Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 68. (2017)

2017 / 3. szám - SZEMLE - Tarjányi Eszter: A Nyugat franciája: Gyergyai Albert redivivus (Kegyelmet a klasszikusoknak. Írások Gyergyai Albertről, szerk. Szávai Dorottya, Szávai János)

Ebből a szempontból válik érdekessé a több tanulmány által is emlegetett esszéisz­­tikusság, amely Gyergyai írásművészetének legfontosabb jellemvonásaként szere­pel. Fordításainak jelentőségét is valószínűleg a Nyugat műhelyében kiérlelt nyelv­­használat artisztikus jellege garantálhatja. A kötet írásaiból a szépírói stílusú for­dítónak és értekezőnek - ahogy Osvát Ernő nevezte, a „Nyugat franciá”-jának - jó értelemben vett eszményített képe bontakozik ki. A magyar kultúrának az az erős franciás kapcsolódási pontja, amely Kont Ig­nác, Justh Zsigmond és Madame Adam óta nemcsak hatásszerű olvasmányélmé­nyek visszaköszönése formájában, hanem személyes kapcsolatokban is megnyil­vánult, az utóbbi évtizedekben a delelőjére érkezett. Az az erős francia kulturális orientáció, ami a második világháborúig meghatározó volt, és ami például az Eöt­vös Collegiumban és a Nouvelle Revue de Hongrie című folyóiratban jelentkezett a legszembeötlőbben, nem éledt fel. Talán ezen alkonyat következtében kerülhet a magyar kultúrának e franciás oldala immár történetiségében is értékelhetővé. Egy ilyen jellegű kutatásnak e könyv egyik biztosan meghatározó alapköve. A kötetet Szegedy-Maszák Mihálynak Gyergyai személyére, hozzá fűződő vi­szonyára emlékező, a Flaubert-, Proust-, Camus-fordító és értelmező munkásságát is összefoglaló lényeglátó - a nemrég elhunyt tudósunknak egyik még életében megjelent­­ tanulmánya nyitja. Gyergyainak nemcsak a franciás vénáját említi, ha­nem az angol irodalomba (Virginia Woolf Orlandója) tett kiruccanására is kitekint. Sőt egy bekezdés erejéig számba veszi a magyar irodalomtörténeti tevékenységét is, a Bérczy Károlyról (1821-1867) írt esszéjét emelve ki. Kár, hogy a munkásság eme része, tehát Gyergyainak a magyar irodalomtörténetről írt esszéinek áttekinté­se a későbbiekben nem köszön vissza a kötetben, hiszen Szegedy-Maszák Mihály nyitányszerű beköszöntő sorai - különösen azzal, hogy egy ilyen, az irodalmi em­lékezetből lényegében kivesző 19. századi szerző kapcsán mutatja be Gyergyai kismesterek iránti érdeklődését - jól előkészítették a terepet, felkeltették a kíván­csiságot további e témájú írásai újragondolása, újraértékelése iránt is. Érdekes lett volna annak számbavétele, hogy a francia kultúrán iskolázott esszéista mit tartott méltatásra érdemesnek a magyar irodalom történetéből, hiszen így kirajzolódhatott volna egy sajátos, franciás orientáltságú alternatív magyar irodalmi kánon. A hazai irodalmat európai távlatból szemlélő Gyergyai, aki még Király István Mikszáth­­monográfiájáról írt kritikájában - az 1950-es évek kurzusideológusával szemben - is fel merte vetni a komparatisztikai szemlélet hiányát, jelentékenyen vett részt Ambrus Zoltán kanonizálásában, de Kosztolányiról írt sorai is jócskán kiállják az idők próbáját. Gellért Oszkár munkásságára jóformán csak Gyergyai látószögéből kapha­tunk rálátást. A falu jegyzőjétől írt értelmezése pedig olyan izgalmas francia filológiai hátteret ismertet, ami csak kevéssé került át az irodalomtörténeti köztudatba. A második tanulmányt a kötet egyik szerkesztője, Szávai Dorottya jegyzi. Ő is a személyes ismeretségből indítja sorait, amelyekkel az esszéíró Gyergyai portréját rajzolja meg. Ez a családi kapcsolat azonban nagyon visszafogottá válik, nem az emlékező személyesség beszédmódja hatja át a szöveget. Különös szerénységre vall, hogy szóba sem hozza Gyergyai Dorottya Visegrádon című verses elbeszélé­sét, valószínűleg azért is, hogy az objektív értekező tónusát, ítéleteinek súlyát megtarthassa. Itt kerül elő e kötet címének magyarázata (21., 25.), amely ebben a

Next