Az Én Ujságom, 1910. június-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1910-06-26 / 27. szám

■ ■ - ■ ' * ■ « 27. szám. AZ ÉN ÚJSÁGOM 3 Ezért szerették őt a fiúk. Mikor pedig a réten a kezén járt, akkor meg éppen bámulták. A tornaórákon olyan szédítő dolgokat vitt véghez, hogy arra még gondolni is egyszerűen haj­meresztő volt. Hát még a kutyák ugatását hogy tudta utánozni ! No az igazán mesés volt. Mozsár Ferencnek hívták, de a Mókus név reá ragadt s ő emiatt nem haragu­dott. Nem is tudott haragudni. Az arca sem volt alkalmas arra, hogy haragot fejezzen ki, mert a feje bőrét szörnyen mozgatta ilyenkor, ehhez is értett. Olyan nevettető volt az ábrázata, hogy még a legmogorvább ember is elmosolyodott volna láttára. Mókus nagyon kopott ruhában járt, ebből társai arra következtettek, hogy Mókusék szegény emberek. Viszont Mókus soha senkitől sem kért zsemlét vagy szentjánoskenyeret. Ha a fiúk megkínálták, bekapta s tovább állott. Legbizalmasabb barátja Barack volt. Ez a Barack egy hentesnek a fia az Orczy-úton. Kerek, pirosképű, jól táplált s korlátolt eszű gyerek volt, akit az édes­anyja azért küldött az iskolába, hogy tizenkét éves koráig ne töltse az időt munka nélkül, tizenkét éves korá­ban majd befogják az üzletbe s csinál­nak belőle hentest. Mókus azért választotta ki Barackot a többiek közül, mert ez mindig vele ment haza az iskolából, no meg közel is laktak egymáshoz. A második jó cimborája Krumpli volt Mókusnak. Ez a Krumpli tömérde­ket olvasott. Mindent olvasott, amit a kezébe kapott. Az apjának kölcsönkönyv­­tára volt a Sarkantyús utcában, onnan szedegette ki a könyveket. Tulajdon­képpen nem Krumplinak, hanem Krom­­pachernek hívták, de a Krumpli rövi­debb és magyarosabb név volt . Mókus ezt sózta a cimborája nyakába. Viselte is becsülettel jó hosszú ideig, anélkül, hogy valami kárát vallotta volna. Krumplit azért szerette Mókus, mert az a leg­hihetetlenebb kalandokról tudott neki mesélni, nem hiába olvasott olyan iszonyú sokat. Ilyen volt az a Mókus, kiről nekem mesélnem kell. Azt mondtam, hogy kell mesélnem, de hát ki parancsolja azt nekem, hogy meséljek? Mert érzem, hogy nekem ezt a mesét el kell mon­danom. Rám parancsolt valaki, egy belső hang s evvel nem szállok szembe, mert ez nagyobb hatalom, mint én vagyok. így parancsolt reám: — Nézd ezt a Mókust, ez éppen neked való legényke. Eleven, pajkos, játékos, nagy terveket forgat a fejében, tud a kezén járni, hajmeresztő dolgokat csinál a tornaórák alatt, még a kutyá­kat is megugattatja az utcán s mind­össze tizenegy éves, három hónapos. Hát ebből a Mókusból lehet valami... És hozzá­kezdtem a meséhez, amely annyiban fog a többi mesétől külön­bözni, hogy mindenki látott már ilyen Mókust, mint ez az enyém, de senki sem nézte olyan szemmel, mint én nézem. MÁSODIK FEJEZET. Mókus boltra ijeszt egy macskát s az betör egy ablakot. A nagy rét keleti szögletén állott egy ház, abban a házban egy különös úr lakott. Nagy, hosszú, sovány ember volt, akinek a világon a legkedvesebb állata a macska volt. Hogy miért szerette a macskát, az természetesen az ő dolga s ahhoz a Mókusék osztályának semmi köze se volt. Ámde a Mókáid­ tréfás !

Next