Az Ujság, 1905. július/1 (3. évfolyam, 181-195. szám)
1905-07-01 / 181. szám
e Oroszországnak azt az utolsó tengeri erejét is, mely a párisi szerződés, de kivált Anglia elővigyázatossága követkentében, nem bírt eljutni Csuzimáig. Garibaldi marsalai hajója óta ilyen nevezetes országfelfordító hajó nem volt. De talán azelőtt sem. És ami érdekfeszítőbb, nem lehet tudni még most sem, hogy a Knyáz -Potemkin föllázadt matrózai mi mindent fognak fölgyújtani és összelőni nehéz hajó ágyúikkal ? Ma még csak az odesszai középületek szétlövéséről, lángban álló utczákról, szétlőtt kozák- és tüzércsapatokról s ezret meghaladó holttestekről tudunk. És egy olyan borzalmas anarchiáról, mely lángok, fegyverropogás és bombák robbanása között dühöng. De ugyanez-e minden? Régi hasonlat, hogy a havasokon meggyülemlett hótömegnek elég egyetlen madár szárnycsapása is. A parányi hó tovagördül, fölszedi a többit és pusztító lavina gyanánt zuhan le a mélységekre. Nem ez történt-e itt is? Oh, az bizonyos,, hogy az óriási keleti katonai despotizmus, amióta a japánok rámérték a súlyos csapásokat, már csak kínnal képes egyensúlyban tartani katonai szervezetét és az egyetlen ponttól függő óriási néptömegeket. A czárizmus Mukden óta esedékessé vált a világtörténetben. Azóta csak sortüzek és kivégzések árán tartja magát s vérrel ragasztja össze bomladozó alkatrészeit. Az egyensúly azonban, már kétségbeejtőleg ingadozik. Nebogatov hajóin is volt katonai lázadás, de a vaskezű tengernagy hetven matrózt köttetett föl az árboczfákra. Ezzel váltotta meg a sorstól azt a szűkmarkú kegyet, hogy Togo hajóhada harmadnapra az övét elfogta Csuzima alatt. A matrózoknak ott már nem volt többé kedvük arra, hogy a czár parancsa és a katonai regula szabályai szerint magukat a hajókkal együtt levegőbe röpítsék. A Knyáz Potemkin matrózai azonban már a »haladást« képviselik. Ők leölték a tiszteket és forradalmi állapotba helyezték a csatahajót. Sőt erről az egyetlen ingadozó pontról akarják az egész czárizmust a sarkaiból kiemelni. Sikerül-e nekik, nagy nemzeti hősökké lesznek-e, mint a marsalai ezer? Avagy ők is az árboczfán fognak lógni, mint Nebogatov matrózai, szinte csak huszonnégy óra hajmeresztő kérdése. De úgy tetszik, mintha a Knyáz Potemkinről világtörténeti változást hirdetnének az egyszerű matrózfiúk által kezelt hatalmas ágyak. Ez a nemzedék ilyen csodát még nem látott, noha úgy látszik, hogy még többet is fog látni. Mert az odesszai szörnyű színjátékban nem az emberi lélek nélkül való lázadás zűrzavara beszél, hanem az artikulált, értelemmel és czéllal bíró forradalom. Ugyanaz, amely a bastille ostrománál a rendi világnak megadta a halálos döfést, de a vérontás mellett nem feledkezett meg a jogrendről sem. A lámpavasra kötött két gonosztevőt, aki a nemzeti zűrzavart lopásra használta föl. Megvan ez a vonás a Potemkin matrózainak hihetetlenül merész cselekedetében is. A nagy esemény csekélyke magva is a jogrend sérelme volt. A katonának van joga panaszt emelni, ha fölebbvalói törvénytelenül bánnak vele, vagy rosszul élelmezik. A hajóparancsnok azonban a panaszt tevő Onelcsuk matrózt — ez a név is híressé válik — meghallgatás helyett egyszerűen agyonlőtte. Ez volt az utolsó csöpp a megtelt serlegben, amitől kicsordult. A czárizmus minden kegyetlensége és az orosz nép minden szenvedése benne volt ebben az egyetlen csöppben. De benne volt az emberi jog bátorszívű védelme is. A fölkelt matrózok az elfoglalt hadihajóról a »vértanú« eltemetését erőszakolták ki. Tehát elégtételt kerestek annak a nagy és közös nemzeti jognak, amelyet a czár hatalma egyetlen szegény matrózfiában megsértett. És kierőszakolták. A hajóról szétlőtt kozákok és tüzérek tetemei közt, égő városban, fegyverropogás szörnyű zenéje mellett, de lelőtt pajtását mégis ünnepélyesen eltemette a Potemkin legénysége. Az első csapat, mely a czár óriási hatalmával meg tudott daczolni és magvat adott az óriási zűrzavarnak. Akármilyen elborzasztó legyen is tehát Odessza sorsa, a tűz, a láng és a vérengzés, amely most a szép kikötővárost elborítja, a fölkelt matrózok cselekvésétől lehetetlen megtagadni az emberi rokonszenvet. Amit cselekedtek, értelemmel és bizonyos méltósággal tették. Fölkelésük s a hatalmukba esett hajóval való bánásmódjuk férfias lélekre és intelligencziára vall. És oly erő nyilatkozik meg föllépésükben, hogy annak a hajónak néhány száz négyzetméternyi területe most mintha csakugyan egy külön, szabad állam volna, mely hadat szent az orosz despotizmusnak és az első összeütközésben győzött. Többre bizonyosan nem viszi, de ez a maroknyi matrózcsapat a tenger sok miliőin távoli néző rokonszenvét már meghódította. Hogy a nagy orosz nép szívét és képzelőtehetségét egészen, az bizonyos. Hogyan fog végződni ez a hirtelen támadt hatalmas eposz, az nem kétséges. A czár katonai hatalmát egymaga bizonyosan nem töri meg. Nem még az odesszai munkásnép föllázadt ezreinek fejetlen, állatias rombolásával sem. Az orosz nép forradalma nincs még szervezve. Az óriási nép követelései csak zavaros óhajtások. Sem vezér sehol, sem az új és szabad állam alkotmányának biztos rudimentumai. Az eposz valószínűleg a tenger fenekén fog tehát végződni, ahová a büszke és szabad csatahajó roncsai a hősies matrózfiúkkal együtt eltemetkeznek. Történt ilyen már kisebb czélokért is sokszor. De az bizonyos, hogy a Knyáz Potemkin tengeri forradalma sarkaiban megrázza az orosz czárizmust. És oly eseményeknek ad lökést, amelyekhez képest az eddigi vérengzés csak a szabadságeszmék gyermeki gagyogása. kőjük előtt a napfényben is borzongó, halálra vált apja körül mozgott, mint szép látványosság. Az elúszott Lebeny mester görcsös, szertelen szeretettel meredt rá lázas szemeivel s ha Marcsa rövid időre el-eltünt mellőle, már nyöszörgött, türelmetlenkedett, sirva fakadt utána. Harcsa el-eltünéseinek oka,legtöbbször egy deli, komoly kovácslegény volt a balszomszédságban, vagy egy tudákos segédtanító a jobb szomszédságban. Hol az egyik, hol a másik udvarlását fogadta a kerítésen keresztül. Látta, hogy a kovácslegény a szebb, derekabb fiú, de a segédtanítót mégis többre vette, mert az már afféle. Borosa otthon tett látogatásai alkalmával nem szerzett nagy véleményt Harcsáról. Jóformán lenézte, mint dologtalan teremtést, s mint olyan liliomizált, ki hófehérségét nem a körülményeknek udvarlót is. A kősegédtanitót preja önmagának, hanem keknoni. Észre vette a vácilegényt tartotta semmire. Félteni féltette Harcsát mind a kettőtől. Nem lehet tudni, mikor, kitől éri baj az ostoba leányokat. De aztán visszatérvén budapesti szolgálatába, nem törődött többé az egészszel. Nem volt neki rá sem okos oka, sem ideje. A távirat, melytől Borcsa már évek óta rettegett, egy napon végül csakugyan megérkezett : »Apa meghalt, jöjj rögtön.« Ment a legközelebbi vonattal. Annak indulásáig kiszedte még a takarékból, a mi pénze abban volt s összevásárolt egy kis gyászholmit, fátyolt, koszorút s effélét. Temetésre felpénzelve s elkészülve illik menni. Az öt fitestvérből is hazasietett a temetésre három. Egyik szegényebb, tehetetlenebb, mint a másik. Az egész családi tanácsnak Borosa volt a feje. Azt végezték abban, hogy most már Harcsa sem tehet egyebet: szintén fölmegy szolgálni Budapestre. Borosa hozta fel. Útközben elkövette azt a hibát, hogy sokat beszélt Harcsának a szolgálat és Budapest veszedelmeiről. Harcsát a temérdek aggodalmas óvás egyrészt kiváncsivá tette, másrészt rávitte arra a titkos következtetésre, hogy Borosa már tapasztalta azokat, amiktől őt oly nagyon félti. S íme, Borcsa mégis itt van, mégis jól van, mégis legnagyobb tekintély a családban. Keble mélyén különben is irigységet rejtegetett Borcsa iránt s boszantotta annak fölényes modora. Most már azt is érezte, hogy pedig ő, a fehér liliomszál, külömb a Borcsánál. Borcsa szerezte neki Budapesten az első helyet. Olyan úri családhoz pártfogolta be, hol fiatalabb férfi lénynek hite sem volt s hol igen pontos munkát kívántak meg. Két hét után már csóválhatta a fejét Borcsa a hiren, hogy Barcsa azon a helyen nem vált be, ott is hagyta azt s keres jobbat, a maga esze szerint. Borosának Harcsa erről előzetesen egy szót sem szólt. Volt már neki a testvérénél bizalmasabb új barátnője, aki útba igazította, hol lehet kvártélyt kapni, míg a helyszerző iroda szemtelen ügynökei fel nem hajtanak a faczér cselédleányok számára valamely nekik tetsző vidámabb szolgálatot. A tapasztalt aggódó testvér legközelebbi szabad délutánján vaktában keresgette a szeme elől eltűnt Harcsát különböző kvártélyos asszonyoknál. Nem talált rá. Ellenben egy utczasarkon nem kis megütközésére azt a csinos kovácslegényt pillantotta meg, aki a falujokban a balszomszédságból átudvarolgatott Harcsának. A legény elpirult Borcsa kemény tekintetétől, de hamar igen becsületes, őszinte, komoly kifejezést öltött az arcra. — Azt hiszem, Borcsa, mi egyet keresünk. Én szeretem Harcsát s utána jöttem fel Budapestre, de még itt nem láttam őt. Barcsa érezni kezdte, hogy ez a legény nem veszedelem, nem ellenség, ez a szövetséges. Együtt mentek tovább keresni Marcsát s megbarátkoztak. Csakis Harcsáról folyt köztük a beszéd. S mind őszintébben cserélve ki a leányra vonatkozó aggodalmaikat, kölcsönösen elcsodálkoztak rajta, hogy azok annyira egyeznek, mintha ők ketten régesrég összebeszéltek volna. — Pedig mégis, de nagyon szeretem én azt a Marosát! — sóhajtá végül a legény. — Higgye el Máté, pedig én is tiszta testvéri szívvel szeretem — mondá rá Barcsa. S ballagtak tovább együtt meglehetősen lehangolva. Egy kvártélyos asszonynál végre mégis csak nyomára akadtak Harcsának. Ott lakott volt az öt napig az új bizalmas barátnőjével együtt, de most már helyben van. Finom helyben! S bizalmas barátnője szintén ugyanoda állt szolgálatba. Szombat, július 1.