Az Ujság, 1905. április/2 (3. évfolyam, 108-121. szám)

1905-04-16 / 108. szám

4 húgunk is ilyen. Nemzetiségi viszonyaink is ilyenek. Pártviszonyaink szintén. Az 1723. évi pragmatica sanctio pedig még a többinél is hatalmasabb komplikácziók­­kal lép a vezető magyar államférfiak elé. Mindezeket letagadással megoldani nem lehet. Összekeverni, nyakunkra sza­badítani, végzetessé tenni, katasztrófává fokozni igen, megoldani nem. Csak a gondviselés kegyelme szerint való vilá­gos magyar államférfias elme és szív képes ennyi ellentmondó erő-kompozíczió közt a nemzeti politikát előbbre vinni. Az is csak úgy, ha el van készülve arra, hogy a nemzet számára biztosított eredményekért magát fogja felőröltetni a két. . . nem is két, hanem száz ma­lomkő között. A szabadelvű pártból kikerült állam­férfiakra s magára a pártra is évtize­deken át az volt az ellenzék panasza, hogy a nemzet minden javait föláldoz­zák a meddő taktikának. Deák Ferencz hamvait, annyi idő után, még ma is ezzel a méltatlan váddal illetik. Hogy ez a vád rettenetesen igazságtalan, azt mindenki beláthatja, a­ki a negyven esztendő előtti Magyarországot a maival csak röptében is összehasonlítja. De van egy közelebb eső példa is. Tisza István grófot az ellenzék min­dennap durván, sőt brutálisan megvádolja az ellenkezővel. Azzal, hogy határozott és föltétlenül hazafias czéljait torony­iránt, a taktika kipróbált szabályai nél­kül akarta elérni. Ezt a kérdést most nem döntjük el. Azt sem, hogy az adott viszonyok közt egyáltalán rendelkezésre állottak-e a tak­tika régi eszközei? Végre is a politikai irányváltozásoknál rendesen és bizonyo­san az a vesztes, a­kit balvégzete utolsó­nak szólít a küzdelem porondjára. Ez hasonlít valamelyest a tragikumhoz. Ellenben isteneknek tetsző humor van abban a látványban, a­mikor a várat­ Tévedtem. Egy nagy zsebkendőt vett ki, azzal megtörülte hatalmas homlokát, majd el­mosolyodott. Azt mondta: Nem rossz! Bizonyára eszébe jutott, hogy Parisban az ifjú márkinők sírógörcsöt kaptak, mikor első ízben eljátszotta nekik a szfinksz álmát, a vén herczegnők pedig — maradandó emlé­kül — megállították a szalonórájuk mutató­ját ... És most ez a fiatal ember azt hiszi róla, hogy ő tenorista. Igazán nem rossz! A mester most játszani kezdett. Tüzes kedvvel és elragadó művészettel. Előbb azon­ban a rettenetes zöld szemével megragadta Ladányit, igen, megragadta, aztán odaszorí­­totta a sarokba és odaszegezte a falhoz. A fiú megszeppenve állott ott és úgy mozgatta az orra hegyét, mint a megijedt tengeri nyúl. A mester neki játszott. Egyedül csak neki. Az új Orfeusz föltette magában, hogy a zene ha­talmával megszelídíti ezt a vadállatot. . . Pogányné tudta, hogy némileg botfülű ember vagyok és magyarázni kezdte nekem a rapszódia gondolatmenetét. — Az egyhangú topogás azt jelenti, hogy a sivatag tevéi naplemente után az oázis forrásához vonulnak . .. — Honnan tudja, hogy este van és nem hajnal ? — Boldogtalan, hát nem hallotta az imént a nap leáldozását? A tevék zajába most belevegyül a hazatérő flamingósereg szárnysuhogása .. . — Ki az a gyönyörű asszony ott a Mun­­kácsy-kép alatt? — kérdeztem. — Hol él maga, hogy még őt sem is­meri? Bakónő! — Tiszta, büszke és tündöklő, mint egy szentkép! Olyan, mint a hite. De hiszen róla tanul győztes koalícziós tábor az üresen maradt csatatéren legeslegelőször ugyan­azokat a taktikai fegyvereket kapkodja föl és próbálja használni, még­pedig nagyon szerencsétlenül, a­melyeket Tisza és a szabadelvű párt az egyenes és férfias kézitusában magától elhajigált. Egyenesen megmondjuk, hogy a magyar államvezetés okiratai közt a koalíc­iós ellenzék mostani föliratához hasonló gyatraság még eddig nem fordult elő. A benne lézengő eszmék zilált hatá­rozatlansága tekintetében sem; akkor sem, ha tisztán csak annak taktikai részét iparkodunk — a­mennyire azt ködös logikai légköre engedi — meg­érteni. Mintha sem Kossuth Lajos, sem Deák Ferencz nem élt volna soha eb­ben az országban! Kevés, szinte koldus­szegény a föl­irat pozitív tartalma. Semmiképpen sem illő ahhoz a nagynak hirdetett győze­lemhez, a­melynek megsemmisítő és országboldogító mivoltát mindennap kür­tölik. És még ez a kevés is micsoda semmivé zsugorodik össze az új állam­bölcsek taktikájának terhe alatt, a­kik, sokan lévén­ alkudozás közben valóban értéktelen foszlányokra szaggatták szét a maguk zsákmányát is. Akarják a parlamenti reformot és a választójog kiterjesztését. Hát ki nem akarja? Hiszen Tisza István kormánya a reformot már el is kezdte. Akarják az adóügy reformját. Hát ki nem akarja? Hiszen az erre vonat­kozó munkálatokat még Wekerle el­készítette. Azóta is csak az egymásra halmozódó obstrukc­ió volt a reform gátja. Akarják a közgazdasági és szocziál­­politikai reformokat. Hát ki nem akarja? Hiszen ezt már csinálták is a megelőző kormányok. Ez az egész. De azt, hogy hogyan akarják tehát, a fölirat sehogyan sem tar­szt hallottam, hogy egyáltalában nem szokott a társaságba járni? — Ma van itt először és alkalmasint utoljára is . . . Akarja tudni, hogy kinek a kedvéért jött? Farkas Kálmán, a szobrász kedvéért. — Lehetetlen. — Szokjék le erről a szóról, ha társaság­ban akar élni ... A dolog lehetséges és mind­járt el is mondom, hogyan lett lehetségessé. Szeptemberben azt mondták Bakónénak, hogy Farkas be szeretne neki mutatkozni. Mivel ugyanakkor arról is értesítették, hogy a szobrász halálosan beleszeretett, a szép asszony természetesen hallani sem akart róla . . . Ok­tóberben azt jelentették Bakánénak, hogy Farkas le akarja mintázni a fejét. Megbízták Magyarország patronája óriás szobrának az el­készítésével és Farkas csak úgy mer erre a feladatra vállalkozni, ha a lgmagyarabb szépség lesz a modelje. Bakóné természetesen hallani sem akart erről az ízetlenségről . . . Novemberben és dec­em­berben azonban min­dennap látta az izzó szemű, fekete arczű bohémet . . . Hol a színházban, hol a hang­­versenyteremben. A szegény asszony hihetet­lenül megunta ezeket a hipnotizáló pillantá­sokat. Végre is mi köze neki ahhoz az em­berhez? Januárban súlyos baleset érte a szobrászt. Egy pisztoly elsült a kezében és megsebesítette. Azt mondta, hogy véletlen baleset volt, de Bakóné tudta, hogy agyon akarta magát lőni . . . Most márcziusban va­gyunk és ime, a szép asszony ma eljött ide, hová sohasem szokott járni . . . — Hátha nem is tudja, hogy Farkas itt lesz ? — Tudja, én mondtam neki! Azért jött, hogy okosan beszéljen vele. A szive teli ván­talmazza. Ezt egyszerűen agyonkompen­zálták egymás között. Pedig ez lett volna az egészben az egyetlen, a­mi ij lehetett volna. Ennél csak a vám- és katonai kér­dés fölállítása a szánalmasabb. A koa­­líczió »in hoc signo« győzött az ország­ban. Az ország elvárhatta volna tehát tőle, hogy ha minden mást egymás közt el is taktikáztak, legalább ebben a kettőben fog érvényesülni az eszme, a lényeg, a tartalom, a nemzetnek tett kötelező és szent politikai ígéret. Szóval az, a­mi őket — a­mint hirdetik — különbbé és jobbá teszi. És mi van a föliratban? A vám­terület kérdéséről az van, hogy a­­több­séget nyert pártok megegyeznek abban a törekvésben­, hogy az önálló vámterü­let és hitelrendszer kellő előfeltételek mellett tényleg életbe léptettessék. Éljen! Hiszen ez éppen az, a­mit a szabadelvű államférfiak több mint tíz esztendeje hirdetnek és vallanak. Hiszen ebben, a törekvésben mi is megegyezünk. És mi is azt mondjuk, hogy »kellő előfölté­­telek mellett«, de csakis igy, tényleg életbe is kell léptetni az önálló vám­területet. Igen, de akkor mire való a koaliczió egyáltalán és mire az extra­­fölirat ? A hadsereg kérdésében is éppen igy. A koaliczió fölirata, idézvén az 1867 : XII. t.-czikket, — tehát Deák Ferenczet — az egész hadsereg kiegészítő részét képező »magyar hadsereg nemzeti jel­legének nyelvben és jelvényekben­­ való feldomborítását« akarja. Csak ezt. Éljen! Hiszen ezt mindenki akarja. Ott van a szabadelvű párt kilenczes bizottságának pontjaiban is. Sőt még több is van ott. Az is ott van, a­mi a koalícziós fel­iratban nincs meg, hogy t. i. milyen pozitív intézkedések szükségesek ehhez a »kidomborításhoz«. Mi több, a katonai iskolákban és egyebekben ez a kidom­nemes részvéttel és tiszta barátsággal. Úgy akart vele beszélni, mint egy okos nővér a bolondos öcscsével. A saját családi boldogsá­gáról, az uráról és a kisleányáról akart neki beszélni... És alkalmasint fel akarta neki ajánlani önzetlen barátságát . .. A mester halk fuvolahangokat csalt ki a zongorából, — azt hiszem, a hold felkeltét fes­tette — a társaság pedig egyszerre a haragos pillantások egész sortíszét zúdította az ajtó felé. Egy hosszú, komorkapű úr lépett be a szalonba. Kemény György volt. A­mint be­lépett, rögtön meglapult egy sarokban, össze­fonta a két karját és szomorúan, sötéten bá­mult maga elé. — Hát ennek mi baja? — kérdeztem mindentudó szomszédnémat. — Nagyon a szívére veszi, hogy Csip­­kédyné ráunt és mással kaczérkodik... Egy hónapja már szalonról szalonra űzi hitelen ideálját, mint a tüneményes orrú vizsla . . . Mindenki sajnálja szegény fiút, csak egy em­ber neveti kaján kárörömmel: Csipkódy, a szép asszony férje . .. Pedig négy esztendeig testi-lelki jóbarátok voltak és ha Kemény két napra elmaradt Csipkódyék házából, akkor a férj szemrehányó levelet irt neki . .. — Csipkédy most természetesen a fele­sége új imádóját zárta a szivébe? Sohasem hittem volna, hogy a higgadt és derék ember ilyen csapodár lehessen! De melyik is a szép Csipkédyné? — Ott ül a kandalló előtt. Nem látja? A kandalló mellett ketten ültek, egy bájosan impertinens arczélű asszonyka és egy fekete arczű, démoni módon érdekes ember. Csipkédyné látható undorodással fordította el profilját a szegény Kemény szemrehányó pil­lantásai elől . . . AZ T­JSÁG Vasárnap, április 16.

Next