Alkotmány, 1903. szeptember (8. évfolyam, 206-231. szám)

1903-09-01 / 206. szám

VIII. évfolyam. 206. szám. Budapest, 1903. szeptember 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Elrész évre............kor. 28.­Félévre .. .......... « 14.— Negyedé­vre ...... « 7.— Egy ildnapra .. .. .. «c 2.40 Egyes szám 8 Eli., vidéken 10 Eli. Megjelenik naponkint reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—88. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL; VOL, Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél TO., J­atzteinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza, Szives figyelembe. Azon t. növendékpap urokat, kik a nagy szün­időre lapunkat az adott kedvezményes árért meg­rendelték, de előfizetéseiket még eddig be nem küldték, tisztelettel felkérjük, hogy előfizetéseiket lehetőleg mielőbb beküldeni szíveskedjenek annál is inkább, mivel a szünidő már legközelebb úgy is véget ér. A kiadóhivatal. Álszabadelvü parlamentarizmus. Budapest, augusztus 31. Egy főszabadelvü ur a Pester Lloyds­ban okoskodik és ad tanácsokat a király­nak a válság megoldására nézve. Ha Fáik Miksa Ischlból azért jött Budapestre, hogy oda visszatérve, levélben megírja a lap­nak, hogy ő miket mondott ő Fel­ségének s ez a cikk, mely csak az ő tudtával és beleegyezésével jelenhetett meg, Fáik úr egyéni tanácsadását tartalmazza, akkor is nagyon érdekes, hogy hogyan tükröződik vissza a magyar alkotmányos­ság egy ó-liberális őslény kopasz kopo­nyájában. Mert Fáik úr régi ambíciója, hogy valóságos titkos tanácsokkal szol­gáljon a koronának, a kormányzó minisz­terelnöknek és az intéző minisztereknek, hogyan vezessék az ország ügyeit és a pártot. Évtizedek óta nem beszél, csak suttog. Nem ír, csak h­at. Ápolja össze- s köttetéseit, szolgálja a külügyi és hadügyi minisztériumokat és feljegyzi az utókor­nak a saját nagyságát, hogy a jövendő nemzedék lássa, hogy 1853-tól 1903-ig Fáik Miksa volt a magyar politikai szín­téren a főrendező. Mindig csak a kulisz­­szák mögött szerepelt, mégis ő osztotta ki a szerepeket, buktatta és neveztette ki a minisztereket, tudta és csinálta a poli­tikát s még a királynál is övé volt az utolsó szó. Természetesen eszünk ágában sincs oly fontosságot tulajdonítani Fáiknak és a Pester Lloydnak, mint ők tulajdonítanak saját maguknak. Hadd versengjenek to­vábbra is jól értesültségben Singer Zsig­­monddal és a Neue Freie Pressével. De most a király lejövetele és elhatározása előtt mégis nagy mértéke kell a berziáner ön­érzetnek ahhoz, hogy valaki előálljon és odaszóljon a királynak, hogy ezt tedd, azt tedd­ a leendő miniszterelnöknek, hogy így és amúgy cselekedjék; odaforduljon a szabadelvű párthoz s elébe terjeszszen egy ultimátumot, melyben megadásra szó­lítja fel; felnyissa a Lloydterem ajtaját s felszólítsa Apponyit és társait, hogy abból a körből tessék kimenni; bevezesse az óliberális új kormányt a képviselőházba, hogy diktátori hangon mondja el ozt, hogy minő utasításokkal foglalta el a miniszterelnöki széket, az ellenzékkel szóba se álljon és ha ez le nem szerel Antikrisztusok, akiknek szavát nem szabad kész­pénz gyanánt venni. Modernizált pogányok ők, kiknek fáj a keresztény módon való eltakarítás, a megszentelt tetemnek szentelt földbe való he­lyezése. Nem hiába mondják — az ördög irtózik a szenteltvíztől! — de ezek az emberi testbe fu­­rakodott földi sátánok, úgy látszik, nem külön­ben. Kell tehát köztük és a bukott angyalok kö­zött valami összekötő kapocsnak lenni, mert lám — egy húron pendülnek. A keresztény vallás tanítása szerint az Isten­ben boldogult hívek szentelt földben pihennek s ott várják a boldog föltámadást. E bizodalmas hitnek nyilvánulásaként sok temető kapuján ol­vashatjuk a vigasztaló és az élet terheit meg­édesítő szavakat: — Föltámadunk! S mily magasztos intézmény a temető! Ez, lám, mindent kiegyenlít: szegény és gazdag, ellenség és jóbarát békén nyugosznak itt egy­más mellett. Már maga ez a körülmény is nem ér-e föl egy apostoli prédikációval ?! De igen, hisz’ a temető hangosan kiáltja, hogy e siralom völgyében minden csak — vanitatum vanitas! hiúságok hiúsága! mert lám, a temető­höz vezet közös sorsunk. A temető továbbá ékes szavakkal hirdeti a négy utolsó dolgot — halál, ítélet, pokol, menny­ország — s hasztalan dugod be füleidet: ez a prédikáció velőiben is áthat. A temető hirdeti meg és fennen hangoztatja az igaz felebaráti szeretetet is, mely a sírnál nem fejeződik be, hanem a síron túl is terjed és egye­sít bennünket szeretteinkkel. A temető hirdeti továbbá a keresztény hivő testének méltóságát. Életében a Szentlélek tem­ploma volt, halála után szentelt földben nyug­rögtön Faik­ur miniszterelnökének, akkor húzza ki zsebéből a királyi kinevezés után a királyi leiratot és oszlassa fel a házat ex-lexben azonnal. Őrültség ez, vagy komoly beszéd ? Far­sangi tréfának nem elég nevetséges. Poli­tikai tervnek hihetetlen. Hiszen a mi királyunk igazán alkotmányos fejedelem. Róla fel sem tehető, hogy a hadsereg kényes kérdéseiben oktrojkkal akarjon kormányozni s békítés helyett általános háborúságot provokálni. Vagy parlamen­táris rendszer van Magyarországon s akkor a parlamentből származik a kor­mány és ennek politikája s csak olyan minisztérium tekinthető parlamentárisnak, mely a nemzeti akaratnak és a legális többségnek kifolyása s melynek hivatása nemcsak a kormány és a parlament veze­tése, hanem a közvetítés is a nemzet és a korona között De amit a Pester Lloyd ajánl, az nemcsak hogy nem parlamentáris, nem is liberális, nem is felel meg a har­minchat évi gyakorlatnak, a tételes tör­vénynek sem felel meg, mely a felség­jogoknak alkotmányos gyakorlatát feltéte­lezi s az eddigi törvényekben és szoká­sokban leli magyarázatát, hanem, amit a Pester Llyod hirdet, az osztrák rend­szer, hol minden alkotmányos jog a csá­szár szuverén jogából származik, általa adományoztatott és adományoztatik és szükség esetén a teljhatalom a koronára szik s a föltámadás után a mennyország örö­köse. S mily jól esik kimenni a temetőbe, hogy ismerős sirhalmaink előtt fájdalmunkat kizokog­hassuk s a tőlünk ideiglen elszakadtakért imád­kozzunk. Ki nem távozik ilyenkor némi vigaszszal haza, mit a boldog viszontlátás reménye támaszt pa­naszos keblünkben ? A temetőt azok akarják beszüntetni, azok akarják a vallás- és kegyeletellenes halottégetést divatba hozni, akik nem hisznek a föltámadás­ban, mert félnek tőle. Akik már a földön ki akarják venni részü­ket a mennyországból — eszem-iszom, érzéki gyönyörök stb. alakjában. Ezek persze azt sze­retnék, hogy a halállal vége legyen mindennek s még csak nyoma se maradjon annak, hogy ők valaha a világon éltek. Ellenvetik, hogy a halottégetés egészségi szem­pontból is ajánlatos. Lássuk hát, melyik kárhozatosabb az egész­ségre : ha valaki öt-hat lábnyi mélyen a föld gyomrában porlad, vagy ha elégetjük a holttes­tet s az ebből fejlődő gázok megfertőzik a le­vegőt ?! Azt vélem, nem kell sokáig magyarázni. Temetkezésre utal bennünket a Teremtő aka­rata is: — Por vagy és porrá lesz! Nem pedig gőzzé vagy gázzá . . . Különben gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Az oly gizgazos fának tehát — mely ily fér­ges gyümölcscsel kínálkozik — egyikünk se akar­jon árnyékában meghúzódni. Ők csak égessék el egymást, mi pedig —mint eddig tettük — a legnagyobb kegyelettel takarít­suk el halottjainkat. A boldog viszontlátás reményében! Halottégetés. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — A «Magyar Mérnök- és Építész-Egyesület» pá­lyázatot hirdet egy kolumbáriummal kapcsolatos krematóriumra, melyet százötven méter széles és háromszáz méter hosszú telekre kell tervezni, úgy, hogy a szükséges mellékhelyiség és két ravatalozó terem is benne legyen az épület­ben . .. stb. Tehát ismét a halottégetés! Lassan beállnak a szomorú őszi napok, talán azért, hogy szivünket-lelkünket a fájdalmas ha­lottak napjára elkészítsék, midőn kedveseink sir­­halmánál leróni igyekszünk imádságos ajkkal a kegyelet adóját. S a kegyelet adójának ilyetén lerovása mily magasztos és keresztényies! Már az első keresztényeknél is meg volt az a szép szokás, hogy a hívek kedves halottjaikért imádkoztak, és pedig igen gyakran. Ők ugyanis templomaik közé temetkeztek s templomból ki­jövet könnyen szakíthattak maguknak egy kis időt, hogy kegyelt sírdombjuk előtt leborulva, az elhunytnak lelki üdvösségéért elmondjanak, föl­ajánljanak néhány imát, mint kedves és jóillatu áldozatot. De mily nagyot fordult azóta a világ! Néhány hitetlen ember — ki az ítélettől való félelmében jobb szeretné a teljes megsemmisü­lést az örökkévalóságnál — azt a kegyeletien és keresztényellenes tant hirdeti, hogy a halottakat el kell égetni! Ez ugyanis — szerintünk — nem ellenkezik egyik vallás fölfogásával sem. Ez ellen azonban mi határozottan tiltakozunk, mivel a halottak elégetése nagyon is ellenkezik a keresztény vallás szellemével. A halottégetés apostolai tehát hamis próféták, Deák Antal.

Next