Amerikai Magyar Népszava, 1956. január (58. évfolyam, 1-24. szám)

1956-01-03 / 1. szám

2-i?* 07.,DAL • «r«j as «*<tona Cixtu Matin st dr* Cleveland f<m Otöwn «ad« Ui* ACT of W (trcT iflTO Publlahac vji- ily. except Sundays and legal Holiday» aMEíüKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. »** 54A.ST «2nd STREET, CLEVELAND 1«, OECK’ Editor: ZOLTÁN GOMBOS duooriai *"■ iT.~Ko*lon n«t» — Szerkesztőség es Kladonivata, MO EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. ,»» -i»oer,i l-»3'ir. <^§|gg|s> Á8 iaLAí'/Aiíti^ > jí .'jvH 'CJuiteo Sta/DH of Am«rfc* tuo Cttuid» nr* (one year) $15.00 — Félévre (half year) 8.00. Jegyed evre quarter year) **.2£, RANCH OFFICES - FIÓK ERODAK Garfield, N. J„ S3 Division St. New Brunswick, N. J., 08 F^erch it. Perth Amboz, N. J., 403 Lewne St. Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St Toronto, Ont., Can., 368 Spadlna Rd. Trenton. N. J., 511 Genesee Street rőERODA: idgeport, Conn., 578 BostwTV ív« írice. O.. 766 E. Summit Street ethlehem, Pa., 703 E. ttn Strut uííaio 17, N i. 70 Urcnard Brlv» hlcago 19, 111., 8341 Prairie Av«. etrolt, Mich., 8129 W. Jeííersor Av» KANADAI ,69 College St., WA 4-3905 Lakas: BA 1-8324, Toronto 2-B. Ont., Canada FELLENDÜLÉS KÜSZÖBÉN Az újévre érkező jóslatokat egybevetve, öröm­mel állapítjuk meg, hogy nemcsak a­­költők és politi­kusok, de a gazdasági szakértők is prosperitást, fel­lendülést ígérnek Amerikának, a világnak. Nincs ok aggodalomra, mondják azok, akik a múlt és jelen forgalmát tanulmányozták, többszáz nagyvállalat igazgatói és egyetemi tanárok. 1956 forgalma még az ideit is felülmúlja. Jóból is megárt a sok, teszik hozzá az óvatosab­bak. A magunk részéről beérjük azzal, ha nem lesz visszaesés és valóban ismétlődik majd az 1955 évi rekord minden vonalon. Ideértve nemcsak a keres­kedelmet, de — a világbékét is, melyet sikerült any­­ayi veszélyei közepette megóvni a háborútól. De nincs öröm üröm nélkül. A fellendülés árny­oldala — a túltermelés. Amerika problémája, ho­gyan adjon túl élelmiszer feleslegén, anélkül, hogy a belföldi, vagy a külföldi piacot sértené vele. Euró­pában reszketnek az amerikai gabona és vaj dum­­pingtől, amely lenyomná az árakat. A farmerek vi­szont azt követelik a kormánytól, hogy folytassa fe­leslegeik felvásárlását. H­a ezt az óriási tömeget piac­ra vetnék, felére zuhannának az árak. Ingyen tejet, vajat, tojást, sajtot, húst kapnak az iskolák növendékeik részére. Hasonlóképpen a különféle jótékonysági intézmények, árvaházak, agymenhelyek is tetemes adagot kaptak e földi ja­vakból. De a kormány raktárai még így is duzzadoz­­na­k a feleslegtől és az új termés részére egyelőre nincs hely. Az elmaradt nemzetek népei kézen nyújt­ják Amerika felé karjaikat. Nekik is jut e tejjel-méz­­zel folyó Kánaán természeti kincseiből. Talán nem ártana, ha a kormány a kiskeresetű dolgozókról is gondoskodna oly módon, hogy szintén kedvezményes áron jussanak mindennapi táplálékaikhoz? Annál is inkább, mert a felárat, illetve a külön­bözetet egy iz­­ben már adóban — melyből a farmereknek a külön­­­bözetet fizetik — megfizették és talán mégsem he­lyes egy rókáról két bőrt lenyúzni? ENGEDMÉNY A szovjet a nyugati nemzetek számos ajánlatát utasította el, mert nem akarja megengedni, hogy né­pei közelebb kerüljenek a Nyugathoz. Most egy cse­kély pontban mégis engedményt tett a Kremlin. Meg­engedte, hogy az orosznyelvű “Amerika” nevű infor­mációs magazint ismét forgalomba hozzák Oroszor­szágban. Cserébe a washingtoni szovjet követség in­formációs bulletinjének terjesztését fogják megen­gedni Amerikában. Amikor 1952-ben az oroszok betiltották az “Ame­rika” terjesztését, arra hivatkoztak, hogy senkit sem érdekel. Ez­ nem felelt meg a tényeknek, mert a szov­jetunió népe éhes mindenre, ami a határon túlról ér­kezik és kiváncsi a nyugati világra, melytől vasfüg­gönnyel zárták el. Régi, kopott példányok éveken át kézről-kézre jártak. Mindössze 50,000 példányt enge­délyeztek, de ez is jobb, mint a semmi. Ennek az 50,000 magazinnak milliók lesznek az olvasói. Kis rés csupán a vasfüggönyön. A félrevezetett orosz tömegek azon­ban tudni akarják, hogy túl a rácson mi történik. KÍNA KERESKEDNI AKAR India, Anglia már többizben szót emeltek vörös Kína érdekében. Az érvek hatásosak. Kína keres­kedni akar és ha a nyugat elismeri, ha bekerül a NN kebelébe, hatalmas rendelésekkel árasztja majd el a szabad demokráciákat. Ettől függetlenül, háborus-­­­kodás helyett békét ígér és —amit főleg az angolok­­ remélnek — elsodródik majd a szovjet mellől, amely­­ ma, elszigeteltségében egyetlen barátja. Nem kétséges, hogy nyernénk vele, ha az aján­ ' latot elfogadnánk. De a bökkenő Formosa szigete. Erre fáj kommunista Kína foga. Amerika nem en­gedheti át ezt a fontos bázist a vörösöknek. Egyrészt, mert Chiangnak védelmet ígért, másrészt, mert ily­­módon megnyitná az utat ellenségeink előtt Ameri­­­­ka felé, így hát ha Kína békét akar, elsősorban Kor­mosáról kell lemondania. AS52P­­ / A­I ■“» A.G'i AS ps”AP^!JA | A Egy női arckép Barátnőnk Marion — akárcsak Magyarország — mindig rosszul helyezkedett. Mindig nős embe­rekbe szeretett bele, forrón, halálosan, minden jobb jövő reménye nélkül. Titok­ban persze mindig reményke­dett, akárhogy is tagadta. Az első ilyen nagy szerelem, jobban mondva az azt követő csalódás, érdekes nyomokat hagyott az ar­cán. Kis, keserű vonás jelent meg huszonötéves szája-szögle­­tén, telt alsóajka keserű- gúnyo­san biggyedt le és hosszúkás szép arca fölényesen ironikus ki­fejezést öltött. Akkor kezdte a haját is hátrafelé fésülni, lazán, formátlanul, kiszámított nemtörődömséggel. Szem­­pilláit félárbócra eresztve hordta, mint aki nem akar túl sokat látni ebből a csúnya világból. Ci­garettáit menyke hosszú szipkából kezdte szívni, s magas cipősarkain úgy imbolygott, mint egy testetlen árnyék. Barátnőinek mély, meggyötört hangon magyarázta (a hang is új volt, azelőtt normális női hangon társalkodott) : “Utóvégre nem történt semmi. Én akartam így. Sohasem hagytam volna, hogy elváljon. Intellektuális sze­relem volt ez, semmi más. Én nem vesztettem semmit. De ő­t!” Mély­ értelmű legyintéssel, li­hegve rázta ki a csigaretta-csonkot a hosszú szipkából. A nagy színészt bizonyára ez a gúnyosan bigy­­gyedő, cinikus alsóajak állította meg. Persze ő is nős volt. Marion szívvel-lélekkel vetette magát az új szerelembe . Természetesen platónikus alapon, mondotta. A férfi művészete iránti csodálatból. És mert persze, a nagy színésznek veszett szük­sége volt rá. Marionra. Néha azonban, a nagy színész ideges volt és goromba. “Mond, mit légsz folyton az­ öltözőmben ?” már­­­dúlt nem egyszer a tétován imbolygó árnyékra. “Nem akarok miattad bajba kerülni a feleségem­mel. Botrányt se akarok. Nem is szeretlek . . .” “Gondolod ?” hörögte Marion misztikusan és ki­rázta a szipkáját. “Gondolod?” hörögte Marion misztikusan és kirázta a szipkáját. “Tudom!” üvöltötte a nagy színész. “Az ide­geimre megy ezzel az affektált, hörgő hangoddal.” “Lehet, hogy nem szeretsz”, mosolygott Marion gúnyosan, mialatt belül a szívére cseppenként hul­lottak a forró könnyek, “de élni nem tudsz nélkü­­lem többé.” A nagy színész csak hallgatta. “Én adom neked az inspirációt. Nélkülem lélektelen papírmasé figura lennél, aki képzelt karakterek szenvedéseit szajkózza a cukorkát ropogtató tö­megnek. Csak amióta melletted vagyok, vannak igazi, emberi hangjaid. A legutóbbi kritikák en­gem igazolnak. Nekem szólnak.” “Igen? Hát ez is neked szól”, recsegett az or­szágos biró hang: “Friggy a fenébe!” /‘Tessék?” kérdezte Marion hitetlenül és meg­ingott magas cipősarkain. “Hallottad,” bömbölte a nagy ember, “untatsz, idegesítesz, beleártod magad az ügyeimbe, után­­ban vagy. Tűnj el a balfenéken!” Hogy az útirányt is ilyen pontosan megszabta, Marionnak nem maradt választása. Ez alkalom­mal nem tudta eltitkolni barátnői elől hogy halá­los csapás érte, bár Isten látja lelkemet, igyeke­zett. “Mi lesz belőled?” jajgatott a barátnők kara. “Térj már észhez! Gondolj a jövődre. Keress egy jól­kreeső nőtlen embert!” “Ah,” nyögte Marion, “ti ezt nem értitek,” és balszemöldöke furcsán felugrott homloka közepé­re. Ezt a szokást a nagy színésszel való civako­­dásai során honosította meg. Első csalódásának emléke, a lebiggyedt alsóajak következtében most úgy nézett ki szegény, mintha éppen tüsszenteni készülne. Barátnői összenéztek és a vállukat vo­­nogatták. Segíteni nem tudtak rajta. Csak remél­ték, hogy legközelebb majd jobban fog helyezked­’­ni. A következő halálos szerelem egy politikus volt, épp polgármesternek készült futni. Persze nős volt, de a felesége nem értette meg. Oh, mi­lyen gonosz asszony, mesélte Marion. Ez a remek ember már rég otthagyta volna, de nem volt miért, kiért. Most hogy velem találkozott, végre célja van az életének. “Fogd meg, fogd meg,” uszította a barátnők kara­. “Ez másodrendű kérdés”, magyarázta Marion fölényesen, mialatt az első és második nagy sze­relem emlékei végig­viharzottak hűséges arcán, s úgy nézett ,ki mint aki gúnyos tüsszentésre ké­szül, de juszt se fog tüsszenteni, fulladjon meg mindenki a “Grundheit”-ján. “Egyelőre segíteni akarom a pályáján. A felesége csak akadályozza.” Ezzel elrohant korteskedni. Annyi “stickert” nyalt fel automobilokra, hogy beledagadt a nyel­ve. Áradozni azért tudott. Hogy ilyen halálos sze­relem a földön még nem volt! Hogy ő nem önző. Hogy neki a férfi karrierje fontosabb mint a sa­ját boldogsága — és persze, hogy nem engedi a Kecskeméti Erzsi Ie­csetnik sas halála otujiiliovicii Iviiniciiy mentiAuil juguszlav urnagy, aki menekülése közben Európa nagy részét beba­rangolta, négy évvel ezelőtt érkezett Amerikába ás egy fél évvel ezelőtt Califor­­­niába, most a Los Angeles mel­­letti Pasedenában egy milliomos parkjában kertészkedik. Rend­kívül érdekes egyéniség. Éli, szolnoki származású magyar feles­ége révén ismerkedtem meg vele. Sztojanovich szikár, cson­tos, karcsú, merész tekintetű, idealizált szerb típusú férfi; jó­ideig lakott Szabadkán és megle­hetősen ért magyarul is. Erede­tileg a jugoszláv királyi hadse­reg őrnagy pilótája volt; igen képzett ember, amatőr csillagász, hazája nyelvén kívül olaszul, franciául, németül és most más angolul is jól be­szél. Amerikába érkezése előtt meglátogatta a menekült fiatal jugoszláv királyt, aki nagy sze­retettel fogadta és aki reméli, hogy Jugoszlávia a közeljövőben újra nemzeti királyság lesz. Jóféle olasz sajtok és olasz borok mellett szok­atunk vasárnap délutánonként elbeszélgetni. Ilyen­kor úgy érzem, mintha a második világháború véres röptű sasmadara teregetné szét szárnyait, hogy visszaidézze számomra a közelmúlt történe­lem egy-egy izgalmas fejezetét. 1941 április 18-án, a németek a következő hiva­talos jelentést adták ki: ... “Ez évi április 17-én a szerb királyi hadsereg minden feltétel nélkül megadta magát, a szerb hadsereg teljes lefegyverezése folyamatban van és harcoló egységek Jugoszlávia területén nincse­nek többé.” Mennyi volt ebből igaz? Vagy jobban mondva, mennyi volt ebből a forma szerinti valóság és a nem hivatalos igazság? Való volt, hogy a szerb-jugoszláv királyi had­sereg a sokszoros német túlerő előtt hivatalosan letette a fegyvert, de ugyanekkor a meg nem al­kuvó hazafiak Draja (Dragoljub) Mihajlovitch tábornok vezetése alatt lázasan hozzákezdtek az ellenállás megszervezéséhez és hirtelen rajtaütés­sel, épen a hivatalos német kommüniké napján, mely azt jelentette, hogy Jugoszláviában nincs többé szervezett ellenállás, a megszálló német és német szövetséges csapatokból ezrek estek el az első éjjeli váratlan rajtaütés következtében. Az elnyomott, eltiport 13 nemzet közül mégis akadt egy: Jugoszlávia, mely legyőzötten is, végső harcra szánva, szembeszállt a hatalmas náci gé­pezettel, melynek kerekei keresztül gördültek ak­kor már egész Európán. A jugoszláviai Veliki Garatdh hegység csipké­zett­ csúcsán egy csetnik dal született meg, mely azután végig dübörgött egész Jugoszlávián: “Talpra csetnik, talpra Közeleg a véres küzdelem Bombát a kézbe . . . bombát a kézbe Csetnik . . Egyszerű nyers katonadal volt ez, de mikor fel­­zúgott, felzengett a hegyek között, lúdbörös lett tőle a nácicsapatok háza, mert tudták, hogy ha­ lálra elszánt csetnikek zengik a csatadalt, melyet mindig a legvakmerőbb rajtaütések követnek. Hinder Márton, a Magyar Bányászlap volt szer­kesztője, ekkoriban írt kérvényt a U. S. kormány­hoz, hogy csetnik szeretne lenni. Mikor megkér­dezték tőle, miért épen csetnik, ezt felelte: “Mert ez az egyetlen pontja a világnak, ahol az eltiport országokban még harcolnak a nácik ellen.” Tréfás levelet írtam akkor Himlernek, miért akarja küzdelmes szerkesztői karrierjét pont kö­télen lógva befejezni Mert azt bizonyára tudnia kell hogy a esetniket, ha elfogják, először félholt­ra verik, azután irgalmatlanul fölakasztják. Hinder válasza körülbelül ez volt: “Jól tudom kedves mester, milyen sors várna reám, ha mint esetniket elfognak. De épen ezért csak azt sajná­lom, hogy csak egy életem van és csak ezt ál­dozhatom fel Magyarországért és uj hazámért: Amerikáért, holott utóbbinak, — Amerikának, — sokkal többel tartozom, mint egy élettel.” A csetnik dal pedig zengett, viharzott tovább, a dalmát partoktól a sápadt osztrák Alpokig, lent a zúgva rohanó Duna mentén, a Morava és Vardar völgyeiben, egészen az ókori görög hegyek völ­gyeiben és szakadékaiban. A csetnikek lelke, toborzója és rettenhetetlen vezére, a professzoros külsejű Draja Mihajlovitch volt, aki egyébiránt előzőleg, mint ezredes, a bel­grádi katonai iskola professzora és helyettes pa­rancsnoka volt. Tábornokká és hadügyminiszter­ré már a menekült szerb kormány nevezte ki 1941 április elején és ugyanakkor utasította, hogy kí­sérelje meg az ellenállást Délszerbia és Monteneg­ró szakadékokkal, barlangokkal, vad hegyipata­kokkal teli hegyei között. Draja Mihajlovitch ma­gához vette adjutánsnak a fiatal őrnagypilótát, Michael Stojanovichot, aki ezer harci poklokat megjárva, most itt ül asztalomnál és történel­met beszél. Mert, amit mond, az maga az élő tör­ténelem. Kevesen tudják, — különösen hivatalos helye­ken, — hogy a csetnik hadseregnek, — mert a csetnik bandák egész hadsereggé nőttek lassan, — volt egy magyar csetnik divíziója is. Ez a ma­gyar csetnik divízió nagyrészt szökevény vagy fogságba esett munkaszolgálatosokból verbuváló­dott és jó felerészben magyar zsidókból állott. “Ennél a magyar divíziónál, — mondja elmé­lázva Stojánovich, — alig volt jobb, elszántabb divíziónk. A vad hegyek tábortüzeinél gyakran beszéltek szörnyű élményeikről, mely átkergette őket hozzánk. Elmondták a szörnyű bánásmódot, amelyben részük volt. Lucsokban, fagyban, vé­kony ruhában, éhezve, szomjazva, megkínzottan kellett árkot ásniok, mocsarakat lecsapolniuk, hi­dakat rögtönözniük, szétbombázott vasúti úttes­teket napi 16 órás munkával újjáépíteni és bok­ros, fás mezőségeket tisztára, simára borotválniuk, hogy az ellenség vagy underground ne lelhessen sehol búvóhelyre. És mikor félholtan, félig meg­­fagyottan este hazaérkeztek, akkor sem volt még nyugtuk. Mert alig öblítették le az esti lélöttyöt, amit vacsorára kaptak: a szadista keretlegények saját mulattatásukra, arra kényszerítették őket, hogy dalolják a “zikcene-zakcene” nevű gunydalt, vagy az “elől megy a Náthán, batyu van a hátá­raa című gúnyverset, vagy táncoljanak mókás tánc­o­kat, szidalmazzák saját szüleiket stb. stb. Akinek “művészi mutatványaival” nem voltak megelé­gedve, azt felparancsolták egy fára, ahol órákig kukorékolnia kellett. Ha ezzel sem voltak megelé­gedve, akkor vízfecskendőkkel locsolták őket, amíg félig vagy egészen megfagyva, lepotyogtak a fák­ról.’ (Folytatom) Szegedy László Írta: SZEGEDY LÁSZLÓ írta: KECSKEMÉTI ERZSI férfit elválni, hiába könyörg térdein ácsorogva. Marion kiállt az utcasarkokra szónokolni szerel­me karrierje érdekében, ami enyhén kínos fel­tűnést okozott. A politikus kezdett egy kicsit gör­bén nézni Marionra. “Szeretsz engem, csak en­gem?” kérdezte a férfit unosuntalan, cinikus ka­cajba burkolózva. Akkor már ezüst csik futott végig lazán felfésült haján. Ezt a kortes-izgal­mak szerezték neki. “Hogyne,” mondta a politikus, “csak ne avat­kozz az ügyeimbe. Nem engedhetek meg magam­nak botrányt. Már egyszer belekerültél a lapokba a nevemmel kapcsolatban. Kikérem magamnak, hogy kiállj a Roden Drive sarkára prezimitálni!” A választási izgalmakba Marion belesorvadt. Hiába. A remek férfiút nem választották meg. Marion agyonvigasztalta és megnyugtató han­gon hörögte: “Én melletted állok.’ “Az a baj,” mondta a politikus tiszteletreméltó őszinteséggel. “Alinál kicsit máshová, minden jobb lenne.” “Mit jelentsen ez” kérdezte Marion és sápadt arca az újonnan beszerzett hótezer hajtincs alatt úgy nézett ki mintha irgalmatlan tüsszentésre ké­szülne. A politikus hallgatott. “Nem kapok tőled egyenes választ?” “Politikus vagyok,” mondta a férfi egyszerűen és kilépett Marion életéből. Marion teljesen összeomlott, bár cinikusan mo­solygott ránk mialatt látogattuk. Egy halott sze­relem volt kiterítve a Marion lakásán. Részvét­látogatásaink során éppen csak hogy a koszorú­kat mellőztük. És hagytuk Mariont beszélni. Azt állította, hogy a férfi keserű könnyeket hullatott amikor ő elhagyta. “Esküszöm, megsajnáltam,” tette hozzá, “utó­végre tönkretettem az életét . . HOSSZÚ ÚT Ha egy­ csekk visszajön, az rosszat jelent, mert a bankok rendszerint azokat a csekkeket küldik vissza, amelyekre nincs elegendő fedezet. Arthur Williams dr. azonban egy teljesen jó csekket ka­pott vissza. Tíz nappal ezelőtt nyitott ablaknál dolgozott szobájában, amikor váratlanul hatal­mas vihar támadt és egy szélroham lesöpörte az asztalon heverő csekket. Williams már lemondott arról, hogy a csekket valaha is visszakapja, ami­kor most egy becsületes megtaláló a kétszáz kilo­méternyire lévő Mayfieldből visszaküldte a csek­ket. A vihar kétszáz kilométernyire sodorta el a csekklapot. Diplomáciai húzás Kurd von Schloezer (1822-1894), német diplo­mata pályája kezdetén Szentpétervárott Bismarck mellett követségi titkár volt, a nyersmodorn Bis­marck egyszer úgy megsértette a titkárt, hogy ez párbajra hívta ki főnökét. Bismarck nem fogadta el a kihívást és Schloezert azonnal felmentették állásától, sőt parancsot kapott, hogy hagyja el az orosz fővárost. A titkár elutazása előtt köteles­­ségszerűen jelentkezett Bismarcknál, hogy elbú­csúzzék. A búcsúzás természetesen nem volt vala­mi meleg. Bismarck hidegen mérte végig az elbo­csátott titkárt és csípősen kérdezte: — Nem volna szíves megmondani, hogy most már mit fog csinálni? Talán tehetnék valamit az érdekében ? Schleezer a legnagyobb nyugalommal válaszolt: — Amit excellenciád az én érdekemben tehetett, már megtette. A tervem az, hogy megírom és ki­adom az emlékirataimat és excellenciádnak kö­szönhetem, hogy lesz bennük sok olyan dolog, ami föltétlenül érdekelni fogja az embereket. Bismarck egyet köhintett, egy percig rakosgat­ta az asztalán fekvő írásokat, azután anélkül, hogy Schoezerre nézett volna, halk hangon ezt a kérdést intézte hozzá: — Ha önt például kineveznék Washingtonban követnek, mikor indulhatna útnak, hogy elfoglal­ja ezt az állást ? A titkár mélyen meghajtotta magát. — Holnap, kegyelmes uram — mondta. A kinevezés nem is késett soká és Schloezer nem írta meg a memorájait. Szerkesztői üzenet "EGY MAGYAR KALANDOR PORTRÉ­JA" című cikkünkkel kapcsolatban számos, részben aláírt, részben névtelen levél ér­kezett szerkesztőségünkbe. Miután nem tu­dunk minden levélírónak külön válaszolni, ezúton közöljük, hogy FÁY ZOLTÁN pitts­­burghi viselt dolgaival kapcsolatos ügyész­ségi akták (többrendbeli sikkasztás vádja) szerkesztőségünkben bárkinek rendelkezésé­re állnak betekintésre.

Next