Autó-Motor, 1959. július-december (12. évfolyam 13-24. szám)
1959-07-01 / 13. szám
Till szem többet lát Ez a rovat segíti a szerkesztőséget, hogy a lap „ezerszeművé” váljék. Azt kérjük olvasóinktól: írják meg nekünk, amit az utcán, a műhelyekben, az életben látnak: riportokban, versekben, novellákban, vagy akár egyetlen fényképpel is közöljék velünk, amit érdekesnek tartanak, hogy mi azt továbbadhassuk az olvasók tízezreinek. A szerkesztőség természetesen fenntartja magának a jogot, hogy a kapott anyagból a legjobbakat kiválassza. Amit viszont itt leközlünk, azt a külső munkatársaknak járó honoráriummal díjazzuk. Ötször a föld körül — Ikarus 60-as autóbusszal A napokban érdekes, a műszaki emberek szívét megdobogtató hírt olvastam a Fővárosi Autóbuszüzem lapjának első oldalán. ..TÚL A KÉTEZEREDIK KILOMÉTEREN: — KEREKES JÁNOS ÉS NÉMETH XVII. JÁNOS KIVÁLÓ TELJESÍTMÉNYE, MELY EGYEDÜLÁLLÓ A F. A. Ü. TÖRTÉNETÉBEN”. EZ a híradás nekünk, Csepel Autógyáriaknak és Ikarus-beli barátainknak külön örömet is jelent, hisz ezt az igazán kiváló eredményt az általunk gyártott 60-as típusú autóbusszal érték el. Úgy mondhatnánk tehát családiasan: egyik gyermekünk jubilál. Nagyon izgatott tehát a hír, és elhatároztam, hogy a valóságról rövid úton bizonyságot szerzek. Így történt, hogy a délután már a 20 30-as autóbuszoknak a Keleti pályaudvar indulási oldalán levő végállomásánál talált, hol lesben áldva várakoztam a jubiláló 504-es buszra, hogy kikutassam a sofőrök és az autók közös titkát. Rövid bemutatkozás után már Németh János mellett ültem, a gyakorlatban alkalmazva azt az autós közmondást: „Ülj mellém, amikor vezetsz, s megmondom ki vagy.” És az autóbuszunk, az indító jelzésére már ki is gördült végcélja, az újpesti temető felé. Talán kevesen gondolnak arra, hogy ez az útvonal nem kevesebb, mint 13 lan hosszúságú . . . A Verseny utcai „ihajtadcmnkorból” a Dózsa György úti egyenesbe érve, beszélgetést „provokáltam’, Németh szaktánssal. Van ebben bizonyos mérvű szabálytalanság, tudom, de talán utólag elnézik ezt iaz illetékesek. Beszélgetés közben árgus szemmel figyeltem a vezető minden mozdulatára. Figyeltem a kapcsolást, a motor hangját, hogy gyorsulfel, a megállónál füleltem az alapjárat „ketyegésére” — egyszóval azokra a dolgokra, amelyek a műszaki embereknek sok mindent elárulnak, amelyekből oly sok mindenre lehet következtetni. Titkot keresni ültem fel a buszra, és hamar rá kellett jönnöm, hogy itt nincs is titok. Csak szakmai gyakorlat — mégpedig nagy. Itt aztán beigazolódott, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Németh János elvtárs — amint imi, gyáripariak mondani szoktuk: — „profinak számít a szakmában”. Hogy ezt honnan veszem? Feltűnt az a nyugalom, az a biztonság, amellyel a zajló forgalomban gépészkedett. Nemcsak az előtte levő úttestet figyelte, hanem szeme sarkából, illetve a kis kerek alakú visszapillantó tükörből a hátsó lépcsőn lógó utasokat is. — De hol vannak a 60-as típusra rendszeresített, téglaalakú nagy visszapillantó tükrök? —kíváncsiskodtam. Meglepetten vettem tudomásul, hogy azt nem szívesen használják, mert a „lapát alakú” visszapillantó tükör erősen torzít, a nagy mezőben nehéz a tájékozódás. Ezzel szemben a kis kerék tükör rá van „lőve” a hátsó ajtóra, a néznivalót el sem lehet téveszteni. — Hogy volt-e balesetünk a 200 000 km alatt? — adja vissza a kérdést. — Hát mi tagadás, egy volt. Egy friss jogosítvánnyal rendelkező sofőr-újonc, elfelejtve a tanultak közül az elsőbbség megadásának szabályát, szerencsére, elölről belénk rohant. — Igen, igen, — erősíti —, szerencsére. . . sokkal nagyobb baj lett volna, ha a busz oldalát célozza meg, melynek lemezelése nem osztott mezővel, hanem kísérletképpen egy lemezből készült. Sérülés esetén a kocsi egész oldalát megkellett volna bontani. És hát a kocsi oldalsérülésénél számítani .Lehet az utasok sérülésével is! A menetidő a Keleti p. u. és az Újpesti temető között 38 perc. Le kell szögezni, ezt úgy állapították meg, hogy a kocsit nem kell zavarni. — Demiért is „döfnénk" 20—30 km-mél gyorsabban? — kérddNémeth szaktárs. — Csak azért, hogy a lábam állandóan a féken kérjem tartani, a sűrű megállók miatt? A jó vezetés tehát — összegezve a tapasztalataimat—türelem és önfegyelem kérdése is. Hiszen, mint Németh mester mondja, a motor bejárása alatt három hónapig nem is hallották a motor felső fordulatihangját. Egy óránálhosszabb ideig voltunk együtt, mégis szinte perceknek tűnt az idő, mire visszaértünk kiindulási helyünkre, a Keleti pályaudvarhoz, ahol a másik ünnepelt, a váltótárs várakozott ránk. Kerekes János sem mai gyerek a szakmában. Harminc év alatt végiggépészkedte a FAÜ egész történelmi gépkocsiparkját. De hogy ezt hogyan is csinálta — az külön riportba kívánkoznék. DABI LAJOS Csepel Autógyár, Szigethalom »Egy bolond százat csinál“ Végtelen gonddal és szeretettel ápolt Csepelem már a második rúgás után vígan pöfögött. Kicsit hagytam melegedni, aztán kikanyarodtam a Budaörsi útra. Irány a Balaton, az egész héten dédelgetett kirándulási vágyak kéklő megtestesülése. A kamaraerdei emelkedő közepéig direkttel húzott alattam ahűséges jármű. Ott azonban beértem egy előttem küszködő, ütött-kopott Danuviát, s visszakapcsoltam. Közben mögém is felzárkózott egy Cetka, majd kisvártatva egy zöld Pannónia. Mire a felső kanyarhoz értünk, már egész kis konvoj háborította aharmatos reggel üdítő csendjét. A kanyar utáni egyenesben azonban váratlanul megbomlott a sor. Az elöl haladó Danuvius hirtelen „döfte” a gázt és megugrott. Nem mentem utána, csak szépen, fokozatosan növeltem a sebességet. A mögöttem haladó két útitárs rendes távolságban követett. A Cetkás azonban egy idő múltán, úgy látszott, megirigyelte az elöl haladó dicsőségét és motorját bőgetve elhúzott mellettem. Előzés után egy darabig előttem haladt — aztán fürgén a menekülő Danuvius után eredt. Ráérek — nyugtattam magam, bár a tenyerem viszketett, hogy én is meghúzzam a gázt, hiszen tudtam, hogy van még bőven fürgeség az én gépemben is. Nyugalmam egyensúlyát végül a Paninoritás bontotta fel. Váratlanul kilőve, elrobogott mellettem és egyszeriben én lettem a sereghajtó. Közben láttam, hogy már ismét kezd kialakulni a sor eleje. A Cetka beérte a Danuviát. Nem szakadok le — határoztam hirtelen, és néhány millimétert fordítottam a fogantyún. Motorom — ahogy már megszoktam — simán gyorsult és csakhamar az előttem haladó nyomában voltam. Pár perc múlva pedig mindketten felzárkóztunk a szökevényekhez. A normális sebesség végső határát súrolgatva, így haladtunk egész Martonvásárig. A falu után azonban az elöl haladó Damuvia újra meglépett. Mire néhány parasztszekeret megelőztünk, már messze előttünk füstölt. A Cetkás nem állhatta ezt és ismét utánaeredt. Az őt elfogó dacból azonban valami ránk, utolsókra is átragadt, és hiven követtük a sebesség fokozásában. Végre beértük a szökevényt, de az nem nyugodott meg. Tovább erősített, már 70—80 kilométeres sebesség körül jártunk. Egy parasztszekér miatt azonban újra csökkenteni kellett az Iramot. Az előttem haladó Pannonius, úgy látszik, ezt az alkalmatlátta megfelelőnek arra, hogy motorozási tudományát megmutassa, és a Danuviust megleckéztesse. Merész kanyarral kivált a sorból — gépét vadul hajszolva előzött, majd a sor élére állt. Magam hozzá igazodtam, s hogy ,ne kelljen csökkenteni a sebességet, követtem az előzésben. Utolsókból elsők lettünk, és még örültem is, amikor éreztem, hogy kis Csepelem erőlködés nélkül követi a Pannóniát. Ilyen változott sorrendben értük el Velencét. Ezen a szakaszon azonban eléggé szemetes volt az út, és éreztem, hogy az előttem haladó erősen veri a port. Növeltem a követési távolságot, arra számítva, hogy a mögöttem jövők is ezt teszik. Ám ők lemaradásomat előzési alkalomnak vélték, és mire felocsúdtam, már ketten poroltak az orrom alá. — A szomszédotokkal szórakozzatok — mormogtam dühösen a fogaim között, és ráhúztam a gázt. Mire útitársaim feleszméltek, már újra a Pannónia után repesztettem. Ám a dicsőségem nem tartott soká. A Danuvius füstöt okádva elhúzott mellettem, majd kegyetlenül erőlködve még a Pannóniát is lehagyta. Pár perc után a Cetkás is megunta az utolsó helyet, és erősített. Csakhamar én lettem az utolsó, holott már ismét a maximális sebesség határán jártunk. Ami ez után következett, arra még ma is borzongva emlékszem vissza. Elfogott valami ostoba versengési láz, és a motort nem kímélve ,előttem az előttem haladót. Aztán az" első adandóalkalommal " előzött valamenynyiünket. A józan ész és a közlekedés szabályait semmibe véve, őrült hajszában értünk a Székesfehérvár előtti egyenesbe, ahol már szabályos versenyt vívtunk. Annyira megkergültünk,hogy még a vasúti sorompó előtt sem csökkentettük az őrült iramot. Nem is volt ilyesmi egyikünk szándékában sem, de hála a pákozdi elágazásnál ellenőrző közlekedési rendőrjárőrnek, a mulasztást késve ugyan, de pótoltuk. Az elébünk lendülő piros tárcsa előtt füstölő gumikkal, falfehér arccal fékeztünk. És ahogy sorra a járőr elé járultunk, nem sokat beszéltünk. A szükséges adatok közlésén kívül csupán egy kérdésre válaszoltunk. Hogy ki kezdte a versengést. Miután pedig tisztázódott a tényállás, a szálas rendőrőrmester egy sokat hallott, de a mi esetünkben nagyon találó közmondással, és az egyes számú ellenőrzőlappal a táskájában búcsúzott. A közmondás így szólt: „Egy bolond szájat csinál". Az ellenőrzőlapra pedig a következőket írta: Bevonva 1958. július 17-én. A közmondás azóta is mindig eszembe jut, ha motorra ülök, és idézem egykori fogadalmam is. Engem száz bolond sem tesz többet ostobává. BALLAGÓ LÁSZLÓ V., Bajcsy-Zsilinszky út 78. Megnyugtató... Április 2-án este az utcán hagyott, de lakattal lezárt 125 kcm-es Csepel motorkerékpáromat ellopták. Egy órával később vettem csak észre eltűnését. Mivel az ilyen ügyekkel foglalkozó ügyeletes osztály telefonszámát nem tudtam, szóltam a BMW-s rendfirjárőröknek. Azonnal magukkal vittek, hogy mielőbb személyesen tehessenek feljelentést. Másnap délelőtt már értesítettek, hogy hol vehetem át a motorkerékpáromat. Tudom, ebben az ügyben mindenki csak kötelességét teljesítette. Mégis meg kellett írnom, mennyire megnyugtató, és hálánkra érdemes, hogy ennyire előzékenyen és eredményesen járnak el az emberek dolgában. LÁNYI RÓBERT a KV-36-32 tulajdonosa .