Alkotmány, 1904. szeptember (9. évfolyam, 209-234. szám)
1904-09-01 / 209. szám
IX. évfolyam. 209. szám, Csütörtök, Budapest, 1904. szeptember .1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre „_.... kor. 28.— Félévre...................... . 14.— Negyedévre ........ 27.— Egy hónapra .. .. _ « 2.40 Egyes szám 8 fin., vidéken 10 fill. megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—60. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL, VHL, Szentkirályi utca 280. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBE H. Friedl Hubertnél YU., Matzleinsdorfer-Stasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Eppur si muove. Budapest, augusztus 31. (1.) Mindig gyanús, ha a félhivatalosok és az államférfiak cáfolnak. Az ilyen cáfolatok rendesen még inkább megerősítik a közvéleményben a gyanút A közönség szinte csökönyösen hajtogatja ilyenkor Galilei eppur si muove-jét Legújabban az Olaszországgal való barátságunkkal vagyunk így. A hármasszövetség áll. Sőt mindenütt azt lehetett olvasni Vilmos császár nápolyi látogatása után, hogy a hármasszövetség még megerősödött. Tittoni és Goluchowski abbaziai találkozása után is azt hirdették, hogy minden differencia elmúlt, mely Olaszország és Ausztria-Magyarország között fennállott. A vallombrosai tárgyalásoknál azt a hirt hozták, hogy eredménynyel fognak végződni. Mindössze csak néhány mellékesebb kérdést kell még elintézni s azután alá lehet írni a kereskedelmi szerződést. A látszat tehát arra vall, hogy Ausztria-Magyarország és Olaszország között a barátságos viszony szilárd és zavartalan. A látszat azonban gyakran csal. Lehet, hogy ezúttal is úgy van. Mert akármilyen jó hírek jönnek is a kereskedelmi tárgyalásokról, akármennyire is hangsúlyozzuk a hármasszövetség szilárdságát s igy a jó barátságunkat Olaszországgal, mégis az olasz sajtóban minduntalan olyan hangok hallatszanak, amilyenek nem a jó barát ajkáról szoktak elhangozni. Az irredentista törekvések hullámai meg nagyon csapkodják az osztrák határt. Sőt túl is csapnak azokon. Triesztben, Görzben, az innsbrucki egyetemen olyan jelenségek mutatkoztak a közelmúltban is, melyek az osztrák politikusoknak ugyancsak sok fejtörést okozhatnak. Az irredenta hullámverésének moraja a Ball-platzra is elhallatszik s bizony nem valami édes, altató zene az a külügyminiszter úr számára. A Balkán-kérdés meg mint sötét felhő jelentkezik az olasz-osztrák-magyar barátság látóhatárán. S viharokat látszik méhében rejteni az a felhő. Mert Olaszország nemcsak Albániára s a dalmát kikötőkre vágyik, hogy az adriai tenger fölött ur legyen, hanem azt sem nézné el egykönnyen, hogy Ausztria-Magyarország Szalonikit hatalmába kerítse, osztrák kikötővé tegye s a Földközi-tengeren hatalommá váljék. A jövőnek eme fontos politikai, mondhatnék nagyhatalmi kérdései azok, melyek az Olaszországgal való barátságunk őszinteségét kétségessé teszik. A kereskedelmi szerződés ügyében való nehézség emellett háttérbe szorul. Ez pusztán gazdasági kérdés s természetes, hogy Olaszország gazdasági érdekeit körömszakadtig igyekszik megvédeni, de ebből nagyobb bonyodalmak aligha fognak származni. Az sem jár helyes úton, aki az Olaszország és Ausztria-Magyarország közötti barátság meglazulását a római kérdésben, oldása olyan konstrukciókkal, melyek új célokat szolgálva, új matériákkal éppen nem ellentmondóak, sőt egyenesen ebből nőnek ki, mint minden előbbi, logikusan alakított stílus. Természetes, hogy ez a modern stílusnak nevezett valami ma tömérdek problémát mutat s nem csoda, ha még egy csomó bizonytalanság, kísérletezés jelöli igyekvéseit. De bizonyos, hogy döntő argumentumokkal keresi a maga igazát s meg fogja találni, ha még annyira is dörögnek azok a professzorok, kik a rádium korában, két legfontosabb építőanyag: a vas és malter uralma idején román várkastélyokkal, renaissance palazókkal akarják teleültetni körútjainkat. A friss törekvések legelébb is a magánházat érintik, mely bő alkalom az építészeti ötletek kipróbálására, a kísérletezésre. Ebben az angolok már határozott eredményekre jutottak s az őcottage-épületeik művészi megállapodottsággal lépnek föl Legközelebb járunk a modernséghez az olyan témáknál, mint egy vásárcsarnok, vagy vasúti indóház, de az architektúra ijesztő monstruma: a bérház még nagyon várja újjászületését. Más szempontok vezethetnek bennünket, ha olyan monumentális épületről van szó, mint például a templom. Itt szigorúan követhetünk egy régi stílusnyelvet, mert hisz a templom nem huszonnégyórás épület, monumentális arányaival, imponáló tagjaival hosszú időknek szól, eljövendő hivők számára is. A templom nem új építészeti feladat s komoly, nemes patináját éppen olyan stílus adja meg, mint a román vagy gót, mely a középkorban, a kereszténység legerősebb buzgósága idején termelte a maga gyönyörű hajtásait. E tárca szűk keretében egy új templomról szólunk, mely a román stílus formanyelvét beszéli s Nyíregyházán épült. Nagy Virgil és Kammer József műépítők tervei szerint. Egy vagy talán a legújabban felmerült keleti protektorátus kérdésében keresi. Mert először is ne feledjük, hogy a XX. században vagyunk. Az államok ma nem szoktak ideális célokért és eszmékért ellenségeskedésbe keveredni. De még az osztrák-magyar monarchia már sokkal kevésbbé is katholikus állam, semhogy politikáját és — sajnos — történeti misszióját is a kereszténység védelme irányítaná. A római kérdést és ha úgy tetszik a keleti protektorátus kérdését tehát bátran ki lehet kapcsolni azon kérdésekből, melyek az olaszosztrák-magyar barátság megítélésénél szánba vétetnek. Az eppur si muove-t nem ezért hangoztatja a közvélemény, hanem azért, mert azt látja, hogy a Balkánon keresztezik egymást a két állam céljai s mert tudja, hogy az irredentizmus nem valami múló tünet, hanem nagyon is erősödő érzelem és hangulat. A hivatalos és félhivatalos nyilatkozatok bármilyen energikusak is legyenek, nem tudják elnyomni az irredentizmus hullámait. Az olasz kormányférfiak nyilatkozata vagy közönbössége sem segít a helyzeten. S a dolog nem azon fog a jövőben megfordulni, hogy mit beszélt Tittoni Abbáziában vagy egyebütt, de hogy miképpen éreznek és gondolkodnak Triesztben, Tirolban és Ausztria olasz vidékein. Magyarországnak ebben a helyzetben a sorsa az, amit kényszerhelyzetnek szokás nevezni. Nekünk ugyan se Szalonikire nem fáj a fogunk, se egyéb nagyhatalmi tudós, előkelő ízlésű főpap, Samassa József egri érsek bőkezűségéből született meg ez a templom, ki ezzel a monumentális épülettel az 1902- ben tartott aranymiséjét akarta megörökíteni. Régen, a középkor századaiban, egy ilyen nagystílű épület hosszú esztendők alatt készül, generációk munkásai adják egymásnak a kalapácsot: még ebben a gyors tempójú világban a templomkövek se lassan rakódnak egymás fölé s igy a nyíregyházi Samassa-templom is két esztendő alatt, teljesen kész formában várja a híveket. A templomról a napokban egy monográfia jelent meg, melyet Matuszka Mihály irt, ki negyven oldalnyi szövegen érdekesen magyarázza az épület szépségeit. Szerinte ez a három hajóval, egy kereszthajóval, a szentély körül a sekrestyét és szertárt magában foglaló közfolyosóval s a homlokzaton két hatalmas négyszögű toronynyal biró bazilika gazdagság tekintetében fölülmúlja összes románkori templomainkat. Mert míg a pécsinek, pannonhalminak, lébényinek, jakinak, zsámbékinek nincsen kereszthajójuk — sőt a jaki kivételével szentélyük sincs, mert a főhajót közvetlenül zárja az apszisz — addig a gyulafehérvári, ócsai, apátfalvi stb. el vannak ugyan látva kereszthajóval, de körfolyosót még a hazánkban berendezés tekintetében mintaszerűnek tartott ócsai templomnál sem találunk. A templom alaprajza római keresztalakot mutat s egész hoszsza 50-30 méter, szélessége 20 méter, mely a kereszthajó apsziszainál 2950 méternyire nő. Külső tagolása változatos s belső kiképzésében a szigorúság mellett is, melyet e stílus konvenciói előírnak, megcsillan a tervezők önállósága, kik harmonikus érzékkel, használták fel a román struktív és ornamentális elemeket. A belső berendezés, a fal ornamentális színezése, a fa- és fémmunkák stb. is műtörténeti hűséggel készültek s hazai iparosok kezemunká- Egy uj templom. «— Az Alkotmány eredeti tárcája. — A modern város fiziognomiájáról beszélve, első pillanatra megakadhat szemünk egy rikító ellentmondáson, melyet az uj szükségletekkel és uj matériákkal kísérletező élet vált ki azzal az architektúrával szemben, mely ennek a friss erjedésnek, máról-holnapra való változásnak szintere és váza: benne alszunk, falai közt dolgozunk. A lámpaoszloptól a polgári kabátig minden egyéb holmi olyan formát öltött, amilyenre rákényszerítette a szükséglet. A gép megszületésével, a gyár előrekapásával beállt átalakulási folyamat erős nyomot hagyott a társadalomban, irodalomban, de csodálatosképpen a legközelebb fekvő tegnapig szinte érintetlenül maradt az építészet. Az építőkre rásúlyosodtak a letűnt stílusok, melyek zárt természetekben tovább nem fejleszthetők s így ma jóformán minden város egy élő anakkronizmus. A kívül-belül új szimptómákkal jelentkező életbe éppen az architektúra puffogtat gikszereket, bántó hamisságokat, amikor uj célokat régi konstrukciókkal old meg s nem törődve egy csomó tektonikai tévedéssel, uj anyagokból szab régi stilü formákat. Könnyű belátni, hogy egy-egy mai utca valóságos potpouri s ilyen formában ahelyett, hogy őszinte arculatja volna a modern életnek, inkább illusztráció valamely műtörténeti kézikönyvhöz. Ezt az utcai kosztümbált akarja megszüntetni az a szecesszió, mely bevonult az architektúrába is, anélkül, hogy a műtörténeti stílusról való teljes megfeledkezést jelentene s anélkül, hogy erőszakosan keresne és vallana egy olyan zárt stílust, mint amilyen az organikusan kifejlesztett gót, román, vagy görög stb. Ez a modern stílus nem egyéb, mint modern témák meg