Amerikai Magyar Népszava, 1958. május (57. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-01 / 103. szám

E-IK OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. ruuüAuca uiu>, except Sundays and legal tiunu«jr* AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS editorial and Circulation Office — Szerkesztőség ée Kiadóhivatal SOS EAST 60th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 iül^»53 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (RaU year) $11.0$ Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre $25.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave Bridgeport Conn., 578 Botswick Avi. Garfield, N. J.. 32 Division St. Bethiehem.' Pa.. 703 E. 4th Street New Brunswick. N. J., 403 Lawrle St. Buffalo, N. Y.. P. O. Box 152 Perth Amboy, N. J.. 403 Lawrle St. Niagara Square Station Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Chicago 18, HI., 8341 Prairie Ave. Trenton. N. J., 482 Riverside Ave. Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 »T-T ' 11 -H-r—-ii- .......... LELASSÍTOTT béke Ha igaz az, hogy a szovjet a világbéke érdeké­ben erőltette a csúcstalálkozót, mint ahogy állította, kétségkívül buzgón munkálkodik azon, hogy lelas­sítsa. Nem kis erőfeszítésbe került meggyőzni Wash­ingtont, hogy a csúcstalálkozóból valami haszon is származhat, és amikor Washington végre hajlandó leülni a tárgyalóasztalhoz, Moszkva mindent elkövet, hogy késleltesse a tárgyalást. Kezdődött azzal, hogy az előkészítő tárgyalások során a szovjet külügyminiszter nem volt hajlandó együttesen fogadni a három nyugati nagykövetet, hanem csak külön-külön tárgyalt velük, dacára az előzetes szóbeli megállapodásnak. Folytatódott azzal, hogy Gromyko a tárgyaló­asztalnál két bábut akar a térdeire ültetni, Csehszlovákiát és Lengyelországot. A kérdés az, miért akarja Moszkva lelassítani a tár­gyalást. Valószínűleg azért, mert úgy látja, az idő neki dolgozik. A saját atombomba próbáit befejezte, Ame­rika pedig előttük áll. Moszkva tehát jó helyzetben van, hogy propagandájával zaklassa Washingtont a próbák miatt. Miért mondjon le erről az előnyről? Meg aztán Amerikában nehéz gazdasági viszonyok vannak — hátha azok átterjednek az egész nyugati világra és összeomlással fenyegetik! Nem is szólva arról, hogy a Közelkeleten sem áll jól a Nyugat szé­nája, s ez is egy jó csavarszorító. Minek tehát sietni? Minél tovább várunk, annál jobban megpuhul a Nyu­gat — így a szovjet. Nem állítjuk, hogy ez a spekuláció okvetlenül helytálló. Nem tudunk belelátni Nikita csavarintos észjárásába, de merjük állítani, hogy ő se valami nagy lélekismerője a Nyugatnak, ha arra számít, hogy nyomással jobb feltételeket csikarhat ki. Lehet, hogy külpolitikában balekok vagyunk, de gyengék nem vagyunk. A valószínűség az, hogy inkább nem lesz csúcstalálkozó, semmint szovjet feltételek sze­rint legyen, mert nem hisszük, hogy a világhelyzet enyhítése számunkra sürgősebb, mint a szovjet szá­mára. Mi A SZANDVICS? John Montagu, Sandwich negyedik őrgrófja nem sejtette a 18. században, hogy nevéből fogalom lesz. Persze nem is tartott igényt erre. Szenvedélyes kártyás volt, de közvetett után éppen ez a szenvedé­lye tette világhírűvé. Egy alkalommal megtörtént, hogy ne­m akarván elhagyni a játékasztalt, utasította az Inasát, hozzon valami ennivalót, amit játék köz­ben elfogyaszthat. Az inas két szelet kenyér között egy szelet marhahúst tálalt fel urának és így szüle­tett meg a “szandvics”. Az incidenst abból az alkalomból idézzük, hogy felmerült a fogas kérdés, “mi a szandvics?” Tudni­illik az amerikai légivállalatok panaszkodnak, hogy az itt működő külföldi légivállalatok­ “tiszteségtelen versenyt” támasztanak, mert szandvics címén olyan ételeket tálalnak fel utasaiknak, ami nem is szand­vics. Márpedig a ren­dszabályok szerint csak szand­­vicset szabad tálalni repülőgépen. A külföldi vállala­tok azt felelik, hogy az ő fogalmaik szerint a szand­vics különféle lehet, az ő szandvicsük például ízletes mártást is tartalmaz. Íme a fenti példa választ ad rá, hogy mi a szandvics. FORGALOM A VILÁGŰRBEN Ha az összes műbolygó programok megvalósul­nak, nem is szólva az oroszokéról, egy kissé túl for­galmas lesz a világűr. Egyik szakértőnk rámutatott, hogy a vonzási erő folytán még az sem lehetetlen, hogy összeütközés lesz közöttük a világűrben, és így az űr forgalmát szabályozni kell. Ezt nehéz elképzel­ni, amikor itt a földön sem tudják szabályozni a for­galmat.­­ Lehet, hogy Amerikában gazdasági pangás van, de annyi bizonyos, hogy ez nem tartja vissza az ame­rikaiakat a vakációs utazástól. Az év első negyedé­ben 187,000 útlevelet bocsátottak ki, több mint 20 szá­zalékkal többet az előző évinél. Nem tudjuk mit je­lent ez, de tudjuk, hogy embereknek, akik gazdasá­gilag szorult helyzetben vannak, nem igen telik kül­földi utazásra. Azt is halljuk, hogy a vakációs ipar rekord üzletre készül az idén. AZ UTAZÓ AMERIKA AMERIKAI HÁGTÁK KÉPSZAVA A Santa Fe ösvény Himler Márton IV. A Navajo törzs két évszázadon át rettegésben tartotta a vidéiket. Az egyetlen törzs volt, amely a mexicói fehé­reknek be nem hódolt, inkább behúzódott a Sierra Madre he­gyeibe, ahová katonákkal és ágyukkal nem tudták őket kö­vetni, és abból éltek, hogy tele­csaptak a nagy haciendákra, és azokat rabolták. Négy napi út után érte el is­­téz és Gomez a törzs főnökét, ki­nek Gomez megmagyarázta, hogy az “átkozott fehérek” elől szöktek, és így nemcsak barát­ságos fogadtatásra találtak, és útjukban először sült húst ehettek, hanem lovakat is kaptak, és há­rom fiatal navajo elkísérte őket a Colorado Chiq­­uiton keresztül a Mesa Calabasa csúcsra. Ott terült el egy fensikon és az alatta lévő völgyben a Mogul törzs országa. A Moquik az idegeneket barátságosan fogadták, a főnök egy sátort jelölt ki a Vitéz számára, és Go­mez egy éjszakát vele töltött, mielőtt — Vitéz­nek két levelével — vissza­indult Santa Fe-be. A levelek Izabellának és Beadlenek szóltak, és mi­kor azt a hűséges Pueblo elvitte, vitéz úgy érezte, hogy “az élet végső és vékony fonala szakadt el tőle.” Az indiánok Vitézzel úgy bántak, mint akit test­vérül fogadtak, belevonták ártatlan játékaikba, és Vitéz úgy érezte, hogy egy új világ nyílt meg előtte. Minthogy később, nagyon sokkal később Moqui törzsfőnök lett belőle, érdemes a saját, nap­lójába írt szavait idézni, amelyeket természetesen sokkal később, második ott tartózkodása alatt ve­tett papírra: “Végre, mondtam magamnak, meg­találtam az emberek testvériségét. Itt az ember nem sző terveket, hogy felebarátját megcsalja. Itt mindenki egyforma, és az egymás iránti elné­zés, valamint a természet örök törvényeinek való engedelmeskedés helyettesíti az ember­ csinálta törvényeket és bíróságokat.” “De csakhamar látnom kellett, hogy mikor ezek az indiánok a haladó fajok minden hibájától meg­váltak, egyszersmind minden előnyüket és min­den erényüket elhagyták.” “Nem volt irigység, mert nem volt mit irigyelni, a gyengéket az erősek nem gázolták le a küzde­lemben, mert nem volt küzdelem.” “Nem nyerészkedtek, mert nem­ kereskedtek. Elzárták magukat a külvilágtól, és maguk készí­tettek mindent, amire szükségük volt. A törzsfő­nök nem rabolta meg a népet, mert nem volt mit rabolni, és a n­ép nem irigyelte a törzsfőnököt, mert az is szegény volt. A fényűzést nem ismerték, mert elzárt világuk csak a puszta megélhetést ad­ta meg a számukra, és az erkölcstelenségre nem is gondoltak. A tiszta élet azért volt náluk természe­tes, mert a bölcs természet a rosszul táplált és ki­haló népfajokat mindig nemi hidegséggel szokta ellátni.” “Mert katonai ambíció nem volt bennük, be­bújtak egy elérhetetlen völgybe, ahol a természet védte meg őket. Akkor láttam, hogy erő csak a küzdelemben fejlődik, hogy a bűnökkel való vias­­kodás fejleszti az erőt az egyénbe­n, és hogy az­ állam, amelyben a polgárság minden küzdelem alól fel van mentve, elsatnyul, elrothad, és a társadal­mi stangáció egy élő isirhaknát csinál, amelyben az emberi elme előhaladása megszűnik. Ezeknél a népeknél egyik nap úgy telt, mint a másik. Nem bírtam megtudni, hogy hisznek-e egy túlvilági életben, de az nem is volt fontos, hiszen halottak voltak már ebben az életben hogy a fejlődés meg­állt közöttük.” “Mikor egy évig éltem közöttük ,úgy éreztem, hogy ez pihenés volt, de irtózattal gondoltam rá, hogy egy egész életen át élő halott lennék közöt­tük.”­­ Tizennégy hónapot töltött Vitéz a Moguik közt, mikor Gomez ismét megjelent Izabella üzenetével, hogy a Mexicói-Tejano háború véget ért, bizton­ságban térhet vissza a yankeek földjére, és Gomez be fogja vezetni Santa Fe-be. Vitéz boldogan vett búcsút a Moquiktől, bizto­san vette hogy Izabella apja végre bele­egyezett a házasságba és türelmetlenül siettette Gomezt, akivel öt napi út után a várost elérték, de ott ve­zetője nem a Donna Regina házához, hanem egy amerikai otthonéba vezette, és azzal hagyta ott, hogy másnap ott fog találkozni a nejével. Ez a találkozás sokkal kegyetlenebb volt, mintha ott maradt volna a Moquik közt. Izabella zokogva tudatta vele, hogy apja a há­zassága óta egyetlen szót nem szólt hozzá, és ha nagynéha bejött Santa Febe, csak nővére útján érintkezett a leányával. Sürgette hogy vonuljon a zárdáiba és megátkozta arra az esetre, ha még egyszer találkozik és egyetlen szólt vált a férjével. Vitéz megtudta, hogy Beadle visszament St. Louisba, és azóta valószínűleg hazament Német­országba. S Izabella sürgette, hogy azonnal indul­jon ő is, mert bár béke volt a két ország között, általános volt a hit hogy a háború ismét kiújul, és félni kellett, hogy akkor minden yankeet felkon­colnak a városban. Vitéz nem is akarhatott ott maradni, ahol a ne­je elérhetetlen távolságban, és mégis olyan közel lett volna, de addig könyörgött a nejének, amíg az beleegyezett, hogy másnap még egyszer találkoz­nak, mielőtt örök búcsút vesznek egymástól Az élet furcsa játéka, hogy a kétségbeesett em­ber, aki öngyilkosságra gondolt, mikor Izabella otthagyta, másnap a legnagyobb boldogságra éb­redt fel. Izabella azzal állított be hozzá, hogy vele együtt indul a yankeek földjére. Zokogva elmond­ta neki, hogy apja esküvője óta tegnap szólt hozzá először, mert megtudta, hogy találkozott a férjé­vel. Ismét megátkozta, megtiltotta, hogy a nevét valaha viselje, és addig gyalázta a “gringo svind­lert’, amíg a keserűség csöppje kicsordult a po­hárból, és az elkeseredett leány megmondta az ap­jának, hogy most már a fogadását megszegi, és el­indul­t a férjével. Ő azzal kirohant Donna Regina házából. S természetesen most már igazán siet­niük kellett a városból, nehogy apjának a haragja és bosszúja elérje. Indulniuk kellett, lovak nélkül, ételem nélkül, de a szerelem ilyen akadályoktól nem szokott vissza­riadni. Ott töltötték a nászéjszakát a vendégszere­tő amerikai házánál, aki másnap reggelre lovakat és élelmiszert szerzett nekik, és Végre Vitéz iga­zán boldogan indult a nagy útra a nejével. A jómódhoz szokott úri leányt könnyű ruhájá­ban csak egy navajo pokróc védte a hidegtől, de Vitéz könnyes szemekkel vett búcsút attól a vá­rostól, amelyben annyi szenvedést talált, de ahon­nan végre a boldogság útjára indultak. S ahová — azt hitte — soha nem fog megtérni. Boldogan számítgatta, hogy négy-öt hónap alatt St. Louist elérik, és néha arra is gondolt, hogy talán egyszer nejét elviszi a szülőföldjére. Honnan sejthette volna, hogy életének nagyobb részét ott fogja tölteni, és hogy tesz egyszer egy emlék, egy jeltelen sír, egy kis emberi lélek, aki örökre oda fogja láncolni. Gomez egy napig velük ment, és másnap gyalog indult vissza, hogy lovát nekik adja, mert szükség volt teherhordóra, hogy vizet és­­takarókat vihes­senek magukkal. Lehetetlen lenne az út fáradal­mait egy folytatásban leírni. Hol lóháton, hol a lo­vakat vezeve gyalog mentek, és ahol lehetett vizes gödrök mellett éjjelenként pihentek. Források nem voltak, a gödrökben megmaradt esővizek bű­zösek voltak, a lovaik a sivatagban talált kaktuszo­kon legeltek, maguk néha egy-egy coyothusból va­csoráztak, néha kaktusz gyökerekre szorultak. Huszonhatnapi leírhatatlan szenvedés után Iza­bella végleg elgyöngült, és csak az mentette meg akkor az életnek, hogy szerencsére vizes homokot találtak, és abból facsarta a vízcseppeket Vitéz a felesége szájába, ő meg türelmetlenül a homo­kot­­ette a saját szájába, és úgy szívta az éltető nedvet magába. Néha felesége deliriumban feküdt, spanyol nyelven az apját kérlelte, és arra kérte a férjét, hogy hozzon papot a számára. De mikor észnél volt bágyadt mosollyal biztatta a férjét, hogy nemsokára elérik az Arkansas folyót, ahol véget ér a szenvedésük, és a boldogság vár rájuk. (Folytatjuk.) Írta: HIMLER MÁRTON Az eszközök meg­válogatása írta: KEMÉNY JULIA Kernél? Jolis A magyar közmondás szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez régi igazság, hiszen céljaink elérésé­ért mindig eszközöket kell keresnünk. De ez nem jelenti azt, hogy az eszközökben nem kell válogatnunk. Amikor valakinek fájó igazságot kell mondanunk bizonyos cél érdeké­ben, mondhatjuk azt bántón, ki­hívóan, szemtelenül vagy sér­tően, vagy mondhatjuk kedve­sen, udvariasan, megnyugtató­an is. Amikor múlt őszén gazdasági életünkben hanyatlás állott be, a vállalatoknak, gyáraknak, üze­meknek és üzleteknek el kellett bocsátaniuk alkal­mazottaik egy részét, vagy más rendszabályokkal kellett takarékosságot vinni üzletvezetésükbe. Át kell vészelni az úgynevezett recessziót, vagyis a pangási időszakot. Közel fél éve tart már a lany­hulás, de az emberek nem elkeseredettek, nem le­hangoltak, mert a kormányzat részéről megér­tést találtak és ígéretet, igyekezetet a helyzet megjavítására. A munkanélküli segélyezés idejét meg akarják hosszabbítani, közmunkák útján munkaalkalmakat kívánnak teremteni és a ma­gán­gazdaságb­an is javulást várnak. Amidőn a vállalatok saját bőrükön érezték már a recessziót, különféle elbánásban részesítették al­kalmazottaikat. Inkább megrövidítették a munka­időt, de csak végső szükség esetén bocsátották el embereiket. Az egyik clevelandi szerszámgyár, amelynek tulajdonosai Svédországból vándoroltak Amerikába a század elején és mindenkor megér­­tőek, emberségesek voltak alkalmazottaikhoz, körlevelet intéztek munkásaikhoz, mérnökeikhez és tisztviselőikhez, biztatva őket, ne féljenek a jö­vőtől, a vállalat 1957-es üzleti éve jó volt és van kitartása az 1958-as pangásra. Biztosítja munká­sait, hogy nem­ lesznek elbocsátások, nem lesz bér­­leszállítás és más kellemetlen intézkedés. A hosz­­szú körlevélben a gyár vezetősége őszintén feltár­ja a vállalat anyagi helyzetét és ígéri alkalmazott­jainak, hogy mindent el fog követni azért, hogy megtarthassa embereit. Ennek a levélnek hangja olyan, mint a jó apáé, aki megértéssel beszél családjával, amelyet védel­mezni szeretne a bekövetkezhető rosszabb idők viharától. Természetesen az alkalmazottak na­gyon jól tudják, hogy a főnökség nem tud csodá­kat művelni és ha a gyár nem kap rendeléseket, kénytelen lesz heti kevesebb napon át dolgoztat­ni embereit, ha nem akarja őket elbocsátani. No­ha a munkás nem reszket kenyeréért, mégis örül, hogy munkaadója emberséges. A régi munkások jól emlékeznek még arra az időre, amikor az öreg svéd velük együtt ütötte a vasat évtizedek előtt és BÚCSÚ KEY-WEST-TŐL Irta: UNGI ENDRE Ki nyer? Ki veszt? .— Nem tudja ezt, ki esztelen játékba kezd, kártyára téve vagyonát; sohase nyer, csak egyre veszt . . . Kiissza maradék borát. S másnap nem eszik vacsorát ... így jártam én veled Key-West. Bedőltem hírednek szívest. Dermesztő télnek derekán, ledobtam jó meleg ruhám s felöltve lenge nyári mezt, kószáltam partod homokján . . .. öreg szivem, hogy lelkesült! Aszott testem sötétre sült. S most fázom, tavasz derekán, és nincs egy jó meleg ruhám. Vidám vén orcám lett komoly: — Ruhám megette mind a moly . . . Bizony, bizony, ez már hiba! Hogy menjek így Miamiba? Hol annyi gazdag ténfereg. Mit keressen olyan gyerek, kinek még jó nadrágja sincs. Nem vár ott rá hírnév, pe kincs . . . De én azért mégis megyek. Kövess Key-West Isten veled! Első balsiker nem ijeszt: Miami jobb hely, mint Key-West. Ott majd gatyában harcolok. Homokból is pénzt csinálok, s veszek egy — felhőkarcolót! — Key-West, április ép úgy dolgozott, mint ők. Tudják jól, hogy ez az ember nem fizetett ellenséget lát bennük, hanem barátot. Hiszen még most is, amikor már túl van a nyolcvanon, naponta bejön a gyárba és először az öreg portással fog kezet és megkérdezi mi új­ság, majd tovább megy és az öreg munkásokat ke­resi fel, azokat, akikkel még együtt dolgozott. Per­sze a fiatalokat is ismeri és szereti, de az öregek .. az más ... És a fiatal főnökök, az utódok, akik eb­ben a szellemben nevelkedtek, ép igy éreznek és viselkednek a kollegákkal, munkásokkal szemben. De nemcsak a svéd vállalat küldött szét körleve­leket ezekben a nehéz időkben. Más vállalat is szükségesnek tartotta, hogy alkalmazottai figyel­mét felhívja a változott viszonyokra. Egy nagy elektromos vállalat pl. a következő tartalmú kör­levelet küldte szét: “Az összes alkalmazottaknak! Bizonyára tudják, hogy nagyszámú álláskereső és kereset nélküli ember van, aki az önök állását be tudja tölteni, ha azt önök nem akarják vagy nem tudják kellőképen megtenni. Azonnali belépésre ezrek jelentkeznek. Azt tapasztaljuk, hogy nagy lustaság és hanyagság uralkodik az egész üzem­ben és ez ellen csakis a személyzet kicserélésével védekezhetünk. Minthogy válogathatunk az aján­latokban, a legkisebb hibánál azonnali elbocsátás­sal fogunk élni. Ez a körlevél kivétel nélkül min­den alkalmazottnak szól.” * Felesleges hangoztatni, hogy ez utóbbi vállalat az elmúlt években valósággal magához édesgette az alkalmazottakat. Kiemeltek szakembereket jó állásokból és nagy fizetésekkel csalták őket ma­gukhoz. A korábbi években olyan haszonkulccsal dolgoztak, hogy a jelen visszaesést akár évekig is kibírnák De ők nem gondolnak arra, hogy jöhet­nek még idők, amikor szükségük lesz az alkalma­zottakra, hanem az első lanyhulásra ki akarják dobni őket, mint kifacsart citromokat. Egyelőre csak fenyegetőznek, mert az üzlet, ha lelassult is, a begyakorlott embereket még nem tudják nél­külözni, de már előreveti árnyékát az elbocsátás. A munkaidő leszállításáról nem is beszélnek, ha­nem csak arról, hogy kicserélik embereiket. Amikor e két körlevelet elolvastam, arra kellett gondolnom, vajjon melyik vállalat alkalmazottai fognak eredményesebben, hűségesebben dolgozni. Bizonyára nem azok az emberek, akik összeszorí­­tott foggal, elkeseredetten végzik munkájukat, ha­nem annak az üzemnek munkásai, akik tudják, hogy főnökeik megértő és érző emberek. "

Next