Ars Hungarica, 1981 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1. szám - Dokumentumok - Bor Pál művészetelméleti írásai 89 (Bevezető: Ráth Zsolt)
DOKUMENTUMOK Ars Hungarica 1981/1 Bor Pál művészetelméleti írásai Bor Pál festőművész, grafikus és szobrász Budapesten született, 1889. március 2-án. Gépészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen 1911-ben. 1911-től 1914-ig Párizsban tanult festeni Lucien Simon, majd Henry Martin festőiskoláján. Az École des Beaux-Arts-beli alakrajzon és az École des Decorativs Arts-beli esti kronikon a naturalizmustól a posztimpresszionizmusig jutott. A Maurice Denis akadémián töltött fél év meghatározó jellegű volt Bor Pál művészi fejlődése szempontjából, még akkor is, ha később más, korszerűbb irányt vett festészete. A szintetikus kubizmus születésének, az orfista szín tobzódásnak, a futurizmus párizsi bemutatkozásának szemtanúja lehetett. 1913-bam hazatér rövid időre, és az Iparművészeti Iskolán Körösfői-Kriesch Aladár mellett dolgozik a díszítőfestészet szakon. 1914-től 1918-ig polgári internáltként Bretagne-ban, Fort de Sauveur erődjében jelölnek ki számára kényszerlakhelyet. Ezt az időt - a művészi gyakorlat korlátozott lehetősége miatt is - művészetelmélete tisztázására, első rendszerező összefoglalására fordította. „Építészet és iparművészet", valamint „Új szempontok, új problémák" címmel írt ekkor (1917-18) két 50-50 oldalas tanulmányt, melyek mind a mai napig kiadatlanok. Az iparművészet képzőművészettel való egyenrangúságának és intermediális szintézisének meghirdetése, az építészet funkcionális értelmezése, a képzőművészet öntörvényű, második világként való felfogása és a formatartalom vizsgálata mind a Bauhausban testet öltő gondolatok megelőlegezése volt. Einstein, Freud, Bergson, Worringer művei nem voltak ismeretlenek Bor Pál előtt, megtermékenyítették gondolatrendszerét. Bor Pál festőművész annak, a még az első világháború előtt Párizst járt művészgenerációnak köztünk élő tanúja, tagja, akik műveiben és művészetelméletükben a progresszió, a konstruktivitás oldalán kötelezték el magukat, és életművüket ennek szolgálatába állították. Bor Pál nemcsak művészként, hanem elmélet íróként is jelentőset alkotott. Írásainak nem elsősorban az egyéni esztétikai rendszer felállításának igénye a fő erénye és erőssége, hanem a választott úthoz, problémakörhöz való hűséges ragaszkodás, annak következetes végigjárása, és az a művészetszociológiai „szeizmográf szerep", amivel érzékeny tanúja, sokszor első hazai híve és propagálója volt progresszív nyugat-európai irányzatoknak. Azok közül való, akik a szecesszió utáni forradalmas korban messianisztikus elméleteket alkottak egy humánus, totális környezeti összművészetről, és a századforduló, a századelő „stílustalan" - stíluspluralista - közegében egy egységes korstílusról álmodtak, életművükkel ezt akarták létrehozni. A „XX. század stílusától", a szintetikus „modern stílustól" szinte az emberiség második megváltását, az emberi nem történetének jobbra fordulását várták. Nem az ő hibájuk, hogy az inherens, egységes stílusteremtő kategorikus imperativusnak hiányoznak korunkban a létfeltételei, így, egy valóban egységes sensus communis hiányában, irrelevánsak maradnak szintézis-törekvéseik, s a jelenség-szintű stúdiumok, próbálkozások, analízisek sorát gazdagítják ezek is, noha szándékuk épp ennek a meghaladása volt. A kiindulópont Bor Pál elmélete és gyakorlata számára egyaránt a naturalizmus és az impresszionizmus tagadása, meghaladása volt. Szilárd konstrukciók megalkotásának vágya fűtötte, de megkötötte némiképp a konstruktivitás közép-kelet-európai „gyermekbetegsége" a következetes analízis nélküli, elhamarkodott szintézis-törekvés. A tárgyi világ bűvöletében élve tapasztalatait, az érzéki konkrétság szférájából merítve nem akarta és nem tudta a dolgok, a tárgyak mikrokozmikus egység