Az Én Ujságom, 1920. december-január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1920 / 1. szám
neki ajándékba. Hát most elküldöm a sógorasszonynak az ékszert. De félek, hogy majd ellopják tőled az utón. Mostanában tömérdek a vasúton a zsebtolvaj. Azért is elrejtem hát a drágaságot egy nagy gomolya sajtba, csak aztán el ne feledkezzél róla és szórakozottságból meg ne edd órástól, táncostól. Az utazás előestéjét meghitt családi körében töltötte a tekintetes úr. A zsörtölődő Zsuzsánna asszony most ugyancsak el volt érzékenyedve, kis hijja, hogy az ura nyakába nem borult: — Ne menj el, ne hagyj itt, gyönge gyöngyvirágom! Egyszerre csak türelmetlen zörgetést, dörömbölést hidlottak kívülről, az utcaajtóról. — Tán valami elkésett utas, aki éjszakai szállást kér, — jegyezte meg a Mackó úr, akinek szivében mindjárt fölébredt a rokonszenv, mikor utasemberről volt szó. Töhötöm urfi, a legidősebb süvölvény, kisietett, hogy a kapussal bebocsátássa a késői látogatót. Hej, miféle meglepő furcsa figura volt! Sirt az ember egyik szeme, a másik meg nevetett, amikor meglátta. Félkarja felkötve a nyakába, féllábára pedig sántított. — Szerencsés jó estét kívánok, kedves drága tekintetes uram! — Adjon Isten, mint közönségesen. — felelt illendő módon az üdvözlésre a háziúr. — Ha meg nem sértem, kit tiszteljünk úri személyében? A jövevény közelebb lépett a lámpa világosságába: — Ejnye, ejnye, Tányértalpú koma, hát nem ismer rám? Én vagyok az ön régi bőséges cimborája, Csalavári Gsalavér! A mackó úr most jobban szemügyre vette a látogatót és csodálkozva csapott a térdére. — Na bizony, soha ki nem találtam volna, ha magad meg nem mondod. Hát hol tettek ily csúffá ? Bizonyosan megint tyukhúsra fájt a fogad, vén gonosztevő, aztán rajtacsiptek és ellátták a bajodat, ahogy megérdemelted. Amire Gsalavér urfi nagy méltatlankodva rázta meg a fejét: — Ugyan, ugyan, kedves komám uram. Mindig ilyen rosszat gondol rólam. Pedig három éve megfogadtam a lomnici csúcsra, hogy egy sovány csirkecomb kevés, de még annyit sem veszek többet a számba, úgy esett a dolog, hogy kedvem kerekedett fölmenni a lomnici csúcsra. De meg is lakoltam a vakmerőségemért. Mikor felértem a legtetejére, veszedelmes szél kerekedett, sodrába kapott és zuhé hanyatthomlok lebukfenceztem, kezem, lábam, bordám törött, úgy szedtek föl a szénégetők, hat hónapig feküdtem a késmárki kórházban, azt hittem, sohasem lesz belőlem ember, azaz hogy róka. — Úgy kell neked, — bólintott el nem titkolt elégedettséggel a tekintetes úr. — Most aztán hírét vettem, — folytatta Gsalavér, — hogy kedves urambátyám megint útra készül: Budapestre. Holnap reggel indul az utazóhintaja a vasúti állomásra. Hát megkérem szépen, vigyen engem magával. Mert én is Budapestre igyekszem, hátha a tudós doktorok meg tudják gyógyítani az összetört kezemet, lábamat. »S olyan siralmasan, olyan rimánkodva nézett a mackó arra, hogy bizony annak megesett a szive, különben is tudvalevő dolog, hogy Tányértalpú koma szive olyan puha volt, mint az iós vaj. — Nem bánom, — bólintott beleegyezőleg. — Légy az útitársam." Ámbár bizonyosra veszem, hogy valami kópéságon töröd a fejedet. Csalavári Csalavér váltig tiltakozott: — Forduljak le mégegyszer a lomnici csúcsról, ha nem olyan tiszta a lelkiismeretem, mint a frissen fejt tej! De mikor nyugovóra tértek, az óvatos Zsuzsánna asszony félrevonta és mégegyszer figyelmeztette az urát: — Nos, ha Csalavári Gsalavér lesz az utitársad, akkor kétszeres gonddal ügyelj a sajtra! MÁSODIK FEJEZET. Tányértalpú koma útra kél, ami nem megy minden baj nélkül. Nem akarjuk leírni az érzékeny jelenetet, amikor a családfő övéitől elbúcsúzott. — Aztán jól viseljétek magatokat, — dörzsölte meg csemetéi buksijait a családapa, — majd szép vásárfiát hozok nektek Budapestről. Neked is, anyjukom! — Csak magadat hozd vissza ép egészségesen, — pityergett a gyöngéd lelkű, bandús-bozontos feleség. — Pitt-patt! — csattogott ostorával a Jóska kocsislegény és a két jóvérű vasdere.* nekirugaszkodott. Hej, de nagy gyönyörűség is utrakelni harmatgyöngyös nyári reig-