Athenaeum, 1842/2. félév
1842-10-23 / 49. szám
ATHENAEUM. .........——M. HATODIK ÉV. TINW -------- második félév. Pest. vaaárnap . October’ 83. 1812.19. szám. Az Athenaeumból hetenként háromszor, úgymint kedden,,csütörtökön és vasárnap, jelenik meg fél fél ív. Ara helyben kihordással félévre 3 ft, postán boríték alatt 3 ft 48 kr. ep. Évnegyedenként is válthatni példányt 1 ft. 40 kr. helyben, és 2 ft. postán. — A' szerkesztőség ismeretlen kéztől csak bérmentes leveleket fogad el. — Kiadó hivatal Pesten , Borz-utczában .Neumayerház 222. szám; az apicza-templom’ közelében, földszint jobbra. A.3 fő harát. Franczia beszély. Rara avis in terris. Az olvasók* két osztályának tanácsolják olvasatlanul hagyni a’ következő sorokat; azoknak t. i., kik nagylelkűséget pórban nem hisznek ’s azoknak, kik fölingerlésűl ’s felmagasztaltságul cselszövény- ’s ábrámheljes történeteket — természetlenül fölhevűlt képzelő’ szüleményeit — óhajtanak. Veszélyem illyen olvasók’ számára nem haték; egyszerű az, ’s úgy tartom, természetes. Ki szívvel nem olvas, meg nem fogja érteni; így jobb, ha fáradságtól legott megkíméli magát. 1833-ban, Roche-Chouart utczában, Parisban egy pénztőzsér lakott, kihez becsületesség’s értelmességre nézve a’ városban ’s kívüle igen kevés hasonlita. E’ férfi’ neve Jean Delaunoy vala. Vagyona roppant lehetett volna, mert minden üzlet, mit húsz év óta tön, szerencsésen üte ki, de mivel bőkezűség’ és szolgálatkészség’ példánya vala ’s erszénye minden becsületes szerencsétlennek mindig nyitva állott, csak annyia volt, hogy kényelmesen é s kellemesen élhető. A’ crisis, melly a’ júliusi forradalmat kiséré ’s örvényébe számos kisebb üzért sodra, Delaunoyur’ szerencsekörülményeire igen roszul hatott; közepette az egyetemes megrendülésnek Delaunoy ur’ néhány bizományos háza kénytelen lévén fizetéseit felfüggeszteni, azoknak segítségül kellett lennie ’s igy történt, hogy maga a’ derék üzér is legnagyobb zavarba juta. Azonban, elég dühös volt bár a’ vihar, minden remény vesztve még nem vala és szokott munkássága és kitartásával Delaunoy ur feltartandotta a’ köztiszteletű házat, mellynek értelmes igazgatásával húsz éven át fényes tekintetet biztosita. De a’ halál kértelhetlen ,nemz-et monda, ’s meg nem engedé, hogy figyelem ’s fáradság összegyűjtse az esetleg elszéledt pénzt. 1836-ki sept. súlyos betegség ragadá el Delaunoy urat, ki azon fájdalommal vált el a’ világtól, hogy árvát hagy maga után. Delaunoy Paulina tizenhét éves, tehát épen azon életszaka vala, midőn a’ fiatal leánynak atyai gyámolat ’s anyai gyöngédség szintolly megbecsülhetlen, mint szükséges. A’ szegény Paulina anyját, kinek e’ leány’ szülése életébe került, soha nem ismeré, ’s most atyjától is rögtön megfosztaték ! Ki Paulinát látá, nem lehetett legmélyebb sajnálatot nem éreznie a’ gyermek iránt, melly az élet’ darabos és vészteljes árán, hol nem egyszer a’ legjelesb erő is megbukik, a’ legnemesb bátorság is kimerül, egészen egyedül vala járandó. Ki e’ fiatal leányt megindító halványságával, kék szemeivel, mellyeknek szelid kifejezése lélekhez szála, picziny szép szája’ búskomor mosolyával , fekete hajával, melly többé alig pirosló arcza körül fénylő fürtökben játszék, gyöngéd termetével, mellyet durván érinteni maga az égi szellő is félt volna, ki e’ fájdalom illette tüneményt látá, akaratlanul is fel kelle kiáltania : szegény virág, a’ vihar téged’ szétzuzand ! De nem. E’ látszólag töredékeny alak alatt erős, eltökélett szív doboga. Paulina atyja’ lélekerejének örököse vala. Magát elhagyatottnak látván, érezé egyszersmind, hogy győz rajta a’ fájdalom, ha annak ellene nem szegül. Bátran emelé fel tehát fejét, ’s erővel elnyomd könyeit. Az első kötelesség, mit magának mindeneknek előtte kiszabott, az vala, hogy atyja’ nevét minden kisebbítő és sértő megtámadástól őrizze. Szándékában magát gyorsan eltükélé. Delaunoy ur’ hátrahagyott bútorzata, jóllehet nem pompás, de igen jeles valt. Azonkívül Paulina ékszereket, gyűrűket, drága shawlokat stb bírt. Zongorája is — kedvencz szere— vala, mellyet minden álom, gond ’s reménybe, mik fiatal leányszivet izgatnak, titkon beavatni szokott. Bármi kedvesek valának neki e’ tárgyak, mégsem vonakodott azokat a’ tömeghez adni, ’s minden kincs, minden ékszer helyett az atyai név’ díszét, ezen, eddigelé olly fényes és tiszta drágakövet, magának megtartani. A’ vészteli nap közelge, Paulina nem engedé magát a’ ház’ elhagyására rábeszélni. Ő nem akart csak fél áldozatot tenni, ő fogadalmat tön a’ keserű poharat fenékig kiüríteni. Daczára a’ rosz szokásnak, melly a’párisi nőknek tiltja kedves halottaiknak nyilvánosan megadni az utolsó tiszteletet, atyja’ koporsóját nyughelyéig gyalog elkiséré; sőt a’ pap ’s barátok’ eltávozta után is, mig a’ sirásó bevégzé borzasztó munkáját, könyei- ’s imáival a’ nyílt sírnál marada. Ő volt utolsó, ki az elhunytnak istenhozzádot sírva kiálta. Úgy vélte tehát, hogy csak akkor hagyhatja el a’ házat, midőn elmúlt szerencséje’ valamennyi néma tanúja eltűnik e’ legdrágább emlékezetek által megszentelt helyről. Ah de a’ szenvedő nő bátorságára igen sokat épített! A’ vevők ’s eladók alig léptek a’ szobába, alig hallatszék a’ kiáltó’ szava, ’s szegény Pau- 49