Az Én Ujságom, 1931. január-szeptember (42. évfolyam, 1-40. szám)
1931-01-01 / 1. szám
A «MEIN DEUTSCHEE FREUND» ELŐFIZETÉSI ÁRA Új ÉVRE EGY PENGŐ elvetődött ide az őserdőbe és hogyan, hogyan nem, elhitette Bubu húgával, Gsoszival és Muki öccsével, Bukival, hogy ő előkelő színházigazgató és szerződtetni fogja Gsoszit, mint első táncosnőt, Bukit pedig, mint operaénekest. Egy napon aztán eltűnt Gsoszi is, Büki is és azóta nem hallottak róluk semmit. Bubu és Muki nem sok jót reméltek a sorsuktól. Már magában véve az, hogy Zsák keze volt a dologban, elég volt ahhoz, hogy állandóan aggódjanak miattuk. Hogy azonban megvigasztaljuk a mamájukat, Bubu is, Muki is, vigasztaló hangon mondták: — Nem kell aggódni, nem kell búsulni, Gsoszi ügyes elefánt, Büki ügyes majom, megállnak azok a maguk talpán. Meg azután bizonyosan fognak már majd nemsokára írni is. De bizony sohasem írtak . .. Ezen a csendes délutánon is aggódva néztek össze Bubu és Muki, mikor egyszerre csodálkozva kapták fel a fejüket. Nagy zúgás, csicsergés hallatszott valamerről. A legszemesebb, legügyesebb kis majomcsemete odafenn a gerendán makogni kezdett: — Nini, itt vannak a fecskék! Megérkeztek a fecskék! Csakugyan. Az ősszel elindult fecskék megérkeztek Afrikába, téli szállásukra. Leszálltak a fákra, egész nagy csapatban és vígan ficserkélve pihenték ki a hosszú utazás fáradalmait. Két vagy három fecske éppen Bubuszának tetejére ült le, a veranda közeléen. Nagyon megörültek egymásnak, úgylátszik különböző vidékekről jöttek. — Oh, Ficseriné asszonyság! mondta az egyik fecske. — Csakhogy látom égre! Honnan jön? — Én bizony Németországból,— mondta Ficseriné. — Most ott lakunk. — Úgy? — szólt előkelően a másik fecske. — Én egy híres fürdőhelyet választottam ki, még pedig Franciaországban. Csepp hijja, megtanultam franciául is, éppen csak oly sok volt a fiókákkal a dolgom. — Hát maga, Csicseriné asszonyság, hol lakott? — Oh, én hűséges maradtam a régi helyemhez, — mondta Csicseriné. — Magyar fecskének születtem és az maradok halálig. Egy kis faluban van a fészkem, az is szép hely, tessék elhinni. Én nagyon boldog vagyok ott. — Rendkívül unatkoznék ilyen helyen, — jegyezte meg Ficsekné.— Volt legalább valami megfelelő társasága? — Oh, igen, volt egynéhány más fecskecsalád is, azután a verebek, meg a közeli kis erdőben a rigók ... — No bizony! Ott, ahol én lakom, Berlinben, egészen közel volt az állatkert és mindenféle előkelő madárral társaloghattam, a papagájokkal, a paradicsommadarakkal . . . — Én is láttam papagájt, — mondta Gsicseriné vidáman. — Egyszer egy vándorcirkusz jött arra. Nagyon ügyes állat volt. De azért nem irigyeltem a sorsát. Panaszkodott. •— Panaszkodott? Miért? — Nem kaptak enni és valami rossz ember volt a gazdájuk. Állítólag nem is ő lett volna az igazgató, hanem valaki más, de mégis ő lett, már nem tudom hogyan, nem értettem jól, mert a többiek mindig közbekiabáltak és sírtak. — Sírtak? Kik sírtak? — A cirkusz többi tagjai. Egész éjjel sírtak a ketrecükben. Különösen egy majom meg egy elefánt! Erre a szóra lent a verandán Elefánt mama meg Majom mama és az összes vendégek, valamint a házigazda is, feleségestül, riadtan kezdtek figyelni a fecskék beszélgetésére. — Egy elefánt, meg egy majom sírt? — csodálkozott Ficsekné. — Hiszen azok nem igen szoktak sírni itt az őserdőben! — Itt nem, mert itt jó a dolguk! De ott rossz dolguk volt nekik is, meg a papagájnak is! Egyre mondták, hogy csak egyszer hazakerülhetnének még. (Folyt. köv.)