Amerikai Magyar Népszava, 1957. december (59. évfolyam, 283-307. szám)

1957-12-02 / 283. szám

_-IK OLDALJa ~u jo «■ Second Clan Matter at tha Cleveland Post Office under the Act of March 1879 Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. iT89 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS 11 tonal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 805 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REsrent 7-9370 előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00. Más országokba (other countries) egy évre $25.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK eiliance, o., 788 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave sridgeporr, Conn., 578 Bostwick Ave. .,arfieid, N. J„ 32 Division St. iethiehem. Pa., 703 E. 4th Street 'Jew Brunswick, N. J., 98 French St N v P o Box 152, Perth Amboy. N. J., 403 Lawrle St Niagara Square Station . PHILADELPHIA, Pa., 122 W. Loudon St hleag >9 LU 8341 Prairie Xve Trenton. N. J„ 511 Genesee Street CANADIAN HEAD OFFICE: BÉLA W. BAYER. Mgr. 71 College St.. Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 AZ ELNÖK BETEGSÉGE Az elnöki hivatal próbára teszi még egy vasszer­­vezetű ember egészségét is, és amikor Eisenhower másodszor elfoglalta hivatalát, az egész világ tudta, hogy egészsége megrongált állapotban van, még ha betegségeiből ki is gyógyult. A gyógyulás azonban az ő korában nyomokat hagy hátra. Ma az egész szabad világ szorongva figyeli az orvosi jelentéseket az el­nök ágya mellől. Az orvosok biztosítanak róla, hogy az elnök be­tegsége enyhe lefolyású lesz, és tekintve, hogy ez a vélemény teljesen egyhangú, remélnünk kell, hogy így is lesz. Sajnos, a következményeik még így is ko­molyak. Az elnöknek például le kellett mondania részvételét a NATO tagállamok gyűlésén, holott je­lenléte adott volna értelmet és súlyt annak. Nem is szólva arról, hogy a tőzsdén billiós veszteségek kelet­keztek, holott úgyszólván csak percekkel a zárás előtt került napvilágra a hír. Nincs még államfő, akinek egészségi állapota annyira befolyásolná a világ közhangulatát, mint az amerikai köztársasági elnöké. Oka ennek az, hogy az amerikai köztársasági elnök nemcsak az állam, hanem a kormány feje is. Ha munkaképtelen lesz hi­vatalában, attól tartanak, hogy a kormány cselekvő­­képessége megbénul. Sajnos, alkotmányunk sem gon­doskodik elég világosan arról, hogy ki vegye át a leg­főbb végrehajtó szerepét, ha az elnök munkaképtelen. Majdnem lehetetlen, hogy ezekre a hézagokra való tekintettel a kongresszus legközelebbi ülésszaká­ban egy módosító szakasszal ne gondoskodjék a hé­zag betöltéséről. Olyan időket élünk, amikor egy kormánynak néha percek alatt szükséges nagyfontos­­ságú döntéseket tennie. Ez az ország pártállásra való tekintet nélkül imádkozik, hogy elnöke minél gyor­sabban visszanyerje munkaképességét, de tekintve, hogy elnökünknek még három éve van hátra hivatalá­ban, az alkotmány hézagának betöltése múlhatatlanul sürgős. Addig is, az ország szerető aggodalommal, de egységesen áll az elnök betegágya körül. VISSZA A BARLANGBA? Évezredekbe került az emberiségnek, míg végre kikerült a barlangból és ért­elme derengeni kezdett. Most ismét az a veszély fenyeget bennünket, hogy vissza­vezényelnek a barlangokba, Beton fedezékek­be, a föld alá. A kormány­bizottság, amely a polgári védelemi kérdését tanulmányozta, bizalmas jelentésében meg­mondotta, hogy a városi lakosság védelme atom és hidrogénbombás támadás ellen lehetetlen. Kivéve, ha mélyen a földibe ágyazott beton óvóhelyeket építenek. Húszbillió dollár költséggel lehetne Amerika né­pének legalább egy részét megvédelmezni. A jelentés alátámasztotta a magyar származású Edward Tehernek a kongresszusi bizottság előtt tett nyilatkozata, amelyben azt javasolja, hogy a földalat­ti óvóhelyeken nagymennyiségű élelmiszert tároljunk fel. Még így is sok a megoldásra váró probléma: mi történik, ha az ellenség megfertőzi az ivóvizet? Med­dig kell így élnünk, vakondok módjára, a föld alatt, hogy az atombombák robbanását követő rádióaktív sugarak halálos hatásától mentesüljünk? Miféle élet vár azokra, akik túlélik az atomhábo­rút? Ha egy nemzet iparát, elekt­romos telepeit, vasu­­tait,­­gyárait megsemmisítik, mint maradhat fenn to­vábbra is ez a nemzet? A vörösök kardcsörtetők, akik megkótyagosod­­tak hatalmuktól, nem törődnek ilyen részletkérdések­kel. Számukra csak egy fontos, a pillanatnyi siker, a játék a halállal. NEHRU BARÁTSÁGA Nehru hirtelen barátságosabb kapcsolatokat akar Amerikával. Szükséges — mondta egy beszéd­ben —, hogy az Egyesült Államok és India között megértőbb kapcsolatok alakuljanak ki. Amennyire mi látjuk a dolgokat, ennek a barátságosabb kapcso­latnak eddig egyetlen akadálya volt: Nehru. Lehet, hogy gyanakvó természetűek vagyunk, de azt hisz­­szük, Nehru hirtelen hangulatváltozása valahogyan összefügg azzal az 500 millió dolláros kölcsönnel, amit Amerikától kér. mERiKaí WajíVAk hf EFáZAVA A “BÉBIAMERIKAS” Ha létezik öregamerikás — már­pedig hál’ Is­tennek itt élünk velük egy városban! — akkor meg kellett születnie a “bébiamerikásnak” is. Igen, letagadhatatlanul itt van. Jól is­merjük őket. Nem is kell túlsá­gosan messzire menni egy pél­dányért. Csak a tükörbe kell néz­nem és máris gombostűre tűzhe­tek egyet: — magamat. Ismer­kedjünk. Talán még érdekes, de mindenesetre tanulságos is lesz ez a kis ismerkedési­ party . . . Esetleg egy jól sikerült rétesdél­ Fazekas István utánnál is hasznosabb. Kezdjük el! Első látásra alig különbözik a bébiamerikás a többi istenteremtményétől. Neki 13 két keze, két lába, két szeme, két füle, egy szája és felette egy orra van. Már jár, késsel-villával eszik. Szobatisz­ta. Korával már egy kis baj van. A bébiamerikás kora nem egységes. Van csecsemőkora és őszhajú bébiamerikás. Tehát van amelyeknek főtápláléka a tejbegriz és van, aki “hamburgert” eszik és rá egy üveg femitalt . . . Vegyük születési dátuma helyett letelepedésének pontos dátumát. Ebben csaknem egységes. Tehát annak idejét, hogy lábát mikor tette amerikai földre , 1956 végében és 1957 elejére tehetjük. Ebben az időszakban na­gyobb csoportokban érkeztek, korra, nemre, haj­színre való tekintet nélkül, mindenki, akinek csak módja, kedve és lehetősége nyitott hogy átbújjék valahol az őrizetlenül maradt vasfüggönyön. Alat­ta, mellette, egy kisegérnyi lyukon, de ki a ször­nyű komcsi-paradicsomból . . Ki Ausztriába! . . . Ez az út, vagy nevezzük vállalkozásnak, —nem volt veszélytelen. Ettől a bébiamerikás kissé még mindig —ideges. Ám erről az idegességről még mindig nem lehetne őket felismerni, mert az ős-, vagy benszülött amerikaiak között is felfedez­hető néhány ideges példány, ők maguk közt úgy hívják: I am “busy” Miről ismerhetjük fel mégis a bébiamerikást? Feljegyzéseim szerint vannak kitűnő szemű embe­rek, akik első látásra felismerik őket. Ki sem kell nyitni a szájukat. Mármint a bébiamerikásoknak. Nincsen titkos jegy rajtuk. Különös ismertetőjel sem ... Mi van tehát. . . ? Egy kis el nem tüntet­hető, de csak élesszimatu ember által érzékelhető finom, de állandó sértődöttség . . . Már Camp Khmerben kezdőtött. Addig nem volt semmi baj! Valamiről elfelejtkeztek az amerikaiak! Elfelej­tették az Army és a Navy egyesült zenekarait felvonultatni. Ugyancsak egy fatális feledékeny­­ség következtében nem sorakoztatták fel azt a “Száz Fehérruhás Kisleányt” sem, akik különösen a fiatalabb korosztály számára mély benyomást és derűs intermezzót jelentett volna . . . Van ér­tesülésem arról is, hogy a “Száz Fehérruhást” sikeresen pótolni tudta volna néhány tucat hol­lywoodi sztár, ha nem is éppen Rita Hayworthtal, vagy a szép Marylin Monroeval az élen, de talán a második sorból esetleg a harmadikból. De hát­rább már nem . . . Egyelőre megtette volna Jayne Mansfield, akit Amerika e néven könyvelt el tet­szésének aranyat jelentő soklapú kalendáriumá­ban: a “Duskebly Filmszépség”. Legalább ő lett volna a fogadóbizottságban. Itt van az ős-sértő­­döttség oka. Ám a bébiamerikás megbocsátó és sok jóakarat lévén benne — igyekszik felejteni. Elvégre otthon sem ... De hagyjuk ezt ! Egyszóval mindezt elfe­lejtette, mert a koszt pompás volt, bőséges és amerikai. A kovártély sem volt megvetendő. És azok a drága fess nyurga amerikai katonák! Min­dig mosolyogtak . . Cuki-mondták a fiatalabb hölgy bébiameriká­sok. Annyira udvariasak, segít­ségre mindenkor készek, akár Lancelo lovag! Azt hiszem az esti tábori-mozi előadások után a fa­­gyasztóan szeles barakkokban bimbóztak ki első virágai a mindjobban elmélyülő, de antál kölcsönö­sebb­­ szimpátiának. Aztán ne felejtsük el, hogy a tábor főkapujának legtetején , főleg öregebb évjáratú bébiamerikások számára ott villogott a szép és meleg üdvözlés embernagyságú betűkkel: “Welcome!” . . . Igazán kedves volt. Több. Meg­ható . . . Aztán a bűbájos kis felirat a football­­pálya-nagyságú étkezőben. Le is másoltam ott Irta: Dr. FAZEKAS ISTVÁN izibe! “Figyelem! — szólt az öles kis tábla — Étel evőeszköz, eccáig edény akarat nem lenni elhur­colkodni­ból az ebédlő!” Hát nem aranyos? Bizonyára valamelyik har­madgenerációs katonagyerek kedves vendégszere­tetének közvetlen megnyivánulása. Ezreknek csal­ta szemébe az örömkönnyeket. Még jobban derül­tünk, mint újabban Marosánnak, ennek a hergi pereceslegénynek, jelenleg csúcsminiszternek tidi­tcén oktondi beszédem­ . . . De maradjunk a tárgynál! Itt fickándozik gom­baszüretűizött jómagam, a bébiamerikás . . . Tö­redelmesen kell megvallanom, kissé felkészület­lenül jöttem bébitársaimmal az Újvilágba. Nere tudunk beszélni. Egy nyilvános, rendes bébinél és nem baj! Annál nyomasztóbb azonban egy bébi­­amerikásnál! Szinte végzetes! ... Ne értsük félre egymást. A bébiamerikás sem néma! Sőt! . . . Na­gyon is csevejtős a szentem. Csak éppen ameri­kaiul nem tud. Egy kukkot sem! És milyen nehe­zen tanul! Mert ehez a mély és áttörhetetlen “we speaking”-hez égigmeredő igény társul! Amikor a bébiamerikás kissé egyedül marad önmagával, a kényelmes hideg-melegvizes fürdőkádban —, ak­kor átálmodja magát, mondjuk­­- polgármesterré. És csak álmodik ,álmodik a bársonysimogatású langyos vízben és egyszerűen beleálmodja magát a polgármester kényelmes bársonyszékébe. Persze a legszebb álomnak is egyszer “vége szokott lenni”. Az ébredés egyszerűen kiábrándító. Pedig el kell indulni az örök amerikai storyn! Dolgozni, megint dolgozni és ismét dolgozni! esetleg tányért mosni, miként Edison és ha nem tévedek, miként Lincoln Ábrahám! Mindkettő elég szép amerikai karriert kerekített ki. De egy vallomással tartozom, mi­előtt megvádolnak: vizet prédikálok és whiskeyt iszom. Irtózatos buzgalommal feküdtem bele az angol nyelvbe. Nem éppen kielégítő sikerrel. Hogy milyen módszerrel? Vagy inkább módszerekkel? Bébitársaimnak legrejtettebb titkaimat is szíve­sen tárom fel. De helyszűke miatt és szives enge­­delmükkel egy más alkalommal. Folytassuk? . . . Magyar parádé Bécsben Sose hittem volna, hogy igazi magyar parádét fogok látni az osztrákok fővárosában. Sokért nem adom, hogy ezt is láttam, bár a sors egészen vélet­lenül juttatott hozzá. A bécsi főposta a Fleischmarkt nevű utcában van. Onnan jöttem visszafelé, amikor a híres Szent István dóm utcájába befordulva, bandaszó ütötte meg a fülemet’. Déltájban volt és láto­d, hogy valami menet vége kanyarodik be a bécsi érsek ódon palotájának kapuján,’ közvetlenül a dóm mellett. A palota nyitott kapuján keresztül látom, hogy zászlós, plakátos csoportok állanak az udvaron. A plakátok rögtön megmondják, hogy az emberek a Burgenlandból jöttek, Ausztriának abból az egészen közeli tartományából, amely nem olyan régen még magyar terület volt: az első vi­lágháború után adták oda Ausztriának a körülbe­lül 4600 négyzetkilométernyi területet, jó csomó színmagyar faluval. A falragaszokból tudtam, hogy a Burgenland most készülődik a nagy szüreti ünnepélyre, amely­­ re szívesen irányítja a környék népét. Az ünne­pély Eisenstadtban lesz, vagyis a régi magyar Kismartonban, az Eszterházy hercegek ősi fész­kében, amelynek vidékén született a nagy Liszt Ferenc is. Akkor már tudtam, hogy a Burgenlandiak igen ügyes éberek és nagyszerűen értenek hozzá, hogy minél nagyobb reklámot csapjanak a saját föld­jüknek, ahová eddig aránylag igen kevés turista tartotta érdemesnek elmenni. Tudjuk, hogy a Bur­­genlandon keresztül mentek Ausztria területére a magyar forradalom menekültjei is. Szóval, a bandás felvonulás azt a célt szolgálta, hogy felhívják a bécsiek figyelmét a burgenlandi szüreti ünnepségekre. A menet, amelyben csakis különböző népviseletbe költözött legények és leá­nyok vettek részt, többnyire tanítók vezetésével, végigment, nagy zajjal, a belváros fő utcáin és be­ment az érseki palota udvarára is, hogy szerená­dot adjon a főpapnak. Az érsek épen akkor jött le, hajadon fejjel, mi­vel igen szép idő volt és figyelmesen hallgatta a menet vezetőjének üdvözlő szavait. Az én szemem azonban rögtön azon a csoporton akadt meg, amely mintha csak egy magyar szü­reti mulatságból lépett volna elő: a magyar legé­nyek és leányok csoportján, akik szakasztott úgy voltak öltözve, mint amikor itt Amerikában ma­gyar fiuk­ és leányok magyar ruhába öltöznek va­lami ünnepélyen. A fiuk zsinóros piros vagy feke­te lajbiban, csizmában, lobogó borjuszáju ingben, fejükön hetyke kalap, hatalmas árvalányhaj cso­móval mellette. A borjuszáju ingek alja vékony piros és zöld szalaggal é­s. A leányok fején gyön­gyös párta, derekukon piros pruszlik, bokorugró fehér szoknyájukon ugyancsak piros és zöld sza­lag. Több piros csizmában volt. Jól megnézem őket, hogy találok e rajtuk valamit, ami a magyar jel­leg mellett idegenül hatna rám, de nem találok semmit. Közelebb megyek hozzájuk, hogy elkapjam egy­másközti beszélgetésük egy pár töredékét. Néme­tül beszélnek. A tisztelgésnek vége vann, az érsek sokszoros kézfogások után távozik és a falusi banda újra rá­reccsent valami indulóra. A menet felfejlődik és én a magyar csoport mellé szegődöm. — Magyarok vagytok? — kérdezem az egyik fiút. — Mi igen! — válaszolja tiszta magyarsággal. A kérdésre, hogy hová valók, valami német falu­nevet mond, talán Mörbisch volt, a régi Fertőme­­gyei, amelyről tudom, hogy magyar falu ma is, de álnévben nem­ vagyok biztos. Még pár szót tudtam ennak váltatni velők, mert a menet gyors ütemben haladt tovább. Mindig a zsebemben volt pár pakli amerikai cigaretta, ezeket osztottam­ szét a meg­lepett fiúk között, akik­­vígan integetve mentek tovább. A menetnek természetesen sok bámuló­ja akadt az amúgy is népes utcákon. Nekem az tűnt fel, hogy míg a sváb fiúk hatalmas kurjongatás köz­ben rótták az utcákat, a magyar csoport, amely írta: VASVÁRY ÖDÖN kétségtlenül a­­legszebb s legszínesebb volt mind­egyik között, komoly csendben haladt. Valószínű, hogy a körülbelül 25 főből álló ma­gyar csoport tagjai mind rendesen tudtak magya­rul, bár, mint később meggyőződtem róla, az isko­lákban magyar nyelvű oktatás egyáltalában nin­csen. Ezt olyanoktól tudom, akik ismerik az otta­­­ni iskolarendszert, mert maguk is nevelők. V­i­szont azt is vátdlom, hogy maga az osztrák kormán­y a saját nyomdájában adott ki magyar nyelvköny­veket és olvasó könyveket, de hogy hol használják ezeket, azt nem sikerült megtudnom. A színes magyar csoportnak Bécs utcáin ke­resztül való felvonulása felejthetetlen emlékem marad. Nem felejtem el, hogy osztrák zászló nem volt náluk és azt sem, hogy bár németül valószínű­leg jobban tudnak, a magyar szót is gyakorolják. A MOZDONYVEZETŐ írta: GYOMAS IMRE (Paris) Orom«­ In»»» Jean Coquelin a munkának nagy halottja, az északi kisvárosnak, Rennesnek temetőjében alusz­­sza örökle álmát. Porladó hamvának helye pedig nem ott, hanem a Pantheonban lenne. Ott kapnak sírhelyet a nemzet halhatatlanjai, akiknek nevét a történelem örök memen­­tóként jegyzi fel. A negyvennyolc éves Jean Coquelin tizenkét év óta heten­ként háromszor vezette Rennest és környékét összekötő szárny­vonal egyik gyorsvonatát. Moz­donyvezetői minőségében, me­netlevelében jelzett órában perc­ben Jean Coquelin elfoglalta helyét, tüzelő társá­nak segítségével megindította a vonatot. A vég­állomásra másodpercnyi pontossággal futott be és miután a menetrendben feltüntetett várakozási idő letelt, ötszáz utas megtöltötte a kocsikat, in­­dítóállomására Rennesbe igyekezett. Mozdonyá­nak távolságmérője jelezte, hogy még negyven ki­lométert kell i­lfutniuk, azután levetheti a szén­portól, füsttől megnehezedett ruháját, megszo­kott útján hazatérhet, megcsókolhatja fiatal fele­ségének hamvas arcát, az iskolából hazaérkező ti­­zenkétéves fiának segíthet feladatainak megoldá­sában. Később pedig, amikor fiát átsegítette a szá­mok összekuszált világán, ellenőrizte, hogy a kí­vülről megtanulandó szövegeket is tudja, kisháza előtt lévő veteményes kertjének földjét megfor­gatja. Jean Coquelinnek tizenkét év óta pontos életprogrammá szilárdult munkarendje. Két cél lebegett szeme előtt, munkájának pontos teljesí­tése, a másik pedig, fiának felnevelése, akit taní­tónak szánt. A mozdony távolságmérőjének mutatója har­minckilencre ugrott, amikor a tűzhelyből eddig fel nem derített okból óriási láng csapott ki. Az elbo­rította Coquelin ruháját őt valóságos lángoszlop­pá változtatta. A vonat kilencven kilométeres se­bességgel futott. Jean Coquelin a halálosan tra­gikus pillanatban legyőzte égő testének fájdalmát, megrántotta mozdonyfékjét, az lassított, miáltal ötszáz utas életét mentette meg. Csak azután gondolt a sajátjára. A lelassuló gépről leugrott, hempergett a töltés mellett lévő földön, hogy a lángoszlopot, amely önmaga volt, valahogyan el­oltsa. A vasúti vonal mellett lévő tanya lakosai, ké­sőbb vonatjának jöttek segítségére. Takarókat dobáltak rá igy a lángokat elfojtották. Mindez né­hány perc alatt pergett le. Jean Coquelint, amikor hordágyra tették, tűz­­pörkölte szemét kinyitotta alig hallhatóan mond­ta. — A késést behozzuk. Helyét az utasok között lévő Rennesbe utazó mozdonyvezető foglalta el. Vonata mindössze két percnyi késéssel, rajta egy félholttal futott be a végállomásra. A halálraítélt beteg ágyát néhány pillanat múl­va az orvosok serege állta körül. Tanácskozásuk nem tarthatott sokáig. “Mindenekelőtt vérre van szükségünk, mondta a főorvos. Bizonyos mennyiségű idegen vér átöm­­lesztésével megmenthetjük. Harminc perccel később a véradók tömege állt a kórház előtt, akik hat literes adományukkal lehe­tővé tették, hogy a további sebészeti műtétek megtörténjenek. — Élő emberi bőrre van szükségünk, hogy Jean Coquelin testének borzalmas égési sebeit, amelyek annak már halott részei­t életre hívhassák, har­sogta Rennesnek rádiója. Most kisebb menet indult a kórház felé. Tizennégy vasutas Jean Coquelinnek tizennégy társa feküdt az operációs asztalra. Azután tenyér­nyi nagyságú sebeikkel ők is a kórház ápoltjai lettek. A második operáció is sikerült. Jean Coquelin felesége, kisfia, akik a betegjük ágyánál töltötték az éjszakát reggel egy csöndesen mosolygó nya­káig fehér kötésben levő beteg mellől távoztak. Jean Coquelinnek szíve dél felé már rendetle­nül vert. Nehezen lélegzett. Torka hirtelen össze­szorult szomjas tüdeje elől elzárta a levegőt. Jean tűzpörkölte szempillái lassan, de örökre csukódtak le.

Next