Amerikai Magyar Népszava, 1955. november (57. évfolyam, 280-282. szám)

1955-11-28 / 280. szám

2-IK OLDAL “»''•a tn Second Clan W*tt»r *t th* Clavaland Post OtfWs ander tha Act of March 1879. Publish-äd uuily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. IT»« KAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor. ZOLTÁN GOMBOS finaorial ana Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 340 EAST 79th STREET. NEW YORK 21. N Y. Tlefon REgent 7-9370 Jőflzetésl Arak - Subscription rates United Sta. :s of America and Canada Kgy évre (one year) »15.00 — Félévre (half year) 8.00. Negyed évre tquarter year) »4.25 SRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK ldgepült, Conn. 578 Bostwlck Av«. iliance. O., 766 E. Summit Street »ethlehem, Pa., 703 E. 4th Street .iuffaio 17, N. i’.f lo Orchard Drive ;hicago 19, 111., 8341 Prairie Ave Detroit, Mich., 8129 W. Jeffersor Art KANADAI 269 College St., Wa 4-3905 Lakas: E Garfield, N. J., 32 Division It. New Brunswick, N. J., 98 Zver ch St i er Mi Aluuor, 19. j., «03 Lawne St Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St. Toronto, Ont., Cat., 368 Spadina Ra. Trenton, N. J., 511 Genesee Street FŐIRODA: A 1-8324 Toronto 2-B, Ont., Canada A SZOVJET GONDJAI Ugy látszik nemcsak a kapitalista országoknak, de a szovjetnek is vannak gondjai és bajai az ifjú­sággal. A moszkvai rádió felhívás­t intézett a “jómó­dú” orosz szülőkhöz, kérve őket, hogy ne engedjék szabadjára gyermekeiket. A mai ifjúság elpuhult,­­lusta, csak a szórakozás, rádió, TV, tánc és ital ér­dekli — így a hivatalos nyilatkozat. Majdnem úgy hangzik, akár egy európai, vagy amerikai újság panasza. Aztán így folytatódik: — Iskolásgyere­kek ponyvaregényeket olvasnak. .-Ialand, alvilág izgatja őket, ahelyett, hogy tanulná­nak . . . Lám, lám, aki hitte volna, hogy a vörös Paradi­csomban ilyesmi lehetséges? De a “leleplezés” végén van a csattanó : — Tizenhatéves fiúk és lányok titokban talál­koznak, éjfélig csavarognak, színes, cifra ruhákba öltöznek és­­— a lányok rúzsozzák a szájukat, lakkoz­zák a körmeiket. Borzasztó. Még elgondolni is rettenetes. Égnek meredt a hajunk szála, míg a fenti sorokat olvastuk. A múlt század végén sopánkodtak így boldogult nagyanyá­ink . . . Rúzs és körömlakk. Bárcsak ennyi volna az amerikai szülők baja gyermekeikkel. De a szovjet konzervatívabb, vagy helyesebb enn­d maradibb. Ők még az ekhós szekér korszakában ballagnak, már ami a családi kört és a nevelést illeti. Az atomkorszakkal ezt kissé bajos lenne összeegyeztetni — a vasfüggö­nyön innen.­­ MINDENT ŐK FEDEZTEK FEL Már belefáradtunk a tréfálkozásba a szovjet “felfedezők” elsőségéről, de Moszkva ma ismét le­tette a garast. A hírre, hogy Amerikában napfény energiát összpontosító gépeket gyártanak és azokkal főzni, melegíteni lehet, nyomban jelentkeztek. Mi sem természetesebb, hogy kommunista feltaláló jött rá elsőnek, mint hasznosítsák a nap kimeríthetetlen erőtartalékait. Fotócelláik segítségével villamos árammá alakították át a naperőt és ilymódon műkö­désbe hoztak kisebb gépeket. Rádiót is megszólal­tattak ezzel az energiával. Mondani sem kell tán, hogy amerikai és európai laboratóriumokban évtizedek óta folytak hasonló kí­sérletek. Egyetlen ország fizikusai, vegyészei, mér­nökei sem nevezték saját “találmányuknak” a készü­lékeket, miután azok sok­ nemzet fiainak közös erő­­feszítésének eredménye. De az oroszokkal ezt nehéz lenne megérteni. Valami furcsa kisebbrendűségi kényszer hajtja őket nevetséges végletekbe, hogy azonnal belekapaszkodjanak minden újdonságba, mondván, hogy “mi voltunk az elsők”. Német, amerikai és angol kísérletek után lélek­szakadva siettek jelenteni, hogy levegőből, vízből élelmiszert is tudnak készíteni bonyolult vegyi eljá­rások segítségével. Mi udvariasan csak annyit jegy­zünk meg, hogy szeretnénk már látni az első ilyen ebédet, amit ezek a kommunista feltalálók készítet­tek a levegőből. Ámbár ami az elvtársak lelki koszt­ját illeti, imár évtizedek óta levegő az egyetlen táp­lálékuk . . . BRAZIL VÁLASZTÁS A robajló brazíliai események mellett szinte el­tűnik a fő kérdés: el tudja-e foglalni hivatalát janu­árban a törvényesen megválasztott Kubitchek kor­mány? Egyelőre a hadsereg közbelépése meghiúsí­totta az állítólagos kísérletet a Kubitchek kormány beiktatásának megakadályozására. Nem vagyunk hívei annak, hogy a hadsereg ve­gye kezébe a politiká irányítását®, de úgy látszik, hogy az adott viszonyok között ez volt az egyetlen lehetőség Brazíliában. A brazíliai hadsereg általá­ban az alkotmány védőjének tekinti magát. Más kér­dés azonban, hogy a hatalom birtokában nem esik-e kísértésbe, hogy megtartsa vagy átjátsza annak, aki kedvére való politikát űz. Ez a kockázat — a dikta­túra örök kockázata — a mai brazil helyzetben. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Rossz hírek az újságban Az olvasó kezébe veszi az újságot, futólag át­lapozza és kijelenti, hogy “nincs semmi benne.” Abban az újságban, amiről az olvasó ilyen meg­vető ítéletet mond, többszáz em­ber szellemi és testi erőfeszítése testesül meg, a szerkesztőtől kezdve a nyomógép olaj­ozó­jáig. Egy másik, sokkal alaposabb megfigyelés, hogy az újság csak rossz híreket közöl. Ebben sok igazság van. Háború, gyilkosság, természeti katasztrófa, nemzet­közi feszültség — ez az újság­hír igazi anyaga. "Ritkán olvas­­hatunk olyan hírt, ami örömmel tölt el bennünket, valami új gyógymódról vagy tudományos felfedezésről. Ösz­­szegezv­e: a jó hír nem hír csak a rossz. A régi rómaiak újságja, az Acta Diurn­a — va­lószínűleg a világ első rendszeres újságja — egy mottót hordozott fejlécén: Káröröm kormányoz­za a világot. Ezt lehet kétségbe vonni, de bizonyos, hogy egy kissé benne van az újságcsinálás lélek­tana. Mert az igazság az, hogy az embereket a jó hírek nem érdeklik. Ki vásárolna egy újságot, amelyben olyan hírek lennének olvashatók, hogy Kovács és Kovácsné boldogan turbékolnak? Figyel­jük meg, hogy a halálozásoknak állandó rovatuk van az újságban, de a születéseknek nem. A bal­eset például mindig hír, de ha valaki felgyógyul a balesetből, az már nem, kivéve persze ha olyan prominens személyről van szó, mint az elnök, aki­nek egészségi állapota országos érdek. Néhány év előtt egyik nagy magazinunk hely­telenítette, hogy az újságban csupa rossz hír je­lenik meg és elhatározta, hogy állandó rovatot létesít a “jó hírek” részére. Meg is kezdte, de nem sokáig folytatta. A hírrovat egyre zsugoro­dott és végül hat hónap alatt kimúlt. Egyszerű­en nem volt elég jó hír. A rovatban olyan jó hírek szerepeltek, hogy Delaware államban 10,000 isko­lásgyerekkel több kap tejet, vagy Görögország­ban 3000 új kutat fúrtak vagy polipbetegek ré­szére újabban repülőgépen szállítanak vastüdőt Alaskába, stb. Valamennyi emberséges és örven­detes hír, csak épen nem elég érdekes, nem csik­landozza az olvasó képzeletét. Az újság pedig nem légüres térben él, hanem kénytelen alkalmazkod­ni olvasói érdeklődéséhez. Minden újság szerkesztőségének alkalma van megfigyeléseket tenni, hogy mi érdekli az olvasót. Vegyünk egy konkrét esetet. Amikor a Sheppard­­gyilkosság foglalkoztatta az országot, a mi la­punk számos kérést kapott levél és telefon útján, hogy közöljünk “több adatot” a gyilkosságról. Azokban a napokban fontos nemzetközi esemé­nyek voltak forrongóban, amelyek mindnyájunk sorsát befolyásolhatták. Senki sem követelte, hogy azokat részletesebben tárjuk fel, ellenben az a kérdés, hogy Dr. Sheppard jobb vagy balkéz­zel verte agyon a feleségét, és az ágy melyik ol­dalán állva, nagyon fontos részletté emelkedett a bűnperben. Természetesen, igazságtalanság lenne azt állí­tani, hogy mindenkit csak a szenzációs, az ideg­tépő, a hátborzongtató hírek érdekelnek. Igenis, van egy réteg, amely szeretne egy alaposabb, ki­egyensúlyozottabb képet kapni a világról és min­denről ami benne történik. Szeretné megismerni az események hátterét, okozóját és azok valószínű következményeit. Csakhogy ez a réteg nem elég nagy, hogy döntően befolyásolja a sajtó általános hangját. Van néhány újság, amely kimondottan ennek a rétegnek érdeklődését akarja kielégíteni. A többi a többséghez igazodik. Ha nem igazodna, nem sokáig élne. Más szóval, az újság olyan, mint az olvasói. És milyen az olvasó? Talán vérszomjas vagy rosszindulatú, hogy csak a rossz hírek érdeklik? Szó színes róla, egyszerűen kíváncsi és szenzáció­éhes. A jó hírek nem elégítik ki kíváncsiságát és szenzációéhségét. A jó hír az élet természetes, normális menetét ecseteli, amiben nincs semmi izgató anyag. Tudjuk, hogy például a háború után európai romvárosokban élő emberek csak olyan filmeket élveztek, amelyek a busás, fényűző életet mutatták be. A saját, nyomorúságos életüket áb­rázoló “realista” filmek megbuktak, ellenben óriá­si sikert arattak Amerikában. A háború utáni olasz filmipar azon nőtt naggyá, hogy az ameri­kai közönség hajlandó volt milliókat fizetni a nyomorúságot ábrázoló filmekért. Az olaszokat viszont csak a párnázott amerikai lakásokat, gyö­nyörű nőket, fényes autókat mutató filmek ér­dekelték. A újsággal sincs másként. Az újság is elsősor­b­ban az olvasó kíváncsiságát ingerli, és próbálja ki­elégíteni. A békés családapa azon borzong­­legjob­ban, hogy egy másik családapa megölte a felesé­gét. A kényelmes otthonok lakói arra gondol­nak, mi lenne, ha az ő városnegyedükben­­dúlna a földrengés. Egy hold-up azért érdekes, mert ve­lünk is megtörténhetett volna és holnap meg is történhet. Egy tűz azért, mert a mi házunk is le­éghet. Egyszóval, az azonosítás érzése az, ami a hít érdekességét megadja — egy szenzáció, egy kaland, egy rendkívüli élmény, amitől mi sem va­gyunk mentesek, és amíg ez így van, az újságban mindig “rossz hírek” lesznek. Nógrádi Béla HAZAFI VERAY JÁNOS Kár volna­­úgy elengedni az esztendőt, hogy meg ne emlékeznénk egy évfordulóról, amely valószínű­­leg senkinek a világon eszébe nem jutott: az idén volt 50 esztendeje, hogy a komikus emlékű “nép­költő”, Hazafi Veray János meghalt. Velem együtt még élnek jócskán abból a kis­­gimnazista nemzedékből, amely a század elején küzködött a latinnal meg egyebekkel a magyar­­országi iskolákban. Amikor én a gimnáziumba mentem, a régi tanterv szerint még délután is voltak előadási órák. Amikor négy órakor kizúdult a sisera-had az­­iskolák kapuján, nem egyszer ott találta a “nemzet költőjét.” Hazafi Veray János bácsit, a kisdiákok nagy barátját az utcán, nagy köteg színe­s papirossal a kezében, amelyekre leg­újabb “megóvási kalandjai” voltak nyomtatva. Egy krajcárért vesztegette őket darabonként, ami nem volt ugyan nagy pénz, de mégsem hányta­­vetette magát a lyukas diákzsebekben. János bá­csi, ahogy mindenki hívta, kis haszonra dolgozott és tökéletesen meg volt elégedve, ha egy egy ilyen délutáni kirándulása csak pár krajcárt ered­ményezett. Zsinóros magyar ruhában járt az öreg, helyke coll volt a kalapja mellé tűzve. Általában tiszte­letreméltó külseje volt, vigyázott magára, tisztán, rendesen öltözködött. Az akkori idők borzas költői divatja nem ragadt rá. Körülálltak a gyerekek, János bácsi pedig ké­retlenül is rázendített a legújabb “megrovási ka­landra” s mikor készen volt vele, egyenkint kináll­­gatta a szines lapokat. Mindig akadt gyerek, akinek volt egypár krajcárja és akiben az “iroda­lom” szeret­ete már akkor is meglévén, szivesen megvált a krajcárjaitól, egy kis irodalmi érték el­lenében. Ilyen nép­költők mindig voltak Magyarországon, de senkit sem ismertek jobban, mint Hazafi Veray Jánost. Utánozták is többen, de az eredetinek za­matját senki sem tudta utolérni. Egyik sem tudott ilyen rigmusokat rögtönözni: “Nem vagyunk mi gyáva barmok, Dőljön rád az Iparcsarnok!” Vagy amit egy nagy kalapu politikusra mondott, aki kötekedett vele, hogy őrá nem tud rigmust rög­tönözni. “Bármily nagy a kalap, Nincs alatta alap!” — volt a válasz. Tulajdonképen Ververa János volt a neve az öregnek. Szatmármegyei parasztlegény volt és­­béres, udvaros vagy ilyesmi volt Bársony István­nak, az ismert írónak apjánál Bőjteken. Afféle mó­kás, fürge­­legény volt, akit kicsit hibbantnak is tartottak, az “okos -bolondoknak” abból a fajtájá­ból, akik igazság szerint egyáltalában nem bolon­dok, csak bizonyos bogaraik vannak. János bácsi bogara a­­költészet lett s amint egyszer­­belekós­tolt, többet nem tudott szabadulni tőle. Annál is inkább, mert hamar rájött, hogy ellentétben a téle­ írta: Vasváry Ödön ki költővel, ő még­­meg is tud élni, sőt vagyonkát is tud szerezni a “költészetéből.” Valamikor a nyolcvanas évek elején szállta meg a soha többé el nem maradó ihlet János bácsit. Mint költő, egy darabig még hol bakter, hol csősz volt, de mivel ezek a hivatalok némi kötelezettsé­gekkel jártak, hamarosan a maga szárnyára ke­rült s attól kezdve nyakába vette az országot, ami elég nagy volt, hogy legalább egy népköltőnek gondtalan életet biztosítson. “Hazafi Veray János, a haza -koszorús vándorköltője” — ez volt minden megrovási kalandnak az aláírása. A “megrovási kaland” természetesen azt jelentette, hogy a ko­szorús vándorköltő a maga módja szerint kritizál­ta, gúnyolta vagy megrótta a közélet és politika visszásságait. Bár örökké vándorolt, egy kis házacskát, állan­dó otthont is szerzett magának. Pénze is volt, mert például részt vett az egyik magyar küldött­ségben, amely a párisi világkiállításra ment, pon­tosan megfizetve a 600 forint részvételi dise­r Ingben, gatyában ment oda és egyik “megrovási kalandját” így irta Parisban, az Eiffel torony­­egyik emeletén.­­ 1905-ben halt meg, anélkül, hogy méltó utódot hagyott volna maga után. Azóta is voltak imitá­ciós Hazafi Veray Jánosaink, de ezekről haláluk után 50 esztendővel igazán nem fog megemlékezni senki sem. Irta: NÓGRÁDI BÉLA Fél lábbal a másvilágon. •­­ Írta: HAHN B. JÁNOS Vannak emberek ezen a világon — és talán én ezekhez tartozók — akiket fr­ég baltával sem le­het agyonütni, mert életösztönükhöz ragaszkod­­va még abba a bizonyos szalmaszálba is beleka­paszkodnak, hogy minél hosszabb legyen az életük. Nem én vagyok az első, de nem is az utolsó, akik fél lábbal már bejárták a másvilágot. Meg­nyugtató azonban a vályogvető cigány mondása odahaza, hogy “bizony nem bánom én, ha a fél lá­bam elmászkál a másvilág felé, csak a másik lá­­bam maradjon itt ezen a jó földön.” Az operálói kés alá kerülők mindegyike tudja azt, hogy ilyen esetben a mosoly elrepül az arcok­ról -és mindenki tudja azt is, hogy itt nem lehet szó gyerekjátékról. A műtét mindenkor veszélyes, akár vakbelet vágnak, akár az ember gyomrát veszik ki, mert sohasem­­lehet tudni, hogy nem-e áll be valami komplikáció. A kórházi ágy a megmondhatója annak, hogy egy súlyos betegnek mi minden motoszkál a fejé­ben és mi mindenre gondol még az álmában is. Ilyenkor nem lehet a jövőre építeni és nem lehet érveket szövögetni. Csak egyet lehet tenni és őszinte imákkal fordulni Őhozzá, aki a menyekben uralkodik. A jó Isten meghallgat mindenkit, aki hozzá fordul­­és s­egít mindenkin, aki segítségre ér­demes. Megnyugtató érzés az, hogy kibékülünk a világgal és testünket, lelkünket az ő bölcs kezei­be helyezzük. Az ember szervezetét lehet hasonlítani egy mo­tor szerkezetéhez, mert ott egy elromlott alkat­részt lehet kicserélni,­­míg az emberben egy elko­pott részét ha nem is lehet kicserélni, de lehet szépen kiemelni, vagy eltávolítani. Az emésztő­csatorna tőszomszédságában van a gyomrocska, a tüdőcske, a vesécske, a májacska, a belecskék, az izmocskák, és ha ezek egyike felmondja a szolgá­latot, akkor a sebészorvosok meglékelik az em­bert, mint ahogy mi meglékeljük a dinnyét nyáron, hogy meglássuk a vörös belsejét. Nekem könnyű volt a helyzetem, mert csekély 18 fénykép a belsőmről meggyőzte az orvosaimat arról, hogy itt nincs választásom más, mint mű­tét. Vagy­­kiveszik belőlemi a beteg részt, vagy pedig elmehetek kukutyinba zabot hegyezni, ami szintén nem kellemes, mert tudvalevőleg a zab mindkét végét kell hegyezgetni. És így elő­­lettem késztve a nagy napra. Az ag­gódás és félelem ilyenkor nem játszik nagy sze­repet, mert az orvosok órákkal az operáció előtt eltompítják az érzékeinket és félig kábultan tár­nak fel bennünket a gumirádlis ágyon az operáció szobába, ahol nincs ideje az embernek még körül­nézni sem, már alszik is. És az operálás után nin­csen szívünk megkérdezni az orvost, hogy mit vett ki belőlünk, inkább azt szeretnénk megtudni, hogy mit hagyott meg bennünk. Én boldog voltam az operálás előtt egy nappal, mert az orvosom a tudomásomra adta, hogy szük­ségesnek tartja azt, hogy az operálás után két napig, tehát­­éjjel és nappal ápolónők üljenek az ágyamnál, akik csakis engem fognak ápolni. Bol­dog voltam már azért is, mert a­­képzeletemben már ki is választottam magamnak kettőt, akik ott sürögtek, forgolódtak minden beteg közül. Az egyik egy fiatal, szőke szépség volt, akinek sugár­termete felhívta a figyelmemet, a másik egy vö­­röshajú fiatal bogárszemű leányka volt, aki hiva­talból igen szorongatta a­­karjaimat, reggel, dél­ben és este is. Nem is kell mondanom, hogy mennyire csalód­tam. Arra ébredtem fel, hogy egy éltes asszony­ság hófehér ápolónői ruháiban pofozgatta az ar­comat jobbról és balról is és mondotta rekedt hangon: “ébredj fel már János — nyisd már fel a szemeidet János.” És ez a 200 fontos ápolónő a szemeivel is tudott beszélni, mert úgy mondotta, hogy “én foglak ápolni, te meg fizetsz mint egy katonatiszt.” És mindenki természetesnek fogja tartani, hogy én utána aludtam vagy két­­nap és két éjszaka és hiába álmodoztam a szőkéről és a vörös hajú fiatal ápolónőkről. Nyolc nappal az operáció után­­kidobtak a kór­házból, azt mondogatva, hogy most már otthon is tudok aludni. És hazaérkezve, megtaláltam azt a régi kerék­vágást, amelyben már 20 esztendő óta járkálok, és bedugva a fejemet a szokásos járműbe, húzom az igát tovább, szolgálva a magyarságot. Nem hagyhatom szó nélkül azt a rengeteg kár­tyát és leveleket, amelyeket az íróasztalomon ta­láltam és amelyben mielőbbi felgyógyulásomat remélik a jó magyar barátaim és ismerőseim. Kü­lönösen egy levélre óhajtok válaszolni, amely Pennsylvania államból jött egy ismeretlen ma­gyar asszonytól. Azt írja, hogy “bizony vagyok abban, ha maga kedves Hahn úr a menyországba kerül, ott maga nem csak Szent Pétert fogja meg­nevettetni, hanem maga a jó Isten is mosolyogni fog magán.” Kedves asszonyom, kedves­­egy ismeretlen a­sz­­szonyom! Nem gondolja ön, hogy mi lesz velem, ha következetesen nem a menyországba, hanem arra a másik helyre fogok jutni, ahol az örök tüzet­­kell ébren tartani ? Kit fogok én ott megnevettet­­ni? MAGYAR KÖNYVEK Amerikában látott napvilágot Csighy Sándor, New Orleansban lakó magyar­­költő legújabb ver­ses kötete, amelynek címe: “Viharok Sodrában.” A költőt nem kell bemutatnunk azoknak, akik a régi Magyarországban éltek, mert közismert mes­teri költeményei jelentek meg Budapesten a Sin­ger és Wolfner és a Stephanium kiadásában. Aki szereti a magyar verset, rendelje meg ezt a verses­­kötetet: A. Csighy, 1717­^ Jackson Ave., New Orleans, La. vagy Ohioban Mrs. Anne Szakács, 3097 Ashwood Rd., Cleveland 20. O. címen. A könyv ára $2.00 * * * Szabóné Lévay Margit “Mindent Megmondott Nékem” című könyve gyönyörű magyar nyelvezet­tel megírt, rendkívül érdekes bibliai írásokat és cikkeket, elbeszéléseket tartalmaz. Előszóval Nr. Bor­shy Kerekes György, az Amerikai Magyar Ref. Egyesület titkára látta el. Megrendelhető: Mrs. M. Szabó-Lévay, 404 Somerset Ave., Wind­­ber, Pa. címen: Ára $2:00.

Next