Az Ujság, 1905. október/2 (3. évfolyam, 288-303. szám)

1905-10-24 / 296. szám

Budapest, 1905. Előfizetési árak: Egész évre... ~ 28 k. — 1. Félévre .. ...... 14 » — » Negyedévre „ 7 » — » Egy kora ......... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. ■■HB­­ III. évfolyam. 296. szám. Kedd, október 24. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 61-01-02-03. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. Az természetes, hogy a vezérlő­ bizottság­nak nevezett felelőtlen ellenkormány bizal­matlan a királyi felelős kormánynyal szem­ben. Az ellenpápák is, a­mikor voltak ilye­nek, mindig kölcsönösen kiátkozták egymást. Ám azt a bolondot már egy ellenpápa sem koc­káztatta meg, hogy eleve, látatlanban istenkáromlásnak jelentette volna ki, a­mit a másik legközelebb imádságul fog elrendelni. Mert hátha ugyanaz a Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy lesz az, melyet ő maga is imád­kozni és imádkoztatni szokott ? — A vezérlő­bizottság ellenben ma elhatározta, hogy a legélesebben ellenszegül a kormány programm­­jának, melyet még nem ismer, óh, tisztelt vezérlő­bizottság, mi lesz most­ már akkor, ha véletlenül az a kormány­programm csupa olyat fog tartalmazni, a­mit a koalíczió eddig bő nemzeti vágynak és közszükségnek jelen­tett ki ? Hátha, míg a koalíczió a népszerű­ségben fürdött, Fejérváry felvette a parton hagyott ruhákat? Ilyesmi sokszor megesik a politikában, s azért okosabb lett volna még egy darabig csak a kormányt ütni, melyet már ismernek s a programmjának megítélését akkorra hagyni, ha már azt is megismerhetik. * Különben lehet, hogy most már csak­ugyan minden mindegy. Annyira sikerült a vezérlő­bizottságnak egész politikai életünket elvadítani, hogy immár talán akármi kép­telenség sem teheti rosszabbá a helyzetet, mint a­milyen. Tán igaza van a koalíczió egyik pesszimistájának, a­ki a minap így fakadt ki: »Lemondhatnánk már mi a magyar vezényszóról, az önálló vámterületről s rá­adásul ki­jelenthetnék, hogy még a honvéd­ségbe is be akarjuk hozni a német vezény­szót, — a királynak többé akkor sem kelle­­nénk«. Sőt tán megfordítva is igaz e két­ségbeesett mondás. Hozhatná immár Fejér­váry programmja akár a magyar vezényszót, az önálló vámterületet s ráadásul még a leg­teljesebb valódi magyar udvartartást Budán,­­ a nemzet többségének akkor sem kellene. * E rettentő politikai züllésben, mikor senki még csak elképzelni sem tudja, hogy mindennek mi lesz a vége; mikor a nemzet sorsának ki nem számítható véletlenek adhat­nak csak kedvező vagy végzetes fordulatot, a közfigyelem egy igen fontos körülménynyel szemben egészen elfásult. A sok ide-oda poli­tizálás közt megszoktuk, hogy itt, Európa közepén, a modern államok közt van egy, a mienk, a magyar állam, mely idült nem adó­zásban szenved. S melynek ma semmi biztos kilátása arra, hogy e sorvasztó kórságból ki­keveredhetik, még mielőtt elnyomorodik belé. Nem adózni: ez a népnek kellemes. De med­dig bírja még az állam? S ha majd nem bírja tovább: nem ez elhanyagolt ponton tör-e be valamely katasztrófa ? S e katasz­trófa fenyegető közeledése esetén nem kény­szeredik-e végül a tényleges hatalom olyan eszközökre, melyek elháríthatják az állam és az egyesek anyagi tönkjét, de csakugyan megadják az ősi magyar alkotmányosságnak a kegyelemdöfést ? Rák. írta Thury Zoltán. Az ágyban lesoványodott, sápadt férfi fe­küdt, mellette pedig egy másik férfi ült a széken. Menőben volt már, egyik kezében bot meg keztyü, a másikban a kalapja, a kihívó, kelle­metlenkedő arca azonban visszatartotta. A be­teg gúnyosan pislogott reá, szemei sűrű pillan­tásán azonban látszott, hogy új támadásra ké­szül. Éppen csak összeszedi magát egy kicsit s azalatt gyönyörködik abban, hogy a másik embert sikerült zavarba hozni. Magasabbra könyökölt a vánkoson s mosolyogva kezdett el beszélni. — Fura ambiczió, majdnem a józanságát is kétségbevonhatná az ember . . . A másik intett, hogy : lehet, lehet, minden lehet. Ez a lagymatag engedékenység egy pilla­natra felingerelte a beteget. Lekicsinylést látott benne, azt, hogy mondhat akármit, úgy se ve­szik számba. Levegő után kapkodva, gorom­­báskodott tovább. — Egyszerűen ostoba ambíczió. A beteg­gel elhitetni mindenféle ostobaságot az állapotát illetőleg. Ha halálos a baja, hát mosolyogva állani az ágy mellett s bizonykodni, hogy: egészen nagyszerű stádiumban van. Hitegetni a haldoklót. . . Gyöngédség ? Mi ebben a gyön­gédség ? Éppen az ellenkezője ennek, durva, otromba sérelem egy olyan emberrel szemben, a­ki ellenében még helyt se kell állni. A­kit az ágyhoz szögez a kórság, a­ki azonban azért éppen olyan egész ember, mint a doktor urak. Csakhogy fekvő ember. Az esze, a szíve helyén van. Micsoda privilégiumuk van tehát az orvos uraknak arra, hogy engem jobbra-balra for­gatva, kikutatva, bizonyosságot szerezzenek az állapotomról, a­nélkül, hogy ezt a bizonyossá­got megosztanák velem. Kit érdekelhet ez in­kább, mint engem ? S ha megkárosítanak . . . Esetleg elintézetlenül maradnak fontos dol­gaim. Csak azért, mert azt hiszem, hogy van időm. S az orvos úr azalatt úgy jár ki és be hozzám, mintha félvállról venné a nyavalyá­mat. Közönyösen diskurál, tapogatja az ütő­eremet s annyira frivol, hogy színházi esemé­nyeket tálal föl nekem, meg új könyvekről be­szél, holott nekem abban a pillanatban mindegy, hogy nem ég-e lánggal minden színház és min­den könyv. S csak elképzelni is azt a sunyi meg­elégedést, a­mivel egy-egy ilyen naiv ember otthagyja a beteget. Micsoda alattomos és — nevezzük a nevén — bárgyú vigyorgással húzzák be a fejüket a kabátjuk prémjébe ... Si­került, újra sikerült elbolondítani azt a nya­valyást, a­ki az utolsó napjait éli. Arról is meg­vannak tudniillik győződve a maguk nagy önteltségében, hogy a beteg mindenről csak az orvos útján értesülhet. Orvos nélkül nem fér­­kőzhetik hozzá se a szellő, se a napsugár, s a halál ő­felségét szintén csak az orvos úr jelent­heti be. S ha nincs kedve bejelenteni, a beteg buta tudatlanságban fekszik, mint egy párnák közé temetett lisztes­zsák. Hogy a betegnek is vannak állati érzékei, megfigyelései, következ­tetései s a doktor feje fölött messze elszárnyaló kifinomodott érzései, azzal nem vetnek számot. Tisztelt doktor úr, ha értem jelentkezik a halál, megismerem én őt ön nélkül is. Egy lehelletben, egy fuvalomban, a­mit ön még akkor sem tud visszatartani, ha akkorára hízik, hogy befogja az egész ajtóközét. S meghalok a­nélkül, hogy ön után kiabálnék. Erről különben már leg­közelebb meggyőződhetik. S ön gyönyörű elég­tétellel távozik. A halálom pillanatáig sikerült becsapnia. Még egy utolsó pillantásommal kér­tem arra, hogy mondja meg, mi bajom van, a bölcs azonban begombolkozik s mosolyogva hazudik valamit. Ezzel élteti tudniillik a bete­get. Engem éltet. Engem, a­ki néhány nap vagy talán egy-két hét alatt az éltetés daczára a leg­komolyabban meghalok. Annak daczára, hogy ebben a szobában egész más arczot vesz magára, mint csak a másikban is. A kedélyeset tudni­illik, a­mivel a hipochondereket szokás kifigu­rázni. S annak daczára, hogy belátná, hogy ne­kem a tisztánlátás az elemem, s elárulná azt, a­mit úgy is tudok, hogy mi a bajom. Rák, tisztelt uram, rák . . . Az orvos mosolygott s legyintett egyet. — A betegség felismerését nem bízták a betegekre, hál’ Istennek. Miből élnénk mi. .. A beteg gonoszul nézett végig az orvoson annyira, hogy az lesütötte a szemeit, s azután 3 szoba falán keresett valami nyugvópontot, a­min megpihentesse a tekintetét. Csak lopv nézett néha vissza a betegre, de a mikor anna __ - ■ - --------- -..................... V Szocziális szitivakság. Irta Bartal Béla. Nem lehetetlen, hogy az általános szavazati jog kérdése pártkrízist idézhet elő a szabadelvű­pártban. Mindazonáltal tán érdemes megvizsgálni, vajjon indo­koltak-e azok a szívélyes biztatások, melyekkel a koalíc­ió felől a szabad­­elvűpártot a bomlásra biztatják? Egy pártnak mi adja meg létjogo­sultságát? Tagjainak száma? Népsze­rűsége ? Vagy annak az eszmének — a szabadelvű pártnál a 67-es alapnak — létjogosultsága, melyen a párt alapszik? A 67-es eszme a politikai szintézis, a szövetkezés politikája. Lehet-e ennek az eszmének létjogosultságát csak vitatni is abban a pere­ben, mikor a dán­­norvég-svéd unió, a belga-holland unió, a német-orosz, a franczia-angol, az angol­japán szövetkezés, a brit és amerikai imperializmus, mind ennek az elvnek az igazságát mutatja, s mikor a külpolitika az egész világon nem egyéb, mint a szövetségkeresés politikája? És lehet-e ma, a nagy szocziális átalakulások ide­jében a 67-es eszme szocziális jogosult­ságát tagadni? Hisz ennek az alapnak a vezér­eszméje már a 61. és 65. évek előkészí­tési stádiumában a magyar konzervatí­­voknél, Apponyi György, Majláth György, Sennyey Pál, Zichy Nándor kezdemé­nyezésében is nem opportunizmus, hanem par excellence szoc­iális eszme volt. Hisz úgy azok, mint Deák maga is, azért tekintették a kiegyezést nem át­meneti, hanem fundamentális jellegű, alapvető államjogi alkotásnak, mert ez által a szövetkezés által a nemzet erejét a negyvenes években kezdett, 48-ban törvénybe iktatott s az uralkodó által az 50-ik évi pátens által életbe léptetett nagy szocziális és agrár­reform folyta­tására és befejezésére akarták szabaddá tenni. Létjogosultsága a 67-es pártnak tehát megmarad mindaddig, míg ezen nagy Lapunk mai száma 24 oldal.

Next