Az Est, 1914. október (5. évfolyam, 250-280. szám)

1914-10-01 / 250. szám

ír. oldal — Minden órában vártuk, hogy agyonlőnek bennünket, főleg engem, a­kinek az útlevelében­­az állt, hogy mérnök vagyok. Szentül meg voltak győződve, hogy német kém vagyok, a­ki hidakat jöttem robbantani Franciaországba. Hiába tiltakoztam, nem használt. —A halától való rettegéshez hozzá­járult, hogy a háború kitörése után néhány héttel sebesült zuávokat hoz­tak a harctérről, a­kiket hozzánk csuktak a börtönbe. Ezek az órák és napok, a­miket a zuávok megérke­zése után átéltünk, nem emberi ideg és szív számára valók. A zuávok bő nadrágjaiban levágott német fejek voltak, a­melyeket állati röhejjel húztak elő és mutogattak. A vadállatok nya­kába pedig zsinórra fűzve levágott fülek, orrok és gyűrűs ujjak voltak akasztva. Ennél rettenetesebb ék­szert még az emberevő vadak sem viselhetnek. Ezekkel a vadállatokkal kellett együtt lennünk. — Zlinszky István és én katonák voltunk, tehát úgy a hogy érthető a velünk való eljárás, de Károlyi nem teljesített katonai szolgálatot és így ő értünk szenvedett. Őt ugyanis többször el akarták engedni, de a gróf nem akart bennünket el­hagyni és megosztotta velünk a börtön rémségeit. Ugyancsak el akar­ták engedni Károlyi inasát, a derék és, becsületes Bakos Mihályt is, a ki mikor tudomására hozták, hogy el­engedik, csak ennyit ,mondott: ■— Huszonhat éve­ szolgálom be­csülettel ezt az urat — és Károlyira mutatott — nem hagyom­­el­ most sem.. — Együtt szenvedtünk tehát né­gyen. Károlyit többször figyelmez­tették, hogy hagyjon el engem, mert német kém vagyok,­­de ő mindig til­takozott ez ellen és nem is hagyott el. Így teltek a napjaink. Közben többször felszólítottak bennünket, hogy fogadjuk meg becsületsza­vunkra,­­hogy nem fogunk Francia­­ország ellen harcolni. Ezt természe­tesen egyikünk sem fogadta el.­­ A háború kitörésének napjai­ban két értékes áruval megrakott német, hajó érkezett, gyanútlanul Bordeauxba,­ valahonnan Délameri­­kából. A két hajó gyanútlanul ki­kötött Bordeauxban, de­ röviddel megérkezésük után a két kapitányt és a legénységet, mintegy kétszáz embert elfogták és levonszolták a hajókról. A rakodóparton a kikötők­ig­ülevész népsége fogadta őket : asszonyok és férfiak vegyest. Mikor a gyülevész had megtudta, hogy németek, rájuk rohantak és sokaknak letépték a fülét és orrát. Végül ezeket is börtönbe vetették. —­ Mindezt csak azért mondom el, mert az egyik kapitánynyal kerül­tem valami haditörvényszék-fele elé. A kapitány szép szál német ember volt és mikor gúnyos hangon meg­kérdezték tőle, hogy mit csinálna, ha szabadon engednék, emelt hangon így válaszolt: — Teljesíteném katonai kötelezett­ségemet és harcolnék Franciaország ellen. — Azután tőlem kérdezték, hogy én mit csinálnék, ha szabadon en­gednének. Én is azt feleltem, hogy harcolnék. A haditörvényszék elnöke erre azt válaszolta, hogy ha ez így van, akkor minket különválasztanak a többi fogolytól, mert velünk külön fognak végezni. Két katona azonnal mellénk állt és másfél óráig vigyá­zott ránk egy szomszédos helyiség­ben. Ez a másfél óra volt talán a legrémesebb egész fogságunk alatt, mert meg voltunk győződve, hogy fölrelőnek bennünket. — A másfél óra azonban elmúlt és nem lett semmi bajunk, vissz­akisér­tek újból a börtönbe. A börtönről még csak annyit mondok, hogy ve­lünk egy helyiségbe volt bebörtönözve Max Kordán is, a­ki borzasztó dol­gokat tapasztalt már Parisban és akkor hagyta el Bordeaux­, mikor mi. Ugyancsak ebbe a börtönbe, volt lecsukva egy hetvenkét éves ember is, a­kit a betegágyából húztak ki Páris­­ban és a­kinek két fia a francia had­seregben harcol. Ez az öreg ember szerencsétlenségére, német szárma­zásúél nem­ használt semmi, őt is be­börtönözték.­­ Egy szép napon nagy fejetlen­ség támadt Bordeauxban. A kato­náknak azonnal a harctérre kellett menni, mindegyikre szükség volt és e miatt egyszerre nagy kapkodás támadt. A ránk való felügyeletet átadták a civil hatóságoknak. A nagy zűrzavart felhasználtuk és mikor a civilek elé kerültünk, azt magya­ráztuk nekik, hogy magyar állam­polgárnak lenni nem azonos a né­met és osztrák állampolgársággal. Ezek a hatósági emberek meglehetős tudatlanok és meglehetős könnyel­műek voltak, ez volt a szerencsénk és mikor azt mondottuk, hogy van­nak magyarok, a­kik nem is laknak Magyarországon, mire ezt felelték : »Igen, igen, tudjuk.« — Nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy mi még a háború kitörése előtt kerültünk Franciaországba és tel­jesen meggyőztük ártatlanságunkról­­, hatósági embereket. Nem részle­tezem tovább a dolgot, végül is el­hagytuk Bordeaux-t és a Pyre­­neusokon át Madridba utaztunk. A Bordeauxból való elutazás részleteit gróf Károlyi Mihály fogja előadni. — Madridban felkerestük az osz­­trák-magyar nagykövetet, herceg Fürstenberget, a­ki azt a tanácsot adta, hogy semmi szin alatt ne pró­báljuk meg a tengerre szállást, mert okvetlen elfognak bennünket a fran­cia vagy angol hadihajók. Mi azon­ban nem maradtunk Madridban, hanem elindultunk Barcelonába. Zlinszky István nem merte kockáz­tatni a hajóutat és Madridban ma­radt. Hogy azóta mi történt vele, nem tudjuk. Károlyi, én, meg a komornyik Barcelonába érkeztünk. — Itt a szállodában találkoztunk Vályi Félix szakíróval, a­kit úgy­szólván Páristól Barcelonáig rug­dostak. Török összeköttetései után ugyan szerezhetett volna igazolványt, hogy mint török állampolgár utaz­hassák haza, azonban nem merte összeköttetéseit felhasználni, mert két német fiatalember, a­ki török útlevéllel utazott, rettendes árt fize­tett a­ török útlevelekért.­­ A Földközi-tengeren ugyanis francia hadihajók megállították ha­jójukat és francia tengerésztisztek jöttek a hajóra, a­kik mikor meg­látták a török útleveleket, törökül szólították meg őket. A két szeren­csétlen német fiatalember nem tudott egy szót sem törökül, mire az egyik tengerésztiszt előhúzta revolverét és ott nyomban agyonlőtte őket. Ezt mondotta el Vályi­s óva intett bennünket, nehogy török útlevelet szerezzünk. — Néhány napig­ Barcelonában kóvályogtunk. A kikötőben feltűnt egy meglehetős rossz karban lévő hajó, a­melyről megtudtuk, hogy indulóban van Genuába, a­hol ki fogják javítani. A hajó egy spanyol társaságé volt és a kapitány egy igen derék és tisztességes ember, rokon­szenvezett a magyarokkal. Előadtuk neki, hogy szeretnénk hajójával Ge­nuába utazni. Ő azt mondotta, hogy szálljunk fel a hajóra, hajlandó el­vinni bennünket, azt azonban előre megmondja, hogyha a tengeren hadi­hajók tartóztatják fel a hajót és kér­dezik, ki van a fedélzeten, ő­ meg fogja mondani, hogy hajóján mene­külteket is visz. Becsületes és egye­nes eljárás volt ez, nem is várhat­tunk­ és nem is kívánhattunk jobbat a kapitánytól. — Huszadikán délben indulunk el Barcelonából és huszonegyedikén este érkeztünk Genuába. Éjjel vihar volt és sokat szenvedtünk, de­ vi­szont a vihar mentett meg bennünket. —­ Fátumszerű szerencsénk volt. Éjjel háromszor állítottak meg ben­nünket francia és angol hadihajók, reflektoraikkal megvilágították a hajót, de szerencsénkre csak ezt a három kérdést intézték a kapitány­hoz : —Honnan jön,hová megy és miért . — Erre a három kérdésre a ka­pitány, a­ki a legnagyobb izgatott­ságban gondolt ránk, nyugodtan azt felelte, hogy Barcelonából jön, Ge­nuába megy és a hajót javítani viszi. Hihetetlen szerencse volt, hogy a hadihajók egyszer sem kérdezték, hogy kik vannak a hajón, mert ebben az esetben elvesztünk volna. Mind­en eshetőségre készen, minthogy hajónk mindenütt közel a parthoz haladt, a hajó part felőli oldalán a kapitány egy mentőcsolnakot készíttetett el, a­mely arra volt szánva, hogy ha 9 tengerésztisztek jönnek fel a ha­jónkra, a mentőcsolnakot leeresz­­szük és azokon szárazföldre juthas­sunk.­­Képzelhető,mit szenvedtünk, míg a francia partok mentén haladtunk. Nagy megkönnyebbülésünkre szol­gált, mikor az olasz partokhoz ér­tünk. A hadihajók karmaiból való menekülést talán a nagy vihar magyarázza meg legjobban, a­mely a hadihajókat is zavarta. — Felejthetetlen este volt, a mi­kor megérkeztünk Genuába. Az egész utazás alatt nem feküdtünk le és mi­kor behajóztunk a genuai kikötőbe, mind a hárman a fedélzetén álltunk. Összeszorult szívvel léptünk Olasz­ország földjére, a­mely hosszas szen­vedés után a szabadulást jelentette számunkra. Genuából azután tovább utaztunk, elbúcsúztam Károlyitól és hazajöttem. Sok tapasztalattal lettem gazdagabb, de tapasztala­taim között a legértékesebbnek tartom, hogy megismerjem a valódi és őszinte francia jellemet. Csak any­­nyit mondok, hogy kiábrándultam a franciákból. AAAAXAAiWJVJVWVN­VVWWV­­ JEfy százados hőstette A Zágrábban megjelenő Obzor Írja : — Schimann közös hadseregbeli századost a Mária Terézia-renddel való kitüntetésre terjesztették fel. Időközben azonban a százados sebé­ben meghalt a zágrábi kórházban. Schimann Szerbiában Z.-nél kapta sebét. Ezrede D.-nél küzdött. Minden erő megfeszítése ellenére nem sikerült egy magaslatot bevennie. A balszár­nyon küzdő ezred hajnalhasadtától este hét óráig volt tűzben. Az ellen­séget, a­mely kitűnő állásokban erősí­tette meg magát, nem lehetett ki­verni. E mellett számbeli túlsúlyban is voltak és gépfegyvereik s ágyúik rejtekhelyeiből Schimann ezredének minden támadását visszaverhették. A brigadéros erre kiadta a parancsot, hogy csapatai újra csoportosuljanak, hogy az összeköttetés az egyes csa­pattestek közt helyreálljon. Másnap reggel újra támadni kellett az ellen­séges hadállásokat. Schimann századosnak az volt a feladata, hogy visszavonulva ezredé­hez csatlakozzék. E közben támadt az a gondolata, hogy az ellenséget a sötétben szuronyrohammal ki lehetne verni állásaiból. Észrevette, hogy egy erdőcske fedezete alatt észrevétlenül annyira megközelíthetné, hogy a szu­ronytámadás lehető lesz. A százados megparancsolta kato­náinak, hogy tegyék le borjaikat, a­mi után az erdőcske fedezete alatt meg­közelítené az ellenséget. A váratlan támadással meglepett szerbek pánik­szerűen menekültek, átengedve Schi­­mann századosnak állásaikat. Ezen­kívül két ágyút, egy gépfegyvert és nagymennyiségű muníciót zsákmá­nyoltak. A szomszédos csapatok is meghal­lották a rohamra vezénylő jelszót, ezek is előnyomultak, hogy segítséget vigyenek. De erre már nem volt szük­ség, mert Schimann százados hős ka­tonáival már megszállta az állásokat. A százados ezután még öt napon át küzdött százada élén, mikor az ötödik napon egy ellenséges golyó átfúrta a tüdejét. A zágrábi vöröskereszt egyleti kórházban mellhártyagyulladást ka­pott és meghalt.­­ Csütörtök, október 1.

Next