Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)

1905-06-01 / 152. szám

Csütörtök, június 1. AZ ÚJSÁG alapján, de a ki az egész komplexumot felölelte volna s minden eshetőséggel szemben a követendő eljárást és módo­zatokat elénk tárta volna, olyan nem akadt. Nem is akadhatott. Mert nincs és nem is lehet oly szakemberük. A­ki náluk szakember, ma már teljesen tisztában van azzal, hogy a kiegyezést ujabb tíz évre meg kell kötnünk Ausztriával s ez alapon kell a kereskedelmi szerződése­ket tető alá hozni. Így is fog történni, akár ha Kossuth Ferencz maga áll is holnap a kormány élére. Mert nem tehet mást, mert a viszonyok rákényszerítik s mert a gazdák másképpen nem engedik. Ezzel tehát teljesen tisztában vagyunk. Hogy azután a tíz év leteltével meg­csináljuk-e az önálló vámterületet, egé­szen más kérdés. Mi hiszszük, hogy akkorra a siker elég garanc­iáival meg­kísérelhetjük. De dolgoznunk kell e ezés­ért kitartón, teljes erőnk megfeszítésé­vel, nem pedig konfliktusok előidézésé­vel, a­melyek időnket és erőinket emész­tik föl. Erről gondolkozzék egy kissé komo­lyan a koalíc­ió! BELFÖLD:­ ­ A választási reform. A képviselőház kér­vény­­bizottsága ma délután tárgyalta a válasz­tási reformot sürgető feliratokat. Slajk Aladár elő­adó azt javasolja, hogy a képviselőházzal huszon­egy tagból álló bizottságot küldessenek ki azzal az utasítással, hogy az általános választói jogosultság alapulvételével a választókerületek új beosztását is tartalmazó és a magyar ér­telmiségi czenzust is magában foglaló választási törvényjavaslatot terjeszszen be. Boda Vilmos ag­gályosnak tartja az általános választói jogot. Papp Zoltán barátja a nép szabadságának, de vannak olyan korlátok, melyeket nemzeti szem­pontból, kivált a nemzeti szoczialistákkal szemben, fönn kell tartani. Barabás Béla elnök szerint a függetlenségi párt az általános választójog elöl annál kevésbé térhet ki, mert ennek a közhangu­lat fölkeltésében nagy része volt. K­ajk Aladár: A nép joggal elvárja a párttól, hogy ígéreteit teljesítse, nem pedig hogy azonnal az első alka­lommal, mely hozzá még csak eszmei állásfogla­lásra késztet, rezerváták mögé vonuljon. Szavazásra került a sor s a többség a követ­kező határozati javaslat mellé állott : — A képviselőház a kérvényekből kifolyó­lag is megragadja az alkalmat arra, hogy a választói jog reformjának sürgősségét nyoma­tékkal hangoztatja és a kérvényeket a kor­mánynak a belügyminiszter kezéhez azzal adja ki, hogy a beterjesztendő törvényjavaslat meg­alkotásánál ezek tartalmát vegye figyelembe.­­ A darabantok számlája. A képviselőház múlt évi számadásait ma terjesztette a szám­vizsgáló­ bizottság a Ház elé. A bevétel 4,096.595 korona 42 fillér, a kiadás 3,806.742 korona 52 fillér volt. A jelentés a számadás tételei közül csak a múlt évi dec­emberben fölvett negyven új teremszolga, vagy a­mint mondják: képviselő­­házi darabont, és iít régebben alkalmazott kép­viselőházi szolga fizetéseit, ruhaköltségeit rész­letezi. És mivel ezeket a képviselőház nem szavazta meg, a szabályellenes utalványozá­sokért 31.826 korona 60 fillér erejéig Perczel Dezsőt óhajtja a bizottság anyagi felelősség alá vonni; 1350 koronáról pedig anyagi felelősség mel­lett új elszámolást követel Csávossy Béla volt háznagytól. Vermes Zoltán a bizottság ezen jogát — legalább a házszabályok alapján — kétségbe vonva, különvéleményt jelentett be. — Az elpusz­tított teremberendezés árával, a bútorokkal és más efféle aprósággal a bizottság nem foglalkozott. Pedig azt is megfizeti valaki, nyében mint epizód­ alakot szerepeltetni; a nemzet kis és nagy hibáinak tréfás mezben való ostorozása volt a főczél, de a játszi humor arra is szolgált, hogy elviselhetőbbekké ■egye a jelen bajait s e mellett az »Üstökös« a csörgősipka alatt a koreszmékért és a nem­zeti ügyért is harczolt. »E lapban kezdemé­nyeztem én — mondja maga Jókai — a nem­zeti öltözet viselését 1860-ban, mint eleven tiltakozást az elnemzetietlenités ellen, a mi az egész országot magával ragadta s éveken át fentartotta magát.« Innen kezdve a hatvanas-hetvenes években Jókait mindinkább igénybe vette a politika; képviselővé lett s egy nagy politikai napilap­nak, a »Hon«-nak szerkesztőjévé; ez a lap kevéssel megindulása után börtönbüntetésre szóló ítéletet hozott reá s munkatársára, Zichy Nándor grófra. Ez azonban az utolsó veszély volt, mely Jókai publiczistai tevékenységét fenyegette; a »Hon« idővel »Nemzet«-té ala­kult át s a Jókai szerkesztői szerepe inkább csak dignitássá; már a nyolczvanas években is csak a nagy alkalmak adták kezébe a hírlapírói tollat s a kilenczvenes években már azt mondhatta tréfásan a sajtó képviselőinek, hogy az ő szerkesztői állapota nem egyéb, mint »a boltczimeren levő vademberé«. De azért a magyar zsurnalisztika — joggal — meg nem szűnt soha őt vezérének, mesteré­nek tekinteni, mert nagy megalapítóin: Szé­­chenyin, Kossuthon, Kemény Zsigmondon kí­vül alig volt valaki, ki a magyar hírlapírói stil nemes fejlesztésére, színben, humorban való gazdagítására annyit tett volna, mint ’ Jókai. — A képviselőház ülése. — A folyosón nagy fújtatva jön Polónyi Géza. Mint egy automobil megy nagy pöfö­­géssel. Czipel magával könyveket, írásokat, jegyzeteket, naplókat. Egész hegyet rak maga elé a helyén. Aztán újra kipöfög s mivel sze­rény a természete, csak ennyit mond: — No, sokat hallottatok már, kitűnő szó­nokokat is, sőt engem is. De még olyat nem hallottatok, mint ma. Majd egy kicsit beadok nekik . . . Az óvatos Hock János összehúzza a re­verendáját és a szemöldökét, úgy figyel­meztet : A Jókai szónoki szerepe amaz emlékeze­tes 1848-iki márczius 15-én kezdődik, a­mikor Petőfivel és Vasváryval ők hárman voltak az ifjúság vezetői, lelkesítették szónoklataikkal a népet s a mikor Jókainak még az a külön szónoki diadal is kijutott, hogy a Nemzeti Színház színpadjáról elmondott beszéddel in­dította a nagy nap estéjén már-már fékét veszteni kezdő közönséget szétosztásra. Évszázadokat bevilágító példája a szónoki hatásnak bűvölhette meg kevéssel később a Jókai képzeletét. Tagja volt annak az ifjúsági gárdának, a­mely Kossuthot Czeglédre és a többi alföldi városokba, a nemzetet fegyverre szólító útján elkísérte, hallgatója volt ezek­nek a beszédeknek, tanúja azok csodaszerü hatásának. »Viselete egyszerű volt, — írja Kossuthról — mint mindig. Hanem mikor szólt, ós akkor bíbor és arany volt rajta min­den. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő . . .« De bármily mély benyomást hagytak e napok Jókaiban hátra, ő szónoki jelentőségét sohasem kereste, nem is találta a szenve­délyek lángragyujtására való képességben; az élőszó művészete nála inkább a gyönyörköd­tetésben, a költői hangulatkeltésben s a humor lefegyverző erejében rejlett. Szónoki babérokat életének utolsó s leg­fényesebb szakában is, az alkotmány vissza­állítása után, legsűrűbben a politika porond­ján, a parlamentben aratott. Ő maga inkább tréfálva beszélt szónoki szerepéről. »Könnyű az olasznak énekessé kvalifikálódni, — mondja egy helyen — de a mi hazánkban, a mi klímánk alatt, nem lehet az embernek az örö­­ m kondierné »&rom®tí©i«-a. — Nem jó bemenni a koreai szorosba. Láttátok az oroszok példáját. Minek csináltok olyanról vitát, a­mihez nem értetek? Aztán magyarázza az embereknek a kő­bányai szent életű férfiú: — Lássátok be, hogy csak a politikai vita való nekünk. Ott mindent lehet mondani és mindent elhisznek. A gazdaság, az más. Ahhoz Tisza István ért. A kis ujjában van minden adat. Apróra ismer minden kérdést. Ha itt beleköttök, úgy szétszed benn­eteket, hogy nincs az a mechanikus, a­ki megint összerakjon ... Polónyi Géza ismert szerénységével hir­dette : — Elég a beszéd. Most megyek be és szétszedem őket. .. És ment be és kezdte a nagy beszédet... Szó sincs róla, a beszéd csakugyan nagy volt. Három óráig tartott. De hát elvégre az elefánt is nagy s mégse csupa agyvelő. . . Polónyi Géza beszélt és beszélt és beszólt. Emelt hangon és pátoszszal egyszer, — ismert finomságához képest durván és gorombán másszor. A többség pedig tapsolt. A pátosznak lelkesen, a durvaságoknak még lelkesebben... Közbe szünetet is kért a szónok. Persze a folyosón körülfogták a nagy Gromobojt az apró torpedónaszádkák és gratulálták erősen. — Még csak eztán jönnek az igazi kop­­pantyuk — mondta a nagy Gromoboj. — Most fogom csak igazán megoperálni Tiszát és Hieronymit. Aztán beszólt még vagy másfél órát. Számokkal, adatokkal, tarifa-tabellákkal csak úgy dobálódzott. Az emberekben elhűlt a vér. A koalíczió lelkesedett: — Mire nem ér rá ez a Polónyi Géza? Ki hitte volna, hogy ennyi mindent tud ? És melegen üdvözölték, gratulálták, ünne­pelték . . . Csak Hock János rázta a fejét: — Az a másik Gromoboj is nekiment egy aknának. Alighanem baj lesz ebből. Polónyi Géza után Tisza István gróf beszélt. Nem is jó kifejezés ez, hogy beszélt. Mert az több volt, a­mit cselekedett. Olyan­forma volt a proczesszus, mint a tollfosztás: leszedte a fityegőket a koalicziós szónokla­tokról, úgy hogy nem maradt belőlük egyéb, csak a száz, a­mely átlátszó s a melyről min­denki meglátja hamar, hogy üres belül. Hiábavaló volna és nem is igaz beszéd, ha itt szónoki sikerről szólanánk. Dehogy. A miniszterelnöknek nem volt szónoki sikere, kös zúgolódás, patvarkodás miatt megaka­dályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.« Rövid önéletírásában parlamenti beszédeiről csak annyit mond, hogy mint szónokot is szívesen meghallgatták, s beszédeiben néhányszor maga is tréfásan utalt költői mivoltára, mintegy el­ismerve, hogy nem a politika igaz hivatása; bár, ha képviselőházi felszólalásai változatos sorozatán végigtekintünk, el kell csodálkoz­nunk a gyakran a tisztán anyagi kérdések, sőt a helyi érdekek köréből is merített tárgyak sokféleségén, melyekkel ő — kivált a hatvanas-hetvenes években — képviselői minő­ségében foglalkozott,­­ talán ezzel is elárul­ván, hogy nem a szakember igényével szólt hozzá a legtöbb tárgyhoz. Beszédei azonban kétségkívül jelentős he­lyet biztosítanak neki parlamenti szónokaink sorában is; igaza van egyik életírójának,hogy »az ő humora az orátori formában is mindig elbájoló, s legyen bár népszerűtlen az ügy, melyért síkra száll, az esztétikai siker mindig biztosítva van számára«. Felszólalásai, ha nem is voltak soha döntő, vagy csak irányító, alakitó hatással is a vitára, mindig s minden­kire nézve kellemes intermezzóképpen szol­gáltak, ellenfeleinél is ritkábban keltettek he­ves ellenmondást, mint neheztelés nélküli mosolyt, melybe olykor talán szelíd gúny ve­gyült. Parlamenti ékesszólása inkább érdeklő, gyönyörködtető, mulattató volt, mint meg­győző, de azért tagadni nem lehet, hogy po­litikai beszédeiben is sűrűn találhatók nem csak szellemes ötletek, de élesen találó meg­jegyzések, néha megragadó mondások, kü­lö- 3

Next