Az Én Ujságom, 1941-1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1941-10-04 / 1. szám
Yíizi,Dorka, (Bukii Regém. — Irta: S. Bokor Malvin I. FEJEZET. Ismerkedés az élettel. Dorka és Buksi, Zizinek, a drótszőrű fokszimamának két kis kölyke, egy ködös novemberi délben látta meg a napvilágot. Ezt nem úgy kell érteni, gyerekek, hogy aznap születtek. Nem: a két kis kutyatestvér már tizennégy napja szuszogolt édesen anyja oldala mellett, amikor lehunyt, kis szemük párja megnyílt e szép világ csodáira. A kiskutyák ugyanis csukott szemmel jönnek a világra. Sokan úgy mondják: vakon, ezt azonban nem kell elhinni. Dehogyis vakok a rózsaszínorrú, gömbölyű, pihegő kis jószágok! Csak azért nem nyitják ki rögtön a szemüket, hogy álmodhassanak még egy darabig arról a boldog világról, amelyből idekerültek a földre. Zizi-mama boldogan feküdt kicsikéi mellett puhára bélelt kosaraában. Hogyne lett volna boldog, amikor annyi dicséretet kaptak a gyermekei! Az egész háznép megegyezett abban, hogy helyesebb, ügyesebb, kedvesebb, fehérebb kutyakölykök még sohasem születtek Budapest városában, mint Dorka és Buksi — így nevezte el Józsika, a kutyacsalád kis gazdája az újszülött kutyaúrfit és kisasszonykát. Nagy volt az öröm a hűvösvölgyi villában, amikor a két pár csillogó, fekete kölyökkutya-szem megnyílt és csodálkozva nézett szét a homályosodó szobában, amelybe csak a kályha tüze árasztott meleg, piros fényességet. Dorka-kutyus felágaskodott a kosár szélére és felbámult a feje fölé. Onnan valami furcsa nézett le rá: kétlábú, puhasárga kis jószág. Fényes, fekete szeme volt annak is, de sokkal kisebb, mint a kéthetes Dorkáé. — Ez a kanári madár, — magyarázta Zizimama. — Rácsos ólban lakik, nem őriz házat, nem tud szolgálni, csak csicsereg. Ez a dolga. Különben nagyon kedves szomszéd, mindennap megkérdezte, hogy jól aludtatok-e, nem rontottátok-e el a gyomrocskátokat és mikorra várom, hogy kinyíljék a szemetek. — Au! — felelte erre Dorka, mert nagyon csodálkozott. Nem értett mindent az anyja beszédéből, mert csak kétheteske volt. De mindenesetre többet megértett, mint amennyit a korabeli kisgyermekek. Körülbelül annyit, mint egy másféléves emberbaba. Most megszólalt maga a kanári is: — Csiriri, csiriri, tili-tili-tili-ó-ó-ó! — dalolta. — Csiriri, csiriri, én ismerem az egész nagyvilágot, mert az őseim a Kanári-szigetekről kerültek ide. Hajón hozták ide őket, aztán vonaton, sok országon keresztül. Ükanyám elmesélte dédanyámnak, ő a nagyanyámnak, nagyanyám az édesanyámnak, hogyan síkkot ki'Ajf. fisfötvítorlás hajó a nagy, nagy vizen. Beszelteirpalinatákról is, a tűzpiros virágokról, a fekete emberekről, akik nem hordanak ruhát és a tengerről, a tengerről... Tudjátok, hogy milyen gyönyörű a tenger, amikor hullámzik a napban és szikrázik, mint az arany, meg amikor ezüstösen rezegve veri vissza a holdfényt? Tili-tili-tili-ó-ó-ó, hajókázni ó, mi jó! — Nem énekelhetnél inkább altatódalt? ■—■ érdeklődött Zizi. — Itt volna az ideje, hogy a kicsikéim szundítsanak egyet. — Én csak éjjel alszom, — csodálkozott a kanári. — Ők nappal is alusznak? — Attól nő nagyra, kövérre a kutya. — Az már más. Szívesen énekelek nekik egy szép altatódalt. Tili-tili-tili-ó-ó-ó... Az éjszaka szép, nyugasztaló. Mindenki szunnyad odakint és itt benn; kicsi pillangó lágy szárnya sem libben. Fönt szikráznak a fényes csillagok; lent jánosbogár zöld fénye ragyog. Józsika, Márti már ágyába ment, alszik a háznép, elpihent a kert. Alszik a rózsa lent a föld alatt, majd újra ébred, ha kisüt a nap. Alszik a föld is, álmodik a nyárról, kék, tiszta égről, millió virágról. Jó éjszakát, édes, jó éjszakát, szép álmot néztek, kicsike kutyák! — Köszönöm a szívességét, kedves szomszéd — szólt fel hálásan Zizi. — Már el is szundikáltak. Ilyenkor van egy kis nyugtom nekem is. A nyugalom azonban nem tartott sokáig. Buksi felült a párnán és elkezdett visítani. Vékony, elnyújtott hangon kezdte, majd egyre hangosabban folytatta. Már visszhangzott az egész szoba. — Tejecskét akarsz? — kérdezte aggodalmasan — Nem kell a tejecske! U-u-u-uuu! — Fáj a hasacskád? — Nem fáj, ü-ü-ü! Zizi. 1