Az Ujság, 1905. július/1 (3. évfolyam, 181-195. szám)

1905-07-01 / 181. szám

e Oroszországnak azt az utolsó tengeri erejét is, mely a párisi szerződés, de kivált Anglia elővigyázatossága követ­­k­entében, nem bírt eljutni Csuzimáig. Garibaldi marsalai hajója óta ilyen nevezetes országfelfordító­ hajó nem volt. De talán azelőtt sem. És a­mi érdek­­feszítőbb, nem lehet tudni még most sem, hogy a Knyáz -Potemkin föllázadt matrózai mi mindent fognak fölgyújtani és összelőni nehéz hajó ágyúikkal ? Ma még csak az odesszai középületek szét­lövéséről, lángban álló utczákról, szét­lőtt kozák- és tüzércsapatokról s ezret meghaladó holttestekről tudunk. És egy olyan borzalmas anarchiáról, mely lán­gok, fegyverropogás és bombák robbanása között dühöng. De ugyan­ez-e minden? Régi hasonlat, hogy a havasokon meggyü­lemlett hótömegnek elég egyetlen madár szárnycsapása is. A parányi hó tovagördül, fölszedi a többit és pusztító lavina gyanánt zuhan le a mélységekre. Nem ez történt-e itt is? Oh, az bizonyos,, hogy az óriási keleti katonai despotiz­­mus, a­mióta a japánok rámérték a súlyos csapásokat, már csak kínnal ké­pes egyensúlyban tartani katonai szer­vezetét és az egyetlen ponttól függő óriási néptömegeket. A czárizmus Muk­den óta esedékessé vált a világtörténet­ben. Azóta csak sortüzek és kivégzések árán tartja magát s vérrel ragasztja össze bomladozó alkatrészeit. Az egyen­súly azonban, már kétségbeejtőleg inga­dozik. Nebogatov hajóin is volt katonai lázadás, de a vaskezű tengernagy het­ven matrózt köttetett föl az árboczfákra. Ezzel váltotta meg a sorstól azt a szűk­markú kegyet, hogy Togo hajóhada harmadnapra az övét elfogta Csuzima alatt. A matrózoknak ott már nem volt többé kedvük arra, hogy a czár pa­rancsa és a katonai regula szabályai szerint magukat a hajókkal együtt le­vegőbe röpítsék. A Knyáz Potemkin matrózai azonban már a »haladást« képviselik. Ők leölték a tiszteket és forradalmi állapotba helyezték a csata­hajót. Sőt erről az egyetlen ingadozó pontról akarják az egész czárizmust a sarkaiból kiemelni. Sikerül-e nekik, nagy nemzeti hősökké lesznek-e, mint a marsalai ezer? Avagy ők is az árboczfán fognak lógni, mint Neboga­tov matrózai, szinte csak huszonnégy óra hajmeresztő kérdése. De úgy tetszik, mintha a Knyáz Potemkinről világtörté­neti változást hirdetnének az egyszerű matrózfiúk által kezelt hatalmas ágyak. Ez a nemzedék ilyen csodát még nem látott, noha úgy látszik, hogy még többet is fog látni. Mert az odesszai szörnyű színjátékban nem az emberi lé­lek nélkül való lázadás zűrzavara be­szél, hanem az artikulált, értelemmel és czéllal bíró forradalom. Ugyanaz, a­mely a bastille ostrománál a rendi világnak megadta a halálos döfést, de a véron­tás mellett nem feledkezett meg a jog­rendről sem. A lámpavasra kötött két gonosztevőt, a­ki a nemzeti zűrzavart lopásra használta föl. Megvan ez a vonás a Potemkin matrózainak hihetetlenül merész cseleke­detében is. A nagy esemény csekélyke magva is a jogrend sérelme volt. A ka­tonának van joga panaszt emelni, ha fölebbvalói törvénytelenül bánnak vele, vagy rosszul élelmezik. A hajóparancs­nok azonban a panaszt tevő Onelcsuk matrózt — ez a név is híressé válik — meghallgatás helyett egyszerűen agyon­lőtte. Ez volt az utolsó csöpp a meg­telt serlegben, a­mitől kicsordult. A czárizmus minden kegyetlensége és az orosz nép minden szenvedése benne volt ebben az egyetlen csöppben. De benne volt az emberi jog bátorszívű védelme is. A fölkelt matrózok az elfoglalt hadi­hajóról a »vértanú« eltemetését erősza­kolták ki. Tehát elégtételt kerestek annak a nagy és közös nemzeti jognak, a­melyet a czár hatalma egyetlen szegény matrózfiában megsértett. És kierőszakol­ták. A hajóról szétlőtt kozákok és tüzé­rek tetemei közt, égő városban, fegyver­ropogás szörnyű zenéje mellett, de lelőtt pajtását mégis ünnepélyesen eltemette a Potemkin legénysége. Az első csapat, mely a czár óriási hatalmával meg tu­dott daczolni és magvat adott az óriási zűrzavarnak. Akármilyen elborzasztó legyen is tehát Odessza sorsa, a tűz, a láng és a vérengzés, a­mely most a szép kikötő­várost elborítja, a fölkelt matrózok cse­lekvésétől lehetetlen megtagadni az em­beri rokonszenvet. A­mit cselekedtek, értelemmel és bizonyos méltósággal tet­ték. Fölkelésük s a hatalmukba esett hajóval való bánásmódjuk férfias lélekre és intelligencziára vall. És oly erő nyilat­kozik meg föllépésükben, hogy annak a hajónak néhány száz négyzetméternyi területe most mintha csakugyan egy külön, szabad állam volna, mely hadat szent az orosz despotizmusnak és az első összeütközésben győzött. Többre bizonyosan nem viszi, de ez a maroknyi matrózcsapat a tenger sok miliőin távoli néző rokonszenvét már meghódította. Hogy a nagy orosz nép szívét és kép­zelőtehetségét egészen, az bizonyos. Hogyan fog végződni ez a hirtelen támadt hatalmas eposz, az nem két­séges. A czár katonai hatalmát egymaga bizonyosan nem töri meg. Nem még az odesszai munkásnép föllázadt ezreinek fejetlen, állatias rombolásával sem. Az orosz nép forradalma nincs még szer­vezve. Az óriási nép követelései csak zavaros óhajtások. Sem vezér sehol, sem az új és szabad állam alkotmányá­nak biztos rudimentumai. Az eposz való­színűleg a tenger fenekén fog tehát végződni, a­hová a büszke és szabad csatahajó roncsai a hősies matrózfiúkkal együtt eltemetkeznek. Történt ilyen már kisebb czélokért is sokszor. De az bizonyos, hogy a Knyáz Potemkin tengeri forradalma sarkaiban megrázza az orosz czárizmust. És oly eseményeknek ad lökést, a­melyekhez képest az eddigi vérengzés csak a sza­badságeszmék gyermeki gagyogása. kőjük előtt a napfényben is borzongó, halálra vált apja körül mozgott, mint szép látványos­ság. Az elúszott Lebeny mester görcsös, szer­telen szeretettel meredt rá lázas szemeivel s ha Marcsa rövid időre el-eltünt mellőle, már nyöszörgött, türelmetlenkedett, sirva fakadt utána. Harcsa el-eltünéseinek oka,legtöbbször egy deli, komoly kovácslegény volt a balszomszéd­­ságban, vagy egy tudákos segédtanító a jobb szomszédságban. Hol az egyik, hol a másik udvarlását fogadta a kerítésen keresztül. Látta, hogy a kovácslegény a szebb, derekabb fiú, de a segédtanítót mégis többre vette, mert az már afféle. Borosa otthon tett látogatásai alkalmával nem szerzett nagy véleményt Harcsáról. Jó­formán lenézte, mint dologtalan teremtést, s mint olyan liliomizált, ki hófehérségét nem a körülményeknek udvarlót is. A kő­­segédtanitót prej­a önmagának, hanem keknoni. Észre vette a vácilegényt tartotta semmire. Félteni féltette Harcsát mind a kettőtől. Nem lehet tudni, mikor, kitől éri baj az ostoba leányokat. De aztán visszatérvén budapesti szolgálatába, nem törődött többé az egészszel. Nem volt neki rá sem okos oka, sem ideje. A távirat, melytől Borcsa már évek óta rettegett, egy napon végül csakugyan meg­érkezett : »Apa meghalt, jöjj rögtön.« Ment a legközelebbi vonattal. Annak in­dulásáig kiszedte még a takarékból, a mi pénze abban volt s összevásárolt egy kis gyász­holmit, fátyolt, koszorút s effélét. Temetésre felpénzelve s elkészülve illik menni. Az öt fitestvérből is hazasietett a teme­tésre három. Egyik szegényebb, tehetetlenebb, mint a másik. Az egész családi tanácsnak Borosa volt a feje. Azt végezték abban, hogy most már Harcsa sem tehet egyebet: szintén fölmegy szolgálni Budapestre. Borosa hozta fel. Útközben elkövette azt a hibát, hogy sokat beszélt Harcsának a szol­gálat és Budapest veszedelmeiről. Harcsát a temérdek aggodalmas óvás egyrészt kiváncsivá tette, másrészt rávitte arra a titkos követ­keztetésre, hogy Borosa már tapasztalta azo­kat, a­miktől őt oly nagyon félti. S íme, Borcsa mégis itt­ van, mégis jól van, mégis legnagyobb tekintély a családban. Keble mélyén különben is irigységet rejtegetett Borcsa iránt s boszantotta annak fölényes modora. Most már azt is érezte, hogy pedig ő, a fehér liliomszál, külömb a Borcsánál. Borcsa szerezte neki Budapesten az első helyet. Olyan úri családhoz pártfogolta be, hol fiatalabb férfi lénynek hite sem volt s hol igen pontos munkát kívántak meg. Két hét után már csóválhatta a fejét Borcsa a hiren, hogy Barcsa azon a helyen nem vált be, ott is hagyta azt s keres jobbat, a maga esze szerint. Borosának Harcsa erről előzete­sen egy szót sem szólt. Volt már neki a testvérénél bizalmasabb új barátnője, a­ki útba igazította, hol lehet kvártélyt kapni, míg a helyszerző iroda szemtelen ügynökei fel nem hajtanak a faczér cselédleányok szá­mára valamely nekik tetsző vidámabb szol­gálatot. A tapasztalt aggódó testvér legközelebbi szabad délutánján vaktában keresgette a szeme elől eltűnt Harcsát különböző kvárté­­lyos asszonyoknál. Nem talált rá. Ellenben egy utczasarkon nem kis megütközésére azt a csinos kovácslegényt pillantotta meg, a­ki a falujokban a balszomszédságból átudvarol­­gatott Harcsának. A legény elpirult Borcsa kemény tekin­tetétől, de hamar igen becsületes, őszinte, komoly kifejezést öltött az arcra. —­ Azt hiszem, Borcsa, mi egyet kere­sünk. Én szeretem Harcsát s utána jöttem fel Budapestre, de még itt nem láttam őt. Barcsa érezni kezdte, hogy ez a legény nem veszedelem, nem ellenség, ez a szö­vetséges. Együtt mentek tovább keresni Marcsát s megbarátkoztak. Csakis Harcsáról folyt köz­tük a beszéd. S mind őszintébben cserélve ki a leányra vonatkozó aggodalmaikat, kölcsö­nösen elcsodálkoztak rajta, hogy azok annyira egyeznek, mintha ők ketten régesrég össze­beszéltek volna. — Pedig mégis, de nagyon szeretem én azt a Marosát! — sóhajtá végül a legény. — Higgye el Máté, pedig én is tiszta testvéri szívvel szeretem — mondá rá Barcsa. S ballagtak tovább együtt meglehetősen lehangolva. Egy kvártélyos asszonynál végre mégis csak nyomára akadtak Harcsának. Ott lakott volt az öt napig az új bizalmas barátnőjével együtt, de most már helyben van. Finom helyben! S bizalmas barátnője szintén ugyan­oda állt szolgálatba. Szombat, július 1.

Next