Az Est, 1915. július (6. évfolyam, 183-213. szám)

1915-07-01 / 183. szám

Csütörtök, július 1. Lembergtől keletre Lemberg, június 27. (Az Est haditudósítójának távirata) (A sajtóhadi­szállás jóváhagyásával) A hivatalos jelentés azt mondta, hogy a harcok Lembergtől keletre folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Win­­niki nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a­mikor itt Winniki­­nél a 414-es magaslat körül ka­nyargó országútra tértünk, a­mely magasan húzódik a hegyoldalban, és lenéztünk a völgybe, a­hol Miklaszov falu nagy kupolás temp­loma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé. Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néz­tük a tüzérségek pokoli harcát. SK Az út idáig a folyton lármázó vá­roson át vezetett. Lemberg valamivel csen­­desebb, mint a bevonu­láskor. De azért lárma van, ágyuk, szeke­rek közt a boldogságban fürdő zsi­dók szaladgálnak, cigarettát és vi­rágot adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkod­nak a lovára, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok megkínozták itt a lengye­leket és a ruténeket is, de olyan mé­lyen nem aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a­kik ellen valósággal kü­lön háborút viseltek. Ezért ez a majd­nem extázissá fajuló öröm. A kül­városban — mint mondják — közben táncoltak tegnap a zsidók. Lépten-nyomon megszólítja va­laki az újságírókat az utcán. Már megszokja az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utcán és be­mutatkozás vagy köszönés nélkül megkérdi: — Wollen Sie Material? Mindnyájának tele van a zsebe »anyaggal«. Anyagnak neveznek minden orosz zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalma­zást, minden száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák katonák története is. Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek ezekre a házakra, a­melyeken most a mi lobogóink len­genek, de a képeken orosz tisztek sétálnak a házak közt, az után orosz gyalogság vonul. Látom a przemysl­i foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt vo­nul. Különös és fojtogató érzés elő­ször látni a fordítottját annak, a­mit már annyiszor láttunk : a mi ka­tonáinkat, a mint foglyokként vo­nulnak bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a­hol Frigyes főherceget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép címe: Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláció­ját. Egy másik képen a lembergi temető sírkeresztjei közt egy or­todox pompába öltözött főpap lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel; ez Eulogios volhyniai gyémántos arany keresztet küldött érsek, a nagy térítő, a kinek a cár és azt írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen terjeszti Galíciában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképe­ken azt az időt, a­mikor itt voltak Az egyház és a hadsereg a vallási és katonai orosz hatalom minden erejével, minden örökkévalóságá­val feküdt rá Oroszország erre a városra és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak Lem­­bergből, kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány paraszt a környék­ről és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a Skoda-ágyuk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt a egész társaságot, ezt a szép nagy­­szakállú érseket a palástos kísére­tével,a cárt­ások óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat a Bobrins­­kyakat, a Scheremetieffeket mind, mind,­­ a­hogy az ember az ágyuk haragos dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok mögött együtt sza­ladnak valamennyien a mezőkön keresztül a nagy, fényes társaság ... Elől a cár és a tömegben bukdá­csolva hosszú arany szoknyájában a volhyniai érsek ... Előttünk lapos völgy, a­mely mögött igen messze emelkednek azok a bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy tér­kép : zöld alapon fehér utak ka­nyarodnak rajta, erdőparcellák sötét foltjai váltakoznak sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Közé­pütt előttünk Miklaszov füstbe borulva szintén ég szürke-sárga füsttel, a­melybe csak akkor keveredik fekete gomolyag, a­mikor újabb orosz gránát csap belé. Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen terjeng rajta a füst és fel­­húzódik magasra; innen úgy lát­szik, mintha az égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna. Az orosz ágyuk, a­melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől különböztetni, ritkán szólnak. A miklaszov­ dombok megint halálraszánt orosz parasz­tokkal vannak megrakva, a­kikre szakadatlanul zuhognak a szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyü­ket, hogy a dombok oldalát tüzes mennykövekkel rajzolja végig egye­nes vonalban a tüzérségünk. A dombháton erdő van, a domb alsó része legelő. réz erdő és a legelő közt vonulnak az orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött. Vakító lánggal robban a shrapnell és vas­tag hófehér füstgömböt bocsát ki magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és percekig nem oszlik szét. Néha négy-öt függ így egymás mel­lett a levegőben. Mindeniknek az alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor. Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. . . Baloldalt a mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban tiszta fehér füstgolyók akadnak fenn a levegő­ben : ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög is. Most konsta­tálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzér­ségnek a vontatott dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen ha­sonlít a mennydörgéshez, hogy nem is veszszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyuk dörögnek-e, vagy a felhők? Előttünk a zöld térkép­mezőn, a fehér országúton muníciós kocsik hosszú sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan, mél­tósággal, rendben mennek a tűz­­vonalba. Közben az erdő szélére egyre lövik a shrapnelleket a mieink. " Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek fel ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parcellát, a­mely hozzánk legközelebb esik, úgy lö­vik, hogy minden három percben mennek a shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodpercre pontosan szakad szét a levegőben a vakító fényes fűz­főit és mereven áll meg fölötte a sötétbe boruló égen a fehér füst­csomó. Mi csak egy órája nézzük, de a tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alulról, a­mit a délután nap­fényében nem láttunk. A robba­nások is haragosvörösek. Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy egészen a front közelében álló muníciós szekértábor. Most látni, hogy a trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erőseb­ben lobogó tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hal­latszik a szakadatlan ágyúdörgés­­ben. A lábunk előtt az országút meredek szélén ebből a táborból való trónkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett mint a karzaton és nézik az égő táj­képet, a­mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják ki a tüzérek. A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A lembergi kirándulók már eltűntek mellőlünk, magunkra ma­radtunk. Este van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk vissza­felé és a­hogy hátranézünk a kocsi­ból, most már tüzes a láthatár minden­­felé és meg-megiijuló erő­­vel ordítanak fel az ágyuk. Néha egy egy percre elcsönde­­sednek, aztán mint az összevere­kedő kutyák, egyszerre támadnak egymásra. A mieink hosszan böm­bölő strófáiba mérgesen, de ritká­­sabban szólnak bele az orosz dör­gések és az egész mögött, messze az égő láthatáron túl, morogva tá­volodik az­­ abbamaradt zivatar mennydörgése: most már világo­­san hallani, hogy nem ágyuk, a­mint sértődött dörmögéssel komo­ran megy el innen messze, messze a hegyek mögé. Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel kettő és három óra között ugyanezen az utón jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a lábát. Ezek guggol­hattak ott a dombon az erdő szélén, a­hol minden három perc­ben nyíltak a tűzvirágok már dél­előtt óta. Lemberg, a­melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag meg­növekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal ezen a napon azt a benyomást teszi, hogy most bon­takozik ki benne egy elnyomott, tíz hónapig rejtőzött suttogó, tit­kolódzó második élet, a­mit az oroszok tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei, búj­nak elő százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Tör­ténetek egy átöltözött és bujdosó világról, a­mely a forró felebaráti szeretet melegénél élt itt a föld 3. oldal

Next