Athenaeum, 1837/1. félév
1837-04-02 / 27. szám
öröm fog el, midőn A’ szép természetet Remek csudáiban Szemlélnem engeded. Örömmel függ szivem Ártatlan gyermeken, Ki játszva elmosolyg, ’S ring ősi térdeken, öröm fog el, midőn Győz a’ dicső erény ’S az ész’ világa át- Tör álmok’ éjjelén. Örül szivem, ha hív Barátra lelkere, Kinek velem rokon Eszméje, érzete. ’S a’ vétlen szenvedő’ Könyvit törleni Milly édes éldelet, És angyal-szellemi. De bár ezer gyönyört Enyhűletül adál, Bocsánat, ég, ha e’ Szív nyugtot nem talál. Sajos nak kebtemen Saját és köz sebek, Vigasztalásomul Segédre hol lelek? Embernek adjam-e Elő keservemet? Hisz’ a’ szentségtelen Ő dúlja keblemet. Te istenem tudod. Szívbánatom mi nagy, ítélj te róla, mert Igaz biró te vagy. Szilágy. Emlékezések Angliára 1907-ben. Gyakran beszélnek különös szökésekről, olvashatni a’ futás’ veszedelmeiről, félünk és sírunk az emberekkel,’s valóban mind ez borzasztó és szomorú volt. Azonban a’ vidámság is fenntartá koronként jogait, a’ szomorújáték engede a’ vígnak, ’s szívből jött nevetés simítá le a’ ránczokat, mellyek a’ fogság’ mindenik évével mélyebbek lőnek. Mert nem mindenkor volt a’ szökési próbatét olly nemű, hogy munka és béketürés ravaszságra ’s erőszakra támaszkodott. Történet vagy szerencsés gondolat-villám adott gyakran alkalmat, mellyet a’szabadság’ czéljára használni sieténk. Én az enyémet olly egyszerű, mint sikeres eszköznek köszönöm. Egy napon a’ hídra mentem sétálni, hova némely órákban csoportosan kibocsátának, ’s átlátva menekvésem’ lehetetlenségét a’ szoros őrizet alatt, csak fris levegőt színi vala minden gondom; midőn egy napszámost vettem észre, ki a’ hídon dolgozván , az egyensúlyt hirtelen elveszté ’s a’ folyóba bukott ; egy fogoly azonnal utána szőkék tiszta emberiségből, megragadta ’s partra hozta. — Angliának kegyetlenséget hányhatunk szemére, de nem tagadhatunk meg tőle némi, a’ tett szolgálatot hálásan elismerő nemes érzést; a’ fogoly szabadságot nyert. Tizennégy nappal azután, néhány megmaradt napoleon aranyaim’ segedelmével, rábeszéltem örseregünk’ egy katonáját, hogy magát általam mentesse meg; ’s olly jól játszónk szerepeinket, hogy a’ szegény holló szinte vízbe fúlt, midőn segítségünkre jöttek. Én azonban czélt értem. Egy, hasonló körülmény szülte, eredeti gondolat az országos fogházakban kisebb és nagyobb sikerrel használtatott. Minden őrültet, erre fölhatalmazott választottsági bizonyítványa szerint, visszaküldték Francziaországba. Nem volt hát másra szükség, mint őrültséget tettetni, ’s ha ki annyira viheté, hogy önelárulás nélkül az álarczot hónapokig tudta viselni, bizonyos lehetett szabadságáról. A’ próbatét igen csábító volt, a’ siker ritka, ’s nagy lélekező ’s jelenlét vala hozzá szükséges. Egy fogoly ritka példáját adá ennek, s azon nemét választá az őrültségnek, mintha lovak ’s lovaglás volnának rögzült eszméi, ’s valóban mulatságos volt őt napokon át pálczán nyargalva, vagy padon lovagolva látni, ’s ezt olly rendíthetlen hidegvérűséggel, hogy az erről tudósított felsőség a’ választottsághoz utasítandónak Ilivé őt. Ez volt az utolsó, de legnehezebb próba. Mihelyt a’ választottság, elnöke’ vezérlete alatt, a’ teremben megjelent, hova barátunkat vezették; ez a’ legnagyobb komolyság.