Az Ujság, 1904. szeptember/1 (2. évfolyam, 241-255. szám)
1904-09-01 / 241. szám
2 1 többlete 92 millió mm., úgy hogy — mint fentebb megírtuk — 146 millió mm. fedezetlen hiány marad. E hiány fedezésére éppen, de csak szülkecskén elég a tavalyi termésből fenmaradt s 144 millió mmázsára becsült készlet. A fogyasztási szükségletet a jelentés 2930 millió mmázsára taksálja a tavalyi 2910 millió imázsával szemben, ami alighanem kissé alacsony becslés, de ha a tavalyról fenmaradt készlet tényleg annyi, amennyit a jelentés kimutat, a világ összes gabonaszükséglete fedezetet talál. Igaz, hogy készletek akkor a jövőre nem maradnak, annál kevésbé, mert számításba kell vennünk az Európaszerte beállott takarmányhiányt. Márpedig, amennyivel több szemes magvakat és burgonyát használnak fel az állatok takarmányoztatására, annyival nehezebb lesz a fogyasztást kielégíteni. Ami különösen Magyarország termését illeti, a földművelésügyi miniszter jelentésében ugyanazt találjuk, amit eddigi rendszeres kimutatásaiból amúgy is tudunk. A búzatermés 7—8 millió métermázsával kisebb a tavalyinál; rozs, árpa és zab is gyengébb, s ennél a négy terménynél 17 millió mmázsa, körülbelül 20°/o, a hiány a tavalyi eredményhez képest. Vegyük ehhez még hozzá, hogy a tengeri terméshozama a tavalyinak csak 40°/0-a lesz, ami körülbelül 13—15 millió mmázsa a múlt évi 34 millióhoz; a burgonyatermés is csak fele lesz a tavalyinak, vagyis körülbelül 21— 22 millió mmázsa, akkor bizony előttünk áll a küzdelmes nehéz esztendő, amikor nagy takarékosságra, józan és mérsékelt gazdálkodásra leszünk utalva mindannyian. Ezen a megpróbáltatáson át kell esnünk türelemmel és bizalommal. S le kell vonnunk a tanulságokat főleg az irányban, hogy emancipálni kell gazdasági életünket az egyoldalúságtól. De erről már eleget írtunk és panaszkodtunk. Tán ez a rossz esztendő jobb iskolamesternek fog bizonyulni. A rongás vette hatalmába a lelkét. Még tegnap bizonyosnak érezte magát abban, hogy mindent sikeresen fog tagadni. Még azt is, hogy azzal a legénynyel, a ki az urát megölte, benső viszonya volt. — Minek mondanám meg, — okoskodott — azzal csak magamra terelem a gyanút. Az igazat nem tudja senki, csak a jó Isten, meg ő. Az »3«-nél meghökkent. Hát »8« mit fog mondani? Csak nem vall rám? Ki tudja? Érezte, hogy összeszorul a szíve. Bízhatik-e abban az emberben ? Abban az emberben, aki gyilkolt? Fogja-e az őt kímélni? Ezt megint csak a jó Isten tudja. Ezek a gondolatok makacsul támadtak rá. Nenn hagyták nyugton. Fűzte őket tovább. — Igaz, hogy szerettük egymást. De hát mi az a szerelem? Semmi, ha az ember a börtönbe kerül, ha nem látja egymást, ha nem ölelheti egymást. Én magam se kímélném . .. Ezt megvallotta magának őszintén. Érezte, hogy képes volna cserben hagyni, elárulni a szeretőjét, ha abból előnyök háramlanak rá. És azt nagyon természetesnek találta. Az ember legjobban mégis csak magát szereti. A vén orgazdánő fölvetette a kérdést: — Imádkoztál-e ma reggel? — Igen — hangzott a nyugodt válasz. Hazudott. Eszében se volt az imádság. Az Isten nevét csak a megszokás adta az ajkára. Mikor egy óra múlva a hatot hallotta ütni, összerezzent. Már csak két óra van hátra. Rendkívül idegessé tette az a gondolat, hogy most nem olyan bízóan tekint a fejlemények elé, mint, tegnap. Pedig tegnap óta semmi se történt. És mégis... Kezdte átlátni, hogy nagy, keserves dolog az, mi előtte áll. A mellett igazgatta a kendőt a fején. Háromszor is ide-oda tolta a homlokán. Aztán elmélyedt. — Mért is kellett mindennek így történni ? Ha az a kisfiúgyermeke nem halt volna meg, talán jobban tudta volna szívelni az urát. Ez a gondolat jótékony melegséggel öntötte el. Igyekezett magával elhitetni, hogy mégse olyan rossz. De hát mert fél olyan rettenetesen ? Mert a félelem már a torkát is kezdte szorítani. Alig tudott válaszolni a vén rabasszony kérdéseire. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül zokogni kezdett s tördelte a kezeit. — Én Istenem, én drága jó Istenem. Az orgazdánő csitította: — Te sírj, galambom, azaz hát sírj, de ne itt, hanem ott a teremben. Igen, igen, ott ne sajnáld magadtól a sírást. Az úgy dukál. A barna asszony daczosan emelte fel fejét. — Ott nem fogok sírni! Azért sem. Nincs mert. Én nem bántottam senkit. Nem is tudom, mért hoztak ide? Mert nem eresztenek szabadon ? — Majd eljön annak is az ideje, csak várj galambom a sorodra. Mondtam már, hogy itt nem sietnek. Itt nagyon tempóra dolgoznak. Ráérnek a tekintetes urak. Nincs egyéb dolguk. — De én ártatlan vagyok! — kiáltotta a bűnös asszony indulatosan. — Egy, úgy, ezt hajtsd mindig. Ettől ne tágíts egy pillanatra se. Gyere, hadd simítom helyre az ingválladat. Félrecsúszott, így la. Semmit se vállalj fiam, semmit a kérek világon. Jól vigyázz minden szavadra. Ha kérdeznek, mert sokat fognak kérdezni, jól megforgasd az eszedben, hogy mit mondasz. Nehogy elhamarkodd. Tudok esetet, hogy egy szó a vesztét okozta az embernek. Biz’ igen, fiacskám, egy szó. Az uramon esett meg. Nyolcz esztendőt kapott. Annyit, galambom. A jó Isten se veszi le róla. Az ajtó zárjának csörömpölése hallatszott. A börtönőr lépett be. Megállt az ajtóban s barátságosan köszönt: — Jó reggelt, mint közönségesen. — Adjon Isten. -r— Magáért jöttem Zsófi. Látom, rendben van, mehetünk. — Megyek. Igyekezett energikusnak látszani, de érezte, hogy nem az. Este nyolcz órakor került vissza a czellába a szép barna asszony. Vonásai sokkal nyugodtabbak voltak, mint reggel. — No, — kérdezte a vén rabasszony. — mi lett ? — Két esztendőt kaptam. — Kettőt? Lám, nem sok. Hát az a fiú? A barna asszony vállat vont. — Bánom is én, akármennyit. Azt hiszem, tizenötöt. Miattam akár fel is köthetik. — Ugye? — Úgy ám. Nem kell se testemnek, se lelkemnek. — Lám, lám, —lóbázta a vénasszony a fejét, — nem kell már . . . Igaz, minek is kéne ? Hát aztán felebbeztél-e ? — Felebbeztem hát. — Úgy ? Lám, lám . . . No majd megsegít a jó Isten. _________AZ ÚJSÁG “ Csütörtök, szeptember 1. BELFÖLD. A magyar nyelv a hadseregben. Az osztrák sajtó tudvalevőleg fölötte izgatott hangon tárgyalta azt a rendeletet, mely a magyar nyelv dolgában legutóbb kiadatott. Katonai körökben — mint a P. Ll. írja — az osztrák lapoknak ez az izgatottsága annál nagyobb meglepetést keltett, mert azt sem indokoltnak, sem jogosultnak nem tartják. A katonai körök nagyon jól tudják, amit talán az illető osztrák lapok nem tudnak, hogy nem valami egészen új rendszabályról van szó, hanem a már tizenegy év óta létező szabály javított és tökéletesített végrehajtásáról. Bauer báró volt hadügyminiszter már 1908-ban adott ki egy rendeletet, mely ugyanazon alapelveken nyugodott, mint az, amely most látott napvilágot. Elvi tekintetben csak annyiban van eltérés az utóbbiban, hogy a felsőbb katonai parancsnokságok és hatóságok is kötelesek most kivétel nélkül magyar átiratokat küldeni, holott azelőtt az iniciatív átiratoknál a németet használták, mint a hadsereg szolgálati nyelvét. Ez a rendelkezés a gyakorlatban czélszerűtlennek bizonyult és sokféle bonyodalomra szolgáltatott okot. Ezért az illető levelezéseknél a felsőbb hatóságok már most is a magyar nyelvet használják, s ez bírta rá a hadügyi kormányzatot az újabb rendelkezésre. Ez elvi szempontból az egyetlen újítás a körrendeletben. Újítás továbbá, hogy a magyar levelezéseknél a fordításokra nézve pontos és részletes utasítások foglaltatnak. Ami egyes bécsi lapoknak abbeli aggodalmát illeti, hogy majd a lengyelek és a csehek is hasonló nyelvi engedményeket fognak követelni, komoly kifogásnak nem tekinthető, mert magyar állam és magyar államnyelv van, de cseh, lengyel, vagy szlovén állam nincs. Az ilyen analógia abszurdum. A kivándorlók. A brémai és hamburgi kikötőkből jóformán egészen kivesztek a régebben legtipikusabb alakok: a magyar kivándorlók. Azok a seregestől odacsödített, jómagukkal tehetetlen emberek voltak ezek, akiket mindenki félrelökött, mindenki zsarolt és sarczolt s aki még panaszkodni sem tudott, mert nem értette a nyelvet, de nem ismert, mert félt, hogy még neki lesz ebből is baja. Csak akkor menekültek meg az emberi szipolyoktól, amikor belelökték őket bűzös és piszkos odúkba, hogy a heringek módjára szállítsák őket az újvilágba. Hogy most elmaradtak ezek a szánalmas alakok a német kikötőkből, a kivándorlási törvénynek köszönhető, amely Plume felé terelte a kivándorlást, és megvédi az embereket a kizsákmányolás ellen. Persze a német sajtó jajveszékel ezért, s eláraszt bennünket szidalmakkal és rágalmakkal. Hát ez érthető. Ők megszokták, hogy magukénak nézzék a magyar kivándorló zsírját s fáj nekik, hogy elestek a busás jövedelmektől. De különös legalább, és szinte érthetetlen, hogy magyar nyelven megjelenő lap is vállalkozik arra a lehetetlen mesterségre, hogy a német hajósvállalatoknak hivatalos közlönyévé szegődik. Teszi ezt ártatlan és jámbor ábrázattal, mintha csak egyszerű törvénymagyarázó lenne, s a suba alatt nyújt kivándorlási kis kátét az embereknek, Bréma felé édesgetvén őket. Ez a lelkiismeretlen üzérkedés, a törvény ilyetén gonosz czélzatú kijátszása, a magyarságnak ez a félrevezetése egyenesen megdöbbentő, s valósággal érthetetlen. Azaz bocsánat, nagyon is érthető. A pécskai választás. Aradról jelentik, hogy Arad vármegye központi választmánya a pécskai pótválasztást szeptember 13-ára tűzte ki. Pécskáról jelentik a Kel. Ért.-nek . A szeptember 13-ikára kitűzött pótválasztás sima lefolyásúnak ígérkezik. Herczeg Ferencznek nagy többséggel való megválasztatása biztosítva van. Azok a román választók ugyanis, akik az első választásnál a nemzetiségi jelöltre adták szavazataikat, a pótválasztásnál részint tartózkodni fognak a szavazástól, részint pedig Herczeg Ferenczre fognak szavazni. Egyes román községekben a román választók a passzivitás mellett döntöttek, míg Pécska román választóinak tekintélyes része Herczegre fog szavazni.