlan belenyugvástól és belső önmegadástól (Réztányér) a néma ellenállásig (ikon) vagy az aktív tiltakozásig (1978-1938) terjedhet, de az elkövetők arca mind egyforma hiénaarc. Ezt a profilt legélesebben az ikon rajzolja ki, ahol az író nyelvi síkra tolja át az iróniát, és ezáltal a szubjektivitást az elbeszélő attitűdjébe helyezi: az elbeszélő szava itt már nemcsak ábrázoló szó, hanem az ábrázolás tárgya is, az író ítélete pedig az elbeszélői és írói szó közötti távolságban fejeződik ki. De bármennyire is közelít ez utóbbi novellában az író az objektív epikus ábrázoláshoz, itt sem a lét önmozgásának törvényszerűségeit próbálja meg feltárni, mert ha vázolja is a történés körülményeit, jellemeit egyik írásában sem ebből a szituációból származtatja, hanem épp fordítva, a személyi feltételekből vezeti le a szituációt, tehát a szubjektív mozzanatokra - a közerkölcsök tipikus hordozóira - mutat rá.