Az Én Ujságom, 1920. december-január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1920 / 1. szám

gélén, amikor friss szellő csípi rózsásra az arcunkat.A lombos-árnyas erdőn a terebé­­lyek tövéből kíváncsian kukucskáltak elő a vadvirágok: Nini, már megint utazik Tá­nyértalpú koma! Fasudárra mókus szök­kent, ágról-ágra rigó röppent, hangos füt­­­työs madárének hirdette a nagy vidéknek. Tányértalpú útra kél, fullajtárja fürge szél! Útközben Gsalavér egyre szimatolt: — Mi van ebben a kendőben, gazd­­áram? Olyan pompás illata van, mint a bazsalikomnak! — Orrod attól foghagymás ! —- rán­totta el a róka komától kis batyuját a Mackó úr, mert hogy el ne felejtsük megjegyezni: Zsuzsánna asszony kendőbe kötötte, úgy adta az urának a kezébe a gomolyát, hogy egy pillantásra se adja ki a kezéből. Végre megérkeztek a vasúti állomásra. Rengeteg ember volt ott összegyülekezve, pedig még legalább két óra volt hátra a vonat indulásáig. Rengeteg ember, asszony, gyerek ácsorgott, ténfergett, látott-futott, tolongott, szorongott, zsibongott, abajgott, bukdácsolt egymás hegyen-hátán, a sok bő­röndön, táskáit­, hátizsákon, mindenféle cók­­mókon keresztül-kasul. Egyik a vonatot haj­nal­ óta leste, másik letarisznyázott már teg­nap este; anya gyermekét, gyerek az anyját kereste, össze volt törve mindenkinek a lelke, teste — pedig az utazást még meg se kezdte! — Na, — mondotta Tányértalpú koma,­­ most igazán nem tudom, hogy kapok valami jó helyet a vonaton? Pedig beszállás előtt szeretnék még egyet villásreggelizni itt a vasúti vendéglőben, mert az első fölös­­tökömet már lerázta bennem a kocsi. Azt mondta neki erre az úti­társa: — Tudja mit, tekintetes uram, bízza rám a bőröndjét, beszállok előre a vonatba, helyet foglalok magának is. Kegyelmed pedig a vonat indulásáig elkölthet vagy öt—hat—tiz porció kis pörköltet. — Az bizony jó lesz, — kapott az aján­laton Tányértalpú koma, mert nagyon csik­landozta az orrát a vendéglő szaga. A tiz nagyporció kispörkölt aztán csak­hamar eltűnt a tekintetes ur torkában s az étterem ajtajában megjelent a portál: — Budapest felé beszállni! Nosza, az utasok úgy megrohanták a vonatot, mint az ellenség az ostromlott vá­rost. Egy szempillantás alatt zsúfolva volt minden kocsi, de még az ütközőkön is lova­goltak, még a kocsi tetejére is jutott utazó. A Mackó úr is neki rugaszkodott, hogy föl­másszék a kocsi tetejére, az állomásfőnök azonban megragadta: — Egyetlen embernek sem szabad többé felszállani! A vonat túl van terhelve. Leszakad a tengely és a legnagyobb szeren­csétlenség történik. Mit volt mit tennie Tányértalpú komá­nak? Lekecm­ergett újra, mert hát mint afféle rendes polgár, tiszteletben tartotta a szabályokat. — Azért még­sem fogtak ki rajtam, — gondolta magában. S föl is használta, a nagy zűrzavart, ami az induló vonat körül uralkodott, előre sompolygott a sínek mentén a bokrok közt. A vasúti vonalat hatalmas szálfák szegé­lyezték. Egy-kettő, kapta íj magát, fönnter­­mett a legmagasabb fa tetején, onnan leste, mikor indul el a vonat? Nagy sokára, lihegve, fújva, prü­sz­­szögve, köhögve megindult a gőzmozdony. Tányértalpú koma ott himbálódzott a vasút fölé hajló faágon s mikor a vonat a fa alá ért, hopp! eleresztette magát és odapottyant egy kocsi tetejére, jobban mondva, egyene­sen egy utasnak a nyaka közé. — Zatracene! — rikkantotta el ma­gát az atyafi, mert hát tót­tember volt az Istenadta. — Itt az eleven ördög! Támadt persze szörnyű riadalom! Ha veszték van a kocsi tetején, bizony azt is meghúzzák, hogy megállítsák a vonatot.

Next