Alkotmány, 1903. július (8. évfolyam, 155-181. szám)
1903-07-01 / 155. szám
ALKOTMÁNY. 155. szám. 2 Szerda, 1903. július 1. jával, ex-lex választásokkal és uj pártalakítással fenyeget. Nem ijedünk meg tőle. Semmiféle ördögtől nem félünk többé. És megindult a vita a miniszterelnök programmja felett. Egy uj obstrukció készül, hogy kabinetje meg ne szilárdulhasson. Mire határozza el magát ezzel szemben ? A néppárt ebben az obstrukcióban sem vesz részt, hanem a liberalizmus ellen s az alkotmányosság mellett fog küzdeni. Zichy János gróf jelezte pártunk álláspontját. Mély csendben és nagy figyelem között. Nemzeti konzervatív keresztény politikát követelt. Valóban ez a jövendő politikája és semmi egyéb. .......................................... ..... ........—---- -...................................................— Budapest, június 30. A képviselőház holnap, szerdán délelőtt 10 órakor ülést tart. Az ülésen foglalkoznak Khuen- Héderváry gróf miniszterelnök mai programmbeszédével. Szólásra Barabás Béla, Eötvös Károly, Polónyi Géza, Csávolszky Lajos, Holló Lajos, Bakó Mihály, Rákosi Viktor, Visontai Soma, Mezőssy Béla, Nessi Pál, Lengyel Zoltán, Pap Elek, Olay Lajos, Sebess Dénes és Ráth Endre iratkoztak fel. Ezenkívül még mintegy huszonöt képviselő felszólalása várható. A honvédség ágyúi. Meglehetősen valószínűtlennek hangzik a B. H. következő híre: «Biztos értesülésünk van arról, hogy a magyar királyi honvédségnek tüzérséggel való ellátása elhatározott dolog. Tudomásunkra esett ugyanis, hogy az a nagy munka, amelyet a múlt hét néhány napján Fejérváry báró végzett Bécsben s amelyben a Budapestről felrendelt honvédminiszteri tanácsosok vettek részt, a honvédségnek tüzérséggel való ellátására vonatkozott. Hogy a válság izgalmai közben mi volt e sürgős munkálat célja, azt nem tudjuk. De bizonyos az, hogy a munka elkészült s hogy tartalmához a király hozzájárult.» Bánffy ismét «zászlót bont.» A Bukottnak valóságos mániája lett «zászlót bontani.» Ma is «bont zászlót». A Magyar Közélet legújabb füzetében annak a bizonyítására vállalkozik, hogy amit a nemzet a hadsereg magyarsága ügyében követel, az nem lenne Bécs részéről «engedmény», mert az érvényben levő és megyeséggel kell megelégednünk, miért engedmény és miért nem természetes dolog a modernség és egyátalában hogy merik még előadni a «Vasgyáros»-t? A másik jelentősebb esemény az a pár repriz, Moliére, Calderon s néhány régebben hevertetett Shakespeare és a Scapin színrehozatala. De mit ér az ilyen repriz s az ilyen klaszszikus kultusz, ha ez is csak ötletszerű, ha csak úgy kikapják a lomtárból, aztán újra visszadobják és kezdődik újra a kapkodás, a zűrzavar és elkezdenek stichpróbákat csinálni a modern drámatermékek között. A klasszikusok az elmúlt korok lelkének dokumentumai, hatalmas nyomok a haladás útján, ezeket vagy tanulmányozzuk, vagy hagyjuk békében. Rendszeres, világos, áttekinthető képe nélkül a modern művészi mozgalmaknak, természetesen sem a színjátszás, sem a drámaírás reformgondolatai nem érnek el hozzánk. A színész a modern élet modernül megoldott problémáiban talál alkalmat, hogy művészetéből kiküszöbölje az elmúlt idők kísértő, szavaló szellemét, a drámaíró pedig, ha könyvből meg is ismerheti az előtérbe nyomuló áramlatokat, a modern rutint, a színpad modern ismeretét, a technikát, az alakok beállításának művészetét, a scenikai mesterfogásokat csak közvetlen látásból, a színpadról tanulhatja meg. De nálunk nem tanulhatja és fiatal írógárdánk párbeszédekbe szedett novellákat hoz a színpadra, megszületnek olyan csupa lila cincogások, mint a Martos Ferenc Simonyi óbestere volt, olyan elnyújtott, álmos genreképek, mint a Gárdonyi Annuskája és olyan felvonásokra osztott tárcanovellák, mint a Molnár Gyula Nyári zivatara. Ami erősebb kvalitású dönthetlen törvénynek alapján a nemzet joga. Bánffy Dezső annak a bebizonyítására is vállalkozik, hogy alapos tévedés az, amely a vezénynyelv megállapítását a király jogának mondja. S bebizonyítja, hogy már az 1867-iki törvény óta ismételten hozatott törvény, mely a vezénynyelv tekintetében a jogot teljesen a magyar nemzet számára tartja fenn, vagyis a magyar törvényhozás joga a magyar hadsereg nyelvét megállapítani. — Nos, mi azt hiszszük, hogy a napnak nincs szüksége arra, hogy létezését egy Bánffy bizonyítsa. A Bukott nem talált fel újat és nem mond újat. A nap nem azért kel fel, mert a kakas kukorékol, hanem a kakas azért kukorékol, mert felkel a nap. A Széll-formula módosítása, amelynek híre már tegnap este kínos feltűnést keltett a kossuthpárti és a kormánypárti körökben is s amelyet ma Khuen-Héderváry gróf is bejelentett a képviselőházban, nagy mértékben konsternálta a Lloydklub nemzetipárti és agrárius tagjait. Ennek a konsternációnak kifejezést ad ma az agrárius Hazánk, amely egyenesen mesének deklarálja, kizártnak tekinti a Széll-formula módosítását és amely határozottan kijelenti, hogy ennek a formulának megváltoztatása «erélyes ellentállásra találna magában a szabadelvű pártban is.» Nos, a hir nem mese, maga az új miniszterelnök enunciálta ezt. Lássuk már most az «erélyes ellentállást» a szabadelvű pártban! Polónyi «izén». A M. H. szerint Polónyi Géza nemcsak kalefaktor, hanem faktor is és nemcsak izét, hanem izén is, még pedig a királynak. Ezt így adja elő a M. H.: A függetlenségi és 48-as párt számos tagja ma este barátságos vacsorára jött össze a Pannoniaszálló éttermében, ahol folytatódott eszmecsere alakjában az esti konferencia. Szóba került az is, hogy Polónyi Géza a párt bizalmi férfiainak a bánnal folytatott megbeszélései során azt üzente a királynak, hogy az új kormányelnök, bárki legyen is az, már programmbeszédében nyilatkozzék, mégpedig a leghatározottabb alakban, hogy akár a véderőtörvény reformjának, akár a legközelebbi újonclétszám megajánlásáról szóló törvényjavaslatnak benyújtásakor megadja-e az 1867. évi I.cikkben lefektetett nemzeti jogokat, igen vagy sem. És ha nem adná meg és ha nem nyilatkoznék ez iránt már most programmbeszédekor, vegye tudomásul, hogy a párt meg fogja akadályozni azt, hogy az uj kormány a kormányzat további folytatására az eszközöket megkapja. A jelen voltak, mintegy huszonöten, ezen az alapon abban állapodtak meg és remélik, hogy a párt teljes egészében velük lesz, dolgot kaptunk magyar íróinktól, abból is hiányzott éppen az a faktúrabeli biztosság, amely szobrász módon dolgozik és monumentális plasztikával mintázza meg alakjait. Jakab Ödön Jövevényeinek és Szemere Egyéniségének erős problémája, a Kemechey-Malonyay «Föld» című életkép erős megfigyelései belevesztek a széles elbeszélő stílusba, a drámai, a tömör rohamosság teljes hiányába. Amit Bródi írt Király-idillek címen, az színes, buja beállítása volt egy meghamisított történelmi keretnek, amelyben a Bródinovellák jelmezbe bújt alakjai mindent csináltak, csak drámát nem. Egyedül Tardos Viktor nagy tragédiája, a Nero anyja mutatott nagyobb plasztikus készséget, de drámát, mely a magyar életet magyar erővel tudta volna bemutatni, ő sem adott. A színjátszásban nyugaton már irtóznak a staggione szisztémától, a szaroktól, a primadonnáktól és a rivalda elé tolakodó feltűnési vágytól. Párisban van egy Antoine-színház, Berlinben egy Kleines Theater, egy Deutsches Theater, ahol a művészek apróra kidolgozott alakításaikat nemes önzetlenséggel alárendelik a stílszerű, szigorú rendezésnek, míg nálunk vannak nagyszabású talentumok, de modern ensemble csak a Vígszínházban van, amely azonban viszont méltó művészi feladatokhoz nem jutott eddig. A modern színész és a modern rendező nem úgy dolgozik, mint elődei, a szövegkönyvvel kezében nem zárkózik be szobájába, nem elégszik meg az író által nyújtott instrukciókkal, a modern színész még egyszer elvégzi azt a munkát, amit az író végez. Leveti kothurnusát, leszáll az életbe, felkeresi az ábrázolandó alakot az hogy arra az esetre, ha az új kormányelnök holnap programmbeszédében a nemzeti követelményeket vagy elhallgatná, vagy azt jelentené ki, hogy azok nem teljesíthetők, ellene az obstrukciót teljes erővel folytatni fogja. A pártnak ezt az álláspontját Barabás Béla fogja a Házban ismertetni. «Csak szorosan !»A kormánypárt tegnapi értekezletének végén Podmaniczky Frigyes báró, a párt elnöke, így «lelkesítette» a párt tagjait: « Felszólítalak, hogy csoportosuljatok. És kötelességszerüleg kiáltom: Éljen a miniszterelnök ! Hát ez a híres «csoportosulás» már tegnap kitűnt. Az Andrássy grófok elmaradtak, híveik közül csak Karácsonyi Jenő gróf, Osztroluczky és Tworotzkay gróf, meg Vészi József jelentek meg, a nemzeti pártiak közül csak 10-en, ellenben a handlék tömegesen vonultak fel. A képviselőház mai ülésén a változatosság kedvéért a handlék voltak kevesebben és az Andrássyak és a nemzeti pártiak többen. Sőt az utóbbiak közül ketten is rohanták meg «bizalmukkal» Khuen- Héderváryt, míg a handlék hidegen nézték a mai botrányokat. A nemzeti pártiak napraforgó természetét mi sem bizonyítja jobban, mint egy nyilatkozat, amelyben Hodossy Imre kijelenti, hogy ő tegnap a Lloyd-klubban nem a nemzeti párt nevében üdvözölte az új gazdát, hanem az egész szabadelvű párt nevében. Lám,Hieronymi nem cáfolja meg, hogy ő bizony a handlék nevében beszélt. Kolossváry Dezső honvédelmi miniszter, mint utólag kitűnt, nem vállalhat képviselői mandátumot, mert tényleges állományú katona lévén eddig, nincs felvéve sehol az adózók lajstromába, tehát nincs passzív és nincs aktív választójoga. A kvóta. Khaen-Héderváry gróf miniszterelnök a képviselőház mai ülésén beterjesztette a kvótatörvényjavaslatot. A törvényjavaslat fentartja az eddigi 34‘4 és 65‘6 arányt. A törvényjavaslat rendelkezései az 1903 július 1-től 1909 december 31-ig terjedő időre szólnak. Ugyancsak a képviselőház mai ülésén a miniszterelnök beterjesztette a kvótabizottság jelentését, melynek tartalmát már ismertettük. Az újoncjutalék. Minthogy a Khuen-Hédervárykormány a megobstruált katonai javaslatokat visszavonja, Kolossváry Dezső honvédelmi miniszter ma két új törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé. Az egyik törvényjavaslat szól az újoncjutalék életben és erről a modellről mintázza meg magának; a szerző instrukciói csak útmutatásul szolgálnak ebben a kereső útjában. Nos, a Vígszínház művészei kaptak francia külvárosi trágárságokat, abszurd, nem is torz, de lehetetlen figurákat, artistáknak való szegény feladatokat és ez bizony nem adott módot a kitűnő ensemblenek és a kitűnő rendezésnek arra, hogy megcsinálja az említett művészmunkát és megcsinálja a magyar Antoinet vagy a magyar Kleines Theatert. Két esetben láttuk csak felcsillanni az itt elraktározott művészi energia fényét, mikor ugyanis Molnár Ferenc bohózatában (Doktor úr) és Herczeg pompás szatírájában (Kéz kezet mos) rövid időre az irodalom vonult be a színházba. Operettszínpadainkon egész szezon alatt vártuk a zene reneszánszát, de leszámítva a Magyar Színházban látott Verő-féle operettet, a «Bajusz»-t és a Népszínház szezonvégi néhány reprizét, hiába vártuk. Ellenben kaptunk túltengő primadonnakultuszt a Népszínházban, kaptunk többé-kevésbbé ügyes kompilációkat, Casanovaféle magyarfigarós hevületeket, Niobe, Bob herceg és másnemű parádés szerepeket, a Magyar Színházban pedig a szezon elején apró trágárságokat. A Magyar Színház élére azonban a szezon derekán magasabb művészi érzék került s különösen Pálmai Ilka vendégszerepeltetésével visszavarázsolódott egy halvány sugara annak az aranykornak, mikor a primadonnák intrikálás mellett még játszani is ráértek és diplomata-tehetség mellett hangjuk is volt. Mind a két operettszinház megpróbálkozott komolyabb zsánerben is, ami nem valami