Az Ujság, 1905. október/2 (3. évfolyam, 288-303. szám)
1905-10-24 / 296. szám
Budapest, 1905. Előfizetési árak: Egész évre... ~ 28 k. — 1. Félévre .. ...... 14 » — » Negyedévre „ 7 » — » Egy kora ......... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. ■■HB III. évfolyam. 296. szám. Kedd, október 24. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Kerepesi út 54. sz. Telefon 61-01-02-03. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS. Az természetes, hogy a vezérlő bizottságnak nevezett felelőtlen ellenkormány bizalmatlan a királyi felelős kormánynyal szemben. Az ellenpápák is, amikor voltak ilyenek, mindig kölcsönösen kiátkozták egymást. Ám azt a bolondot már egy ellenpápa sem kockáztatta meg, hogy eleve, látatlanban istenkáromlásnak jelentette volna ki, amit a másik legközelebb imádságul fog elrendelni. Mert hátha ugyanaz a Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy lesz az, melyet ő maga is imádkozni és imádkoztatni szokott ? — A vezérlőbizottság ellenben ma elhatározta, hogy a legélesebben ellenszegül a kormány programmjának, melyet még nem ismer, óh, tisztelt vezérlőbizottság, mi lesz most már akkor, ha véletlenül az a kormányprogramm csupa olyat fog tartalmazni, amit a koalíczió eddig bő nemzeti vágynak és közszükségnek jelentett ki ? Hátha, míg a koalíczió a népszerűségben fürdött, Fejérváry felvette a parton hagyott ruhákat? Ilyesmi sokszor megesik a politikában, s azért okosabb lett volna még egy darabig csak a kormányt ütni, melyet már ismernek s a programmjának megítélését akkorra hagyni, ha már azt is megismerhetik. * Különben lehet, hogy most már csakugyan minden mindegy. Annyira sikerült a vezérlőbizottságnak egész politikai életünket elvadítani, hogy immár talán akármi képtelenség sem teheti rosszabbá a helyzetet, mint amilyen. Tán igaza van a koalíczió egyik pesszimistájának, aki a minap így fakadt ki: »Lemondhatnánk már mi a magyar vezényszóról, az önálló vámterületről s ráadásul kijelenthetnék, hogy még a honvédségbe is be akarjuk hozni a német vezényszót, — a királynak többé akkor sem kellenénk«. Sőt tán megfordítva is igaz e kétségbeesett mondás. Hozhatná immár Fejérváry programmja akár a magyar vezényszót, az önálló vámterületet s ráadásul még a legteljesebb valódi magyar udvartartást Budán, a nemzet többségének akkor sem kellene. * E rettentő politikai züllésben, mikor senki még csak elképzelni sem tudja, hogy mindennek mi lesz a vége; mikor a nemzet sorsának ki nem számítható véletlenek adhatnak csak kedvező vagy végzetes fordulatot, a közfigyelem egy igen fontos körülménynyel szemben egészen elfásult. A sok ide-oda politizálás közt megszoktuk, hogy itt, Európa közepén, a modern államok közt van egy, a mienk, a magyar állam, mely idült nem adózásban szenved. S melynek ma semmi biztos kilátása arra, hogy e sorvasztó kórságból kikeveredhetik, még mielőtt elnyomorodik belé. Nem adózni: ez a népnek kellemes. De meddig bírja még az állam? S ha majd nem bírja tovább: nem ez elhanyagolt ponton tör-e be valamely katasztrófa ? S e katasztrófa fenyegető közeledése esetén nem kényszeredik-e végül a tényleges hatalom olyan eszközökre, melyek elháríthatják az állam és az egyesek anyagi tönkjét, de csakugyan megadják az ősi magyar alkotmányosságnak a kegyelemdöfést ? Rák. írta Thury Zoltán. Az ágyban lesoványodott, sápadt férfi feküdt, mellette pedig egy másik férfi ült a széken. Menőben volt már, egyik kezében bot meg keztyü, a másikban a kalapja, a kihívó, kellemetlenkedő arca azonban visszatartotta. A beteg gúnyosan pislogott reá, szemei sűrű pillantásán azonban látszott, hogy új támadásra készül. Éppen csak összeszedi magát egy kicsit s azalatt gyönyörködik abban, hogy a másik embert sikerült zavarba hozni. Magasabbra könyökölt a vánkoson s mosolyogva kezdett el beszélni. — Fura ambiczió, majdnem a józanságát is kétségbevonhatná az ember . . . A másik intett, hogy : lehet, lehet, minden lehet. Ez a lagymatag engedékenység egy pillanatra felingerelte a beteget. Lekicsinylést látott benne, azt, hogy mondhat akármit, úgy se veszik számba. Levegő után kapkodva, gorombáskodott tovább. — Egyszerűen ostoba ambíczió. A beteggel elhitetni mindenféle ostobaságot az állapotát illetőleg. Ha halálos a baja, hát mosolyogva állani az ágy mellett s bizonykodni, hogy: egészen nagyszerű stádiumban van. Hitegetni a haldoklót. . . Gyöngédség ? Mi ebben a gyöngédség ? Éppen az ellenkezője ennek, durva, otromba sérelem egy olyan emberrel szemben, aki ellenében még helyt se kell állni. Akit az ágyhoz szögez a kórság, aki azonban azért éppen olyan egész ember, mint a doktor urak. Csakhogy fekvő ember. Az esze, a szíve helyén van. Micsoda privilégiumuk van tehát az orvos uraknak arra, hogy engem jobbra-balra forgatva, kikutatva, bizonyosságot szerezzenek az állapotomról, anélkül, hogy ezt a bizonyosságot megosztanák velem. Kit érdekelhet ez inkább, mint engem ? S ha megkárosítanak . . . Esetleg elintézetlenül maradnak fontos dolgaim. Csak azért, mert azt hiszem, hogy van időm. S az orvos úr azalatt úgy jár ki és be hozzám, mintha félvállról venné a nyavalyámat. Közönyösen diskurál, tapogatja az ütőeremet s annyira frivol, hogy színházi eseményeket tálal föl nekem, meg új könyvekről beszél, holott nekem abban a pillanatban mindegy, hogy nem ég-e lánggal minden színház és minden könyv. S csak elképzelni is azt a sunyi megelégedést, amivel egy-egy ilyen naiv ember otthagyja a beteget. Micsoda alattomos és — nevezzük a nevén — bárgyú vigyorgással húzzák be a fejüket a kabátjuk prémjébe ... Sikerült, újra sikerült elbolondítani azt a nyavalyást, aki az utolsó napjait éli. Arról is megvannak tudniillik győződve a maguk nagy önteltségében, hogy a beteg mindenről csak az orvos útján értesülhet. Orvos nélkül nem férkőzhetik hozzá se a szellő, se a napsugár, s a halál őfelségét szintén csak az orvos úr jelentheti be. S ha nincs kedve bejelenteni, a beteg buta tudatlanságban fekszik, mint egy párnák közé temetett liszteszsák. Hogy a betegnek is vannak állati érzékei, megfigyelései, következtetései s a doktor feje fölött messze elszárnyaló kifinomodott érzései, azzal nem vetnek számot. Tisztelt doktor úr, ha értem jelentkezik a halál, megismerem én őt ön nélkül is. Egy lehelletben, egy fuvalomban, amit ön még akkor sem tud visszatartani, ha akkorára hízik, hogy befogja az egész ajtóközét. S meghalok anélkül, hogy ön után kiabálnék. Erről különben már legközelebb meggyőződhetik. S ön gyönyörű elégtétellel távozik. A halálom pillanatáig sikerült becsapnia. Még egy utolsó pillantásommal kértem arra, hogy mondja meg, mi bajom van, a bölcs azonban begombolkozik s mosolyogva hazudik valamit. Ezzel élteti tudniillik a beteget. Engem éltet. Engem, aki néhány nap vagy talán egy-két hét alatt az éltetés daczára a legkomolyabban meghalok. Annak daczára, hogy ebben a szobában egész más arczot vesz magára, mint csak a másikban is. A kedélyeset tudniillik, amivel a hipochondereket szokás kifigurázni. S annak daczára, hogy belátná, hogy nekem a tisztánlátás az elemem, s elárulná azt, amit úgy is tudok, hogy mi a bajom. Rák, tisztelt uram, rák . . . Az orvos mosolygott s legyintett egyet. — A betegség felismerését nem bízták a betegekre, hál’ Istennek. Miből élnénk mi. .. A beteg gonoszul nézett végig az orvoson annyira, hogy az lesütötte a szemeit, s azután 3 szoba falán keresett valami nyugvópontot, amin megpihentesse a tekintetét. Csak lopv nézett néha vissza a betegre, de a mikor anna __ - ■ - --------- -..................... V Szocziális szitivakság. Irta Bartal Béla. Nem lehetetlen, hogy az általános szavazati jog kérdése pártkrízist idézhet elő a szabadelvűpártban. Mindazonáltal tán érdemes megvizsgálni, vajjon indokoltak-e azok a szívélyes biztatások, melyekkel a koalíció felől a szabadelvűpártot a bomlásra biztatják? Egy pártnak mi adja meg létjogosultságát? Tagjainak száma? Népszerűsége ? Vagy annak az eszmének — a szabadelvű pártnál a 67-es alapnak — létjogosultsága, melyen a párt alapszik? A 67-es eszme a politikai szintézis, a szövetkezés politikája. Lehet-e ennek az eszmének létjogosultságát csak vitatni is abban a pereben, mikor a dánnorvég-svéd unió, a belga-holland unió, a német-orosz, a franczia-angol, az angoljapán szövetkezés, a brit és amerikai imperializmus, mind ennek az elvnek az igazságát mutatja, s mikor a külpolitika az egész világon nem egyéb, mint a szövetségkeresés politikája? És lehet-e ma, a nagy szocziális átalakulások idejében a 67-es eszme szocziális jogosultságát tagadni? Hisz ennek az alapnak a vezéreszméje már a 61. és 65. évek előkészítési stádiumában a magyar konzervatívoknél, Apponyi György, Majláth György, Sennyey Pál, Zichy Nándor kezdeményezésében is nem opportunizmus, hanem par excellence szociális eszme volt. Hisz úgy azok, mint Deák maga is, azért tekintették a kiegyezést nem átmeneti, hanem fundamentális jellegű, alapvető államjogi alkotásnak, mert ez által a szövetkezés által a nemzet erejét a negyvenes években kezdett, 48-ban törvénybe iktatott s az uralkodó által az 50-ik évi pátens által életbe léptetett nagy szocziális és agrárreform folytatására és befejezésére akarták szabaddá tenni. Létjogosultsága a 67-es pártnak tehát megmarad mindaddig, míg ezen nagy Lapunk mai száma 24 oldal.