Amerikai Magyar Népszava, 1957. december (59. évfolyam, 283-307. szám)
1957-12-02 / 283. szám
_-IK OLDALJa ~u jo «■ Second Clan Matter at tha Cleveland Post Office under the Act of March 1879 Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. iT89 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS 11 tonal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 805 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REsrent 7-9370 előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00. Más országokba (other countries) egy évre $25.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK eiliance, o., 788 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave sridgeporr, Conn., 578 Bostwick Ave. .,arfieid, N. J„ 32 Division St. iethiehem. Pa., 703 E. 4th Street 'Jew Brunswick, N. J., 98 French St N v P o Box 152, Perth Amboy. N. J., 403 Lawrle St Niagara Square Station . PHILADELPHIA, Pa., 122 W. Loudon St hleag >9 LU 8341 Prairie Xve Trenton. N. J„ 511 Genesee Street CANADIAN HEAD OFFICE: BÉLA W. BAYER. Mgr. 71 College St.. Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 AZ ELNÖK BETEGSÉGE Az elnöki hivatal próbára teszi még egy vasszervezetű ember egészségét is, és amikor Eisenhower másodszor elfoglalta hivatalát, az egész világ tudta, hogy egészsége megrongált állapotban van, még ha betegségeiből ki is gyógyult. A gyógyulás azonban az ő korában nyomokat hagy hátra. Ma az egész szabad világ szorongva figyeli az orvosi jelentéseket az elnök ágya mellől. Az orvosok biztosítanak róla, hogy az elnök betegsége enyhe lefolyású lesz, és tekintve, hogy ez a vélemény teljesen egyhangú, remélnünk kell, hogy így is lesz. Sajnos, a következményeik még így is komolyak. Az elnöknek például le kellett mondania részvételét a NATO tagállamok gyűlésén, holott jelenléte adott volna értelmet és súlyt annak. Nem is szólva arról, hogy a tőzsdén billiós veszteségek keletkeztek, holott úgyszólván csak percekkel a zárás előtt került napvilágra a hír. Nincs még államfő, akinek egészségi állapota annyira befolyásolná a világ közhangulatát, mint az amerikai köztársasági elnöké. Oka ennek az, hogy az amerikai köztársasági elnök nemcsak az állam, hanem a kormány feje is. Ha munkaképtelen lesz hivatalában, attól tartanak, hogy a kormány cselekvőképessége megbénul. Sajnos, alkotmányunk sem gondoskodik elég világosan arról, hogy ki vegye át a legfőbb végrehajtó szerepét, ha az elnök munkaképtelen. Majdnem lehetetlen, hogy ezekre a hézagokra való tekintettel a kongresszus legközelebbi ülésszakában egy módosító szakasszal ne gondoskodjék a hézag betöltéséről. Olyan időket élünk, amikor egy kormánynak néha percek alatt szükséges nagyfontosságú döntéseket tennie. Ez az ország pártállásra való tekintet nélkül imádkozik, hogy elnöke minél gyorsabban visszanyerje munkaképességét, de tekintve, hogy elnökünknek még három éve van hátra hivatalában, az alkotmány hézagának betöltése múlhatatlanul sürgős. Addig is, az ország szerető aggodalommal, de egységesen áll az elnök betegágya körül. VISSZA A BARLANGBA? Évezredekbe került az emberiségnek, míg végre kikerült a barlangból és értelme derengeni kezdett. Most ismét az a veszély fenyeget bennünket, hogy visszavezényelnek a barlangokba, Beton fedezékekbe, a föld alá. A kormánybizottság, amely a polgári védelemi kérdését tanulmányozta, bizalmas jelentésében megmondotta, hogy a városi lakosság védelme atom és hidrogénbombás támadás ellen lehetetlen. Kivéve, ha mélyen a földibe ágyazott beton óvóhelyeket építenek. Húszbillió dollár költséggel lehetne Amerika népének legalább egy részét megvédelmezni. A jelentés alátámasztotta a magyar származású Edward Tehernek a kongresszusi bizottság előtt tett nyilatkozata, amelyben azt javasolja, hogy a földalatti óvóhelyeken nagymennyiségű élelmiszert tároljunk fel. Még így is sok a megoldásra váró probléma: mi történik, ha az ellenség megfertőzi az ivóvizet? Meddig kell így élnünk, vakondok módjára, a föld alatt, hogy az atombombák robbanását követő rádióaktív sugarak halálos hatásától mentesüljünk? Miféle élet vár azokra, akik túlélik az atomháborút? Ha egy nemzet iparát, elektromos telepeit, vasutait,gyárait megsemmisítik, mint maradhat fenn továbbra is ez a nemzet? A vörösök kardcsörtetők, akik megkótyagosodtak hatalmuktól, nem törődnek ilyen részletkérdésekkel. Számukra csak egy fontos, a pillanatnyi siker, a játék a halállal. NEHRU BARÁTSÁGA Nehru hirtelen barátságosabb kapcsolatokat akar Amerikával. Szükséges — mondta egy beszédben —, hogy az Egyesült Államok és India között megértőbb kapcsolatok alakuljanak ki. Amennyire mi látjuk a dolgokat, ennek a barátságosabb kapcsolatnak eddig egyetlen akadálya volt: Nehru. Lehet, hogy gyanakvó természetűek vagyunk, de azt hiszszük, Nehru hirtelen hangulatváltozása valahogyan összefügg azzal az 500 millió dolláros kölcsönnel, amit Amerikától kér. mERiKaí WajíVAk hf EFáZAVA A “BÉBIAMERIKAS” Ha létezik öregamerikás — márpedig hál’ Istennek itt élünk velük egy városban! — akkor meg kellett születnie a “bébiamerikásnak” is. Igen, letagadhatatlanul itt van. Jól ismerjük őket. Nem is kell túlságosan messzire menni egy példányért. Csak a tükörbe kell néznem és máris gombostűre tűzhetek egyet: — magamat. Ismerkedjünk. Talán még érdekes, de mindenesetre tanulságos is lesz ez a kis ismerkedési party . . . Esetleg egy jól sikerült rétesdél Fazekas István utánnál is hasznosabb. Kezdjük el! Első látásra alig különbözik a bébiamerikás a többi istenteremtményétől. Neki 13 két keze, két lába, két szeme, két füle, egy szája és felette egy orra van. Már jár, késsel-villával eszik. Szobatiszta. Korával már egy kis baj van. A bébiamerikás kora nem egységes. Van csecsemőkora és őszhajú bébiamerikás. Tehát van amelyeknek főtápláléka a tejbegriz és van, aki “hamburgert” eszik és rá egy üveg femitalt . . . Vegyük születési dátuma helyett letelepedésének pontos dátumát. Ebben csaknem egységes. Tehát annak idejét, hogy lábát mikor tette amerikai földre , 1956 végében és 1957 elejére tehetjük. Ebben az időszakban nagyobb csoportokban érkeztek, korra, nemre, hajszínre való tekintet nélkül, mindenki, akinek csak módja, kedve és lehetősége nyitott hogy átbújjék valahol az őrizetlenül maradt vasfüggönyön. Alatta, mellette, egy kisegérnyi lyukon, de ki a szörnyű komcsi-paradicsomból . . Ki Ausztriába! . . . Ez az út, vagy nevezzük vállalkozásnak, —nem volt veszélytelen. Ettől a bébiamerikás kissé még mindig —ideges. Ám erről az idegességről még mindig nem lehetne őket felismerni, mert az ős-, vagy benszülött amerikaiak között is felfedezhető néhány ideges példány, ők maguk közt úgy hívják: I am “busy” Miről ismerhetjük fel mégis a bébiamerikást? Feljegyzéseim szerint vannak kitűnő szemű emberek, akik első látásra felismerik őket. Ki sem kell nyitni a szájukat. Mármint a bébiamerikásoknak. Nincsen titkos jegy rajtuk. Különös ismertetőjel sem ... Mi van tehát. . . ? Egy kis el nem tüntethető, de csak élesszimatu ember által érzékelhető finom, de állandó sértődöttség . . . Már Camp Khmerben kezdőtött. Addig nem volt semmi baj! Valamiről elfelejtkeztek az amerikaiak! Elfelejtették az Army és a Navy egyesült zenekarait felvonultatni. Ugyancsak egy fatális feledékenység következtében nem sorakoztatták fel azt a “Száz Fehérruhás Kisleányt” sem, akik különösen a fiatalabb korosztály számára mély benyomást és derűs intermezzót jelentett volna . . . Van értesülésem arról is, hogy a “Száz Fehérruhást” sikeresen pótolni tudta volna néhány tucat hollywoodi sztár, ha nem is éppen Rita Hayworthtal, vagy a szép Marylin Monroeval az élen, de talán a második sorból esetleg a harmadikból. De hátrább már nem . . . Egyelőre megtette volna Jayne Mansfield, akit Amerika e néven könyvelt el tetszésének aranyat jelentő soklapú kalendáriumában: a “Duskebly Filmszépség”. Legalább ő lett volna a fogadóbizottságban. Itt van az ős-sértődöttség oka. Ám a bébiamerikás megbocsátó és sok jóakarat lévén benne — igyekszik felejteni. Elvégre otthon sem ... De hagyjuk ezt ! Egyszóval mindezt elfelejtette, mert a koszt pompás volt, bőséges és amerikai. A kovártély sem volt megvetendő. És azok a drága fess nyurga amerikai katonák! Mindig mosolyogtak . . Cuki-mondták a fiatalabb hölgy bébiamerikások. Annyira udvariasak, segítségre mindenkor készek, akár Lancelo lovag! Azt hiszem az esti tábori-mozi előadások után a fagyasztóan szeles barakkokban bimbóztak ki első virágai a mindjobban elmélyülő, de antál kölcsönösebb szimpátiának. Aztán ne felejtsük el, hogy a tábor főkapujának legtetején , főleg öregebb évjáratú bébiamerikások számára ott villogott a szép és meleg üdvözlés embernagyságú betűkkel: “Welcome!” . . . Igazán kedves volt. Több. Megható . . . Aztán a bűbájos kis felirat a footballpálya-nagyságú étkezőben. Le is másoltam ott Irta: Dr. FAZEKAS ISTVÁN izibe! “Figyelem! — szólt az öles kis tábla — Étel evőeszköz, eccáig edény akarat nem lenni elhurcolkodniból az ebédlő!” Hát nem aranyos? Bizonyára valamelyik harmadgenerációs katonagyerek kedves vendégszeretetének közvetlen megnyivánulása. Ezreknek csalta szemébe az örömkönnyeket. Még jobban derültünk, mint újabban Marosánnak, ennek a hergi pereceslegénynek, jelenleg csúcsminiszternek tiditcén oktondi beszédem . . . De maradjunk a tárgynál! Itt fickándozik gombaszüretűizött jómagam, a bébiamerikás . . . Töredelmesen kell megvallanom, kissé felkészületlenül jöttem bébitársaimmal az Újvilágba. Nere tudunk beszélni. Egy nyilvános, rendes bébinél és nem baj! Annál nyomasztóbb azonban egy bébiamerikásnál! Szinte végzetes! ... Ne értsük félre egymást. A bébiamerikás sem néma! Sőt! . . . Nagyon is csevejtős a szentem. Csak éppen amerikaiul nem tud. Egy kukkot sem! És milyen nehezen tanul! Mert ehez a mély és áttörhetetlen “we speaking”-hez égigmeredő igény társul! Amikor a bébiamerikás kissé egyedül marad önmagával, a kényelmes hideg-melegvizes fürdőkádban —, akkor átálmodja magát, mondjuk- polgármesterré. És csak álmodik ,álmodik a bársonysimogatású langyos vízben és egyszerűen beleálmodja magát a polgármester kényelmes bársonyszékébe. Persze a legszebb álomnak is egyszer “vége szokott lenni”. Az ébredés egyszerűen kiábrándító. Pedig el kell indulni az örök amerikai storyn! Dolgozni, megint dolgozni és ismét dolgozni! esetleg tányért mosni, miként Edison és ha nem tévedek, miként Lincoln Ábrahám! Mindkettő elég szép amerikai karriert kerekített ki. De egy vallomással tartozom, mielőtt megvádolnak: vizet prédikálok és whiskeyt iszom. Irtózatos buzgalommal feküdtem bele az angol nyelvbe. Nem éppen kielégítő sikerrel. Hogy milyen módszerrel? Vagy inkább módszerekkel? Bébitársaimnak legrejtettebb titkaimat is szívesen tárom fel. De helyszűke miatt és szives engedelmükkel egy más alkalommal. Folytassuk? . . . Magyar parádé Bécsben Sose hittem volna, hogy igazi magyar parádét fogok látni az osztrákok fővárosában. Sokért nem adom, hogy ezt is láttam, bár a sors egészen véletlenül juttatott hozzá. A bécsi főposta a Fleischmarkt nevű utcában van. Onnan jöttem visszafelé, amikor a híres Szent István dóm utcájába befordulva, bandaszó ütötte meg a fülemet’. Déltájban volt és látod, hogy valami menet vége kanyarodik be a bécsi érsek ódon palotájának kapuján,’ közvetlenül a dóm mellett. A palota nyitott kapuján keresztül látom, hogy zászlós, plakátos csoportok állanak az udvaron. A plakátok rögtön megmondják, hogy az emberek a Burgenlandból jöttek, Ausztriának abból az egészen közeli tartományából, amely nem olyan régen még magyar terület volt: az első világháború után adták oda Ausztriának a körülbelül 4600 négyzetkilométernyi területet, jó csomó színmagyar faluval. A falragaszokból tudtam, hogy a Burgenland most készülődik a nagy szüreti ünnepélyre, amely re szívesen irányítja a környék népét. Az ünnepély Eisenstadtban lesz, vagyis a régi magyar Kismartonban, az Eszterházy hercegek ősi fészkében, amelynek vidékén született a nagy Liszt Ferenc is. Akkor már tudtam, hogy a Burgenlandiak igen ügyes éberek és nagyszerűen értenek hozzá, hogy minél nagyobb reklámot csapjanak a saját földjüknek, ahová eddig aránylag igen kevés turista tartotta érdemesnek elmenni. Tudjuk, hogy a Burgenlandon keresztül mentek Ausztria területére a magyar forradalom menekültjei is. Szóval, a bandás felvonulás azt a célt szolgálta, hogy felhívják a bécsiek figyelmét a burgenlandi szüreti ünnepségekre. A menet, amelyben csakis különböző népviseletbe költözött legények és leányok vettek részt, többnyire tanítók vezetésével, végigment, nagy zajjal, a belváros fő utcáin és bement az érseki palota udvarára is, hogy szerenádot adjon a főpapnak. Az érsek épen akkor jött le, hajadon fejjel, mivel igen szép idő volt és figyelmesen hallgatta a menet vezetőjének üdvözlő szavait. Az én szemem azonban rögtön azon a csoporton akadt meg, amely mintha csak egy magyar szüreti mulatságból lépett volna elő: a magyar legények és leányok csoportján, akik szakasztott úgy voltak öltözve, mint amikor itt Amerikában magyar fiuk és leányok magyar ruhába öltöznek valami ünnepélyen. A fiuk zsinóros piros vagy fekete lajbiban, csizmában, lobogó borjuszáju ingben, fejükön hetyke kalap, hatalmas árvalányhaj csomóval mellette. A borjuszáju ingek alja vékony piros és zöld szalaggal és. A leányok fején gyöngyös párta, derekukon piros pruszlik, bokorugró fehér szoknyájukon ugyancsak piros és zöld szalag. Több piros csizmában volt. Jól megnézem őket, hogy találok e rajtuk valamit, ami a magyar jelleg mellett idegenül hatna rám, de nem találok semmit. Közelebb megyek hozzájuk, hogy elkapjam egymásközti beszélgetésük egy pár töredékét. Németül beszélnek. A tisztelgésnek vége vann, az érsek sokszoros kézfogások után távozik és a falusi banda újra ráreccsent valami indulóra. A menet felfejlődik és én a magyar csoport mellé szegődöm. — Magyarok vagytok? — kérdezem az egyik fiút. — Mi igen! — válaszolja tiszta magyarsággal. A kérdésre, hogy hová valók, valami német falunevet mond, talán Mörbisch volt, a régi Fertőmegyei, amelyről tudom, hogy magyar falu ma is, de álnévben nem vagyok biztos. Még pár szót tudtam ennak váltatni velők, mert a menet gyors ütemben haladt tovább. Mindig a zsebemben volt pár pakli amerikai cigaretta, ezeket osztottam szét a meglepett fiúk között, akikvígan integetve mentek tovább. A menetnek természetesen sok bámulója akadt az amúgy is népes utcákon. Nekem az tűnt fel, hogy míg a sváb fiúk hatalmas kurjongatás közben rótták az utcákat, a magyar csoport, amely írta: VASVÁRY ÖDÖN kétségtlenül alegszebb s legszínesebb volt mindegyik között, komoly csendben haladt. Valószínű, hogy a körülbelül 25 főből álló magyar csoport tagjai mind rendesen tudtak magyarul, bár, mint később meggyőződtem róla, az iskolákban magyar nyelvű oktatás egyáltalában nincsen. Ezt olyanoktól tudom, akik ismerik az ottani iskolarendszert, mert maguk is nevelők. Viszont azt is vátdlom, hogy maga az osztrák kormány a saját nyomdájában adott ki magyar nyelvkönyveket és olvasó könyveket, de hogy hol használják ezeket, azt nem sikerült megtudnom. A színes magyar csoportnak Bécs utcáin keresztül való felvonulása felejthetetlen emlékem marad. Nem felejtem el, hogy osztrák zászló nem volt náluk és azt sem, hogy bár németül valószínűleg jobban tudnak, a magyar szót is gyakorolják. A MOZDONYVEZETŐ írta: GYOMAS IMRE (Paris) Orom« In»»» Jean Coquelin a munkának nagy halottja, az északi kisvárosnak, Rennesnek temetőjében aluszsza örökle álmát. Porladó hamvának helye pedig nem ott, hanem a Pantheonban lenne. Ott kapnak sírhelyet a nemzet halhatatlanjai, akiknek nevét a történelem örök mementóként jegyzi fel. A negyvennyolc éves Jean Coquelin tizenkét év óta hetenként háromszor vezette Rennest és környékét összekötő szárnyvonal egyik gyorsvonatát. Mozdonyvezetői minőségében, menetlevelében jelzett órában percben Jean Coquelin elfoglalta helyét, tüzelő társának segítségével megindította a vonatot. A végállomásra másodpercnyi pontossággal futott be és miután a menetrendben feltüntetett várakozási idő letelt, ötszáz utas megtöltötte a kocsikat, indítóállomására Rennesbe igyekezett. Mozdonyának távolságmérője jelezte, hogy még negyven kilométert kell ilfutniuk, azután levetheti a szénportól, füsttől megnehezedett ruháját, megszokott útján hazatérhet, megcsókolhatja fiatal feleségének hamvas arcát, az iskolából hazaérkező tizenkétéves fiának segíthet feladatainak megoldásában. Később pedig, amikor fiát átsegítette a számok összekuszált világán, ellenőrizte, hogy a kívülről megtanulandó szövegeket is tudja, kisháza előtt lévő veteményes kertjének földjét megforgatja. Jean Coquelinnek tizenkét év óta pontos életprogrammá szilárdult munkarendje. Két cél lebegett szeme előtt, munkájának pontos teljesítése, a másik pedig, fiának felnevelése, akit tanítónak szánt. A mozdony távolságmérőjének mutatója harminckilencre ugrott, amikor a tűzhelyből eddig fel nem derített okból óriási láng csapott ki. Az elborította Coquelin ruháját őt valóságos lángoszloppá változtatta. A vonat kilencven kilométeres sebességgel futott. Jean Coquelin a halálosan tragikus pillanatban legyőzte égő testének fájdalmát, megrántotta mozdonyfékjét, az lassított, miáltal ötszáz utas életét mentette meg. Csak azután gondolt a sajátjára. A lelassuló gépről leugrott, hempergett a töltés mellett lévő földön, hogy a lángoszlopot, amely önmaga volt, valahogyan eloltsa. A vasúti vonal mellett lévő tanya lakosai, később vonatjának jöttek segítségére. Takarókat dobáltak rá igy a lángokat elfojtották. Mindez néhány perc alatt pergett le. Jean Coquelint, amikor hordágyra tették, tűzpörkölte szemét kinyitotta alig hallhatóan mondta. — A késést behozzuk. Helyét az utasok között lévő Rennesbe utazó mozdonyvezető foglalta el. Vonata mindössze két percnyi késéssel, rajta egy félholttal futott be a végállomásra. A halálraítélt beteg ágyát néhány pillanat múlva az orvosok serege állta körül. Tanácskozásuk nem tarthatott sokáig. “Mindenekelőtt vérre van szükségünk, mondta a főorvos. Bizonyos mennyiségű idegen vér átömlesztésével megmenthetjük. Harminc perccel később a véradók tömege állt a kórház előtt, akik hat literes adományukkal lehetővé tették, hogy a további sebészeti műtétek megtörténjenek. — Élő emberi bőrre van szükségünk, hogy Jean Coquelin testének borzalmas égési sebeit, amelyek annak már halott részeit életre hívhassák, harsogta Rennesnek rádiója. Most kisebb menet indult a kórház felé. Tizennégy vasutas Jean Coquelinnek tizennégy társa feküdt az operációs asztalra. Azután tenyérnyi nagyságú sebeikkel ők is a kórház ápoltjai lettek. A második operáció is sikerült. Jean Coquelin felesége, kisfia, akik a betegjük ágyánál töltötték az éjszakát reggel egy csöndesen mosolygó nyakáig fehér kötésben levő beteg mellől távoztak. Jean Coquelinnek szíve dél felé már rendetlenül vert. Nehezen lélegzett. Torka hirtelen összeszorult szomjas tüdeje elől elzárta a levegőt. Jean tűzpörkölte szempillái lassan, de örökre csukódtak le.