Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)
1905-06-01 / 152. szám
Csütörtök, június 1. AZ ÚJSÁG alapján, de a ki az egész komplexumot felölelte volna s minden eshetőséggel szemben a követendő eljárást és módozatokat elénk tárta volna, olyan nem akadt. Nem is akadhatott. Mert nincs és nem is lehet oly szakemberük. Aki náluk szakember, ma már teljesen tisztában van azzal, hogy a kiegyezést ujabb tíz évre meg kell kötnünk Ausztriával s ez alapon kell a kereskedelmi szerződéseket tető alá hozni. Így is fog történni, akár ha Kossuth Ferencz maga áll is holnap a kormány élére. Mert nem tehet mást, mert a viszonyok rákényszerítik s mert a gazdák másképpen nem engedik. Ezzel tehát teljesen tisztában vagyunk. Hogy azután a tíz év leteltével megcsináljuk-e az önálló vámterületet, egészen más kérdés. Mi hiszszük, hogy akkorra a siker elég garanciáival megkísérelhetjük. De dolgoznunk kell e ezésért kitartón, teljes erőnk megfeszítésével, nem pedig konfliktusok előidézésével, amelyek időnket és erőinket emésztik föl. Erről gondolkozzék egy kissé komolyan a koalíció! BELFÖLD: A választási reform. A képviselőház kérvénybizottsága ma délután tárgyalta a választási reformot sürgető feliratokat. Slajk Aladár előadó azt javasolja, hogy a képviselőházzal huszonegy tagból álló bizottságot küldessenek ki azzal az utasítással, hogy az általános választói jogosultság alapulvételével a választókerületek új beosztását is tartalmazó és a magyar értelmiségi czenzust is magában foglaló választási törvényjavaslatot terjeszszen be. Boda Vilmos aggályosnak tartja az általános választói jogot. Papp Zoltán barátja a nép szabadságának, de vannak olyan korlátok, melyeket nemzeti szempontból, kivált a nemzeti szoczialistákkal szemben, fönn kell tartani. Barabás Béla elnök szerint a függetlenségi párt az általános választójog elöl annál kevésbé térhet ki, mert ennek a közhangulat fölkeltésében nagy része volt. Kajk Aladár: A nép joggal elvárja a párttól, hogy ígéreteit teljesítse, nem pedig hogy azonnal az első alkalommal, mely hozzá még csak eszmei állásfoglalásra késztet, rezerváták mögé vonuljon. Szavazásra került a sor s a többség a következő határozati javaslat mellé állott : — A képviselőház a kérvényekből kifolyólag is megragadja az alkalmat arra, hogy a választói jog reformjának sürgősségét nyomatékkal hangoztatja és a kérvényeket a kormánynak a belügyminiszter kezéhez azzal adja ki, hogy a beterjesztendő törvényjavaslat megalkotásánál ezek tartalmát vegye figyelembe. A darabantok számlája. A képviselőház múlt évi számadásait ma terjesztette a számvizsgáló bizottság a Ház elé. A bevétel 4,096.595 korona 42 fillér, a kiadás 3,806.742 korona 52 fillér volt. A jelentés a számadás tételei közül csak a múlt évi decemberben fölvett negyven új teremszolga, vagy amint mondják: képviselőházi darabont, és iít régebben alkalmazott képviselőházi szolga fizetéseit, ruhaköltségeit részletezi. És mivel ezeket a képviselőház nem szavazta meg, a szabályellenes utalványozásokért 31.826 korona 60 fillér erejéig Perczel Dezsőt óhajtja a bizottság anyagi felelősség alá vonni; 1350 koronáról pedig anyagi felelősség mellett új elszámolást követel Csávossy Béla volt háznagytól. Vermes Zoltán a bizottság ezen jogát — legalább a házszabályok alapján — kétségbe vonva, különvéleményt jelentett be. — Az elpusztított teremberendezés árával, a bútorokkal és más efféle aprósággal a bizottság nem foglalkozott. Pedig azt is megfizeti valaki, nyében mint epizód alakot szerepeltetni; a nemzet kis és nagy hibáinak tréfás mezben való ostorozása volt a főczél, de a játszi humor arra is szolgált, hogy elviselhetőbbekké ■egye a jelen bajait s e mellett az »Üstökös« a csörgősipka alatt a koreszmékért és a nemzeti ügyért is harczolt. »E lapban kezdeményeztem én — mondja maga Jókai — a nemzeti öltözet viselését 1860-ban, mint eleven tiltakozást az elnemzetietlenités ellen, a mi az egész országot magával ragadta s éveken át fentartotta magát.« Innen kezdve a hatvanas-hetvenes években Jókait mindinkább igénybe vette a politika; képviselővé lett s egy nagy politikai napilapnak, a »Hon«-nak szerkesztőjévé; ez a lap kevéssel megindulása után börtönbüntetésre szóló ítéletet hozott reá s munkatársára, Zichy Nándor grófra. Ez azonban az utolsó veszély volt, mely Jókai publiczistai tevékenységét fenyegette; a »Hon« idővel »Nemzet«-té alakult át s a Jókai szerkesztői szerepe inkább csak dignitássá; már a nyolczvanas években is csak a nagy alkalmak adták kezébe a hírlapírói tollat s a kilenczvenes években már azt mondhatta tréfásan a sajtó képviselőinek, hogy az ő szerkesztői állapota nem egyéb, mint »a boltczimeren levő vademberé«. De azért a magyar zsurnalisztika — joggal — meg nem szűnt soha őt vezérének, mesterének tekinteni, mert nagy megalapítóin: Széchenyin, Kossuthon, Kemény Zsigmondon kívül alig volt valaki, ki a magyar hírlapírói stil nemes fejlesztésére, színben, humorban való gazdagítására annyit tett volna, mint ’ Jókai. — A képviselőház ülése. — A folyosón nagy fújtatva jön Polónyi Géza. Mint egy automobil megy nagy pöfögéssel. Czipel magával könyveket, írásokat, jegyzeteket, naplókat. Egész hegyet rak maga elé a helyén. Aztán újra kipöfög s mivel szerény a természete, csak ennyit mond: — No, sokat hallottatok már, kitűnő szónokokat is, sőt engem is. De még olyat nem hallottatok, mint ma. Majd egy kicsit beadok nekik . . . Az óvatos Hock János összehúzza a reverendáját és a szemöldökét, úgy figyelmeztet : A Jókai szónoki szerepe amaz emlékezetes 1848-iki márczius 15-én kezdődik, amikor Petőfivel és Vasváryval ők hárman voltak az ifjúság vezetői, lelkesítették szónoklataikkal a népet s a mikor Jókainak még az a külön szónoki diadal is kijutott, hogy a Nemzeti Színház színpadjáról elmondott beszéddel indította a nagy nap estéjén már-már fékét veszteni kezdő közönséget szétosztásra. Évszázadokat bevilágító példája a szónoki hatásnak bűvölhette meg kevéssel később a Jókai képzeletét. Tagja volt annak az ifjúsági gárdának, amely Kossuthot Czeglédre és a többi alföldi városokba, a nemzetet fegyverre szólító útján elkísérte, hallgatója volt ezeknek a beszédeknek, tanúja azok csodaszerü hatásának. »Viselete egyszerű volt, — írja Kossuthról — mint mindig. Hanem mikor szólt, ós akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő . . .« De bármily mély benyomást hagytak e napok Jókaiban hátra, ő szónoki jelentőségét sohasem kereste, nem is találta a szenvedélyek lángragyujtására való képességben; az élőszó művészete nála inkább a gyönyörködtetésben, a költői hangulatkeltésben s a humor lefegyverző erejében rejlett. Szónoki babérokat életének utolsó s legfényesebb szakában is, az alkotmány visszaállítása után, legsűrűbben a politika porondján, a parlamentben aratott. Ő maga inkább tréfálva beszélt szónoki szerepéről. »Könnyű az olasznak énekessé kvalifikálódni, — mondja egy helyen — de a mi hazánkban, a mi klímánk alatt, nem lehet az embernek az örö m kondierné »&rom®tí©i«-a. — Nem jó bemenni a koreai szorosba. Láttátok az oroszok példáját. Minek csináltok olyanról vitát, amihez nem értetek? Aztán magyarázza az embereknek a kőbányai szent életű férfiú: — Lássátok be, hogy csak a politikai vita való nekünk. Ott mindent lehet mondani és mindent elhisznek. A gazdaság, az más. Ahhoz Tisza István ért. A kis ujjában van minden adat. Apróra ismer minden kérdést. Ha itt beleköttök, úgy szétszed benneteket, hogy nincs az a mechanikus, aki megint összerakjon ... Polónyi Géza ismert szerénységével hirdette : — Elég a beszéd. Most megyek be és szétszedem őket. .. És ment be és kezdte a nagy beszédet... Szó sincs róla, a beszéd csakugyan nagy volt. Három óráig tartott. De hát elvégre az elefánt is nagy s mégse csupa agyvelő. . . Polónyi Géza beszélt és beszélt és beszólt. Emelt hangon és pátoszszal egyszer, — ismert finomságához képest durván és gorombán másszor. A többség pedig tapsolt. A pátosznak lelkesen, a durvaságoknak még lelkesebben... Közbe szünetet is kért a szónok. Persze a folyosón körülfogták a nagy Gromobojt az apró torpedónaszádkák és gratulálták erősen. — Még csak eztán jönnek az igazi koppantyuk — mondta a nagy Gromoboj. — Most fogom csak igazán megoperálni Tiszát és Hieronymit. Aztán beszólt még vagy másfél órát. Számokkal, adatokkal, tarifa-tabellákkal csak úgy dobálódzott. Az emberekben elhűlt a vér. A koalíczió lelkesedett: — Mire nem ér rá ez a Polónyi Géza? Ki hitte volna, hogy ennyi mindent tud ? És melegen üdvözölték, gratulálták, ünnepelték . . . Csak Hock János rázta a fejét: — Az a másik Gromoboj is nekiment egy aknának. Alighanem baj lesz ebből. Polónyi Géza után Tisza István gróf beszélt. Nem is jó kifejezés ez, hogy beszélt. Mert az több volt, amit cselekedett. Olyanforma volt a proczesszus, mint a tollfosztás: leszedte a fityegőket a koalicziós szónoklatokról, úgy hogy nem maradt belőlük egyéb, csak a száz, amely átlátszó s a melyről mindenki meglátja hamar, hogy üres belül. Hiábavaló volna és nem is igaz beszéd, ha itt szónoki sikerről szólanánk. Dehogy. A miniszterelnöknek nem volt szónoki sikere, kös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.« Rövid önéletírásában parlamenti beszédeiről csak annyit mond, hogy mint szónokot is szívesen meghallgatták, s beszédeiben néhányszor maga is tréfásan utalt költői mivoltára, mintegy elismerve, hogy nem a politika igaz hivatása; bár, ha képviselőházi felszólalásai változatos sorozatán végigtekintünk, el kell csodálkoznunk a gyakran a tisztán anyagi kérdések, sőt a helyi érdekek köréből is merített tárgyak sokféleségén, melyekkel ő — kivált a hatvanas-hetvenes években — képviselői minőségében foglalkozott, talán ezzel is elárulván, hogy nem a szakember igényével szólt hozzá a legtöbb tárgyhoz. Beszédei azonban kétségkívül jelentős helyet biztosítanak neki parlamenti szónokaink sorában is; igaza van egyik életírójának,hogy »az ő humora az orátori formában is mindig elbájoló, s legyen bár népszerűtlen az ügy, melyért síkra száll, az esztétikai siker mindig biztosítva van számára«. Felszólalásai, ha nem is voltak soha döntő, vagy csak irányító, alakitó hatással is a vitára, mindig s mindenkire nézve kellemes intermezzóképpen szolgáltak, ellenfeleinél is ritkábban keltettek heves ellenmondást, mint neheztelés nélküli mosolyt, melybe olykor talán szelíd gúny vegyült. Parlamenti ékesszólása inkább érdeklő, gyönyörködtető, mulattató volt, mint meggyőző, de azért tagadni nem lehet, hogy politikai beszédeiben is sűrűn találhatók nem csak szellemes ötletek, de élesen találó megjegyzések, néha megragadó mondások, külö- 3