Az Ujság, 1906. május (4. évfolyam, 133-148. szám)

1906-05-16 / 133. szám

2 valahová belekerül »őrszemnek«. Ha ez átmenet vagy demokratikus reform-irány, akkor nincs többé abszurdum. Az ideiglenesség, az átmenet, a pro­vizórium csak az országé. Világosan kezd már kibontakozni az »uralkodók« és »kormányzottak« közt való közép­kori különbség. Az uralkodók tudják csak egyedül, milyen alapon kormányoz­nak. A többi, a nép csak alkalmazkodni tartozik. Óriási többség van, de ennek nincs beleszólása a közhatalomba. A par­­lamentarizmus elve le van gázolva. Kormány-akáz, az van, de nincs kor­mány­program­­. Hacsak az nem, hogy a negyvennyolc­asok a hatvanhét sze­rint kötelesek szavazni, katonát adni, új terheket és új adókat rakni az országra. A nemzet alkotmányos érzületéből folyik, hogy ez ellen nyugtalanságok támadnak. Polónyi maga is nyíltan hir­dette, hogy ő 48-as hagyományokat hoz az igazságügyminisztériumba, Kossuth F­erencz is a magáéba. Ez lehet, hogy csak frázis volt, de a függetlenségi pártban mozognak. Mezőssy Bélának nem tetszik, hogy a méltóságok és hi­vatalok osztogatásánál a függetlenségi párt többségi jogait nem respektálják. Megpróbálkoztak az »átmenet« idejére közös koalícziós klubbal is, de a több­ség visszautasította. Hatalmáról nem akar abdikálni. A főkoalicziós lapok pedig azt mondják, hogy az átmenet ideje alatt is alapozni kell és ki kell tűzni a jövő irányát. Világos, hogy a parlamen­táris elvet nem lehet büntetlenül el­gázolni, s hogy a bécsi paktum, a sza­vazási kényszer, meg a Bécsben adott becsületszó nem elég megbízható funda­mentum a kormányzásra. Wekerle miniszterelnöknek azonban meg kell adni, hogy legalább ő, az egyetlen, nem csinál magának illúziókat. Temesvári beszédében az adószaporítás bejelentésén kívül volt egy politikai ki­jelentés is, a­mit nagyon meg kell figyelni. Ridegen kimondotta, hogy a kormányra nézve közömbös a pártok számaránya, vagy azok mikénti alakulása. A kormány hitvallása és feladata az a Programm, a­melynek keresztülvitelére vállalkozott. Röviden: a koalíc­ió alkotmánya nem parlamentáris. A többség benne közömbös. Az is, hogy egyes pártok hogy alakulnak. A fő a kormány-programm. A kormány-programm pedig nem más, mint a paktum a kormány és király között. Ez a szentírás. A programaiban pedig — ez csak most sült ki — új adók behozatala is benne van. Erre is kiterjed a Polónyi-féle becsületszó-elmélet. Valóban irigyelni lehet annak az ítélő­képességét, a­ki csak valami különb­séget tud megállapítani Fejérváry báró és Wekerle kormányprogram vija közt. Azt igenis elismerjük, hogy a We­­kerle-kabinet a többséggel nem kormá­nyozhat. Az országot a koalíc­ió kény­szerhelyzetbe kergette. Ha ilyen impar­­lamentáris kormánya nem volna, nem lehetne semmilyen. De az rettenetes ön­csalás, hogy ennek szabadság és új kor­szak volna a neve. És ingatag fikc­ió, hogy erre az imparlamentáris kormány­zásra az ország mandátumot adott. Az ország nem a bécsi paktum mellett vagy ellene szavazott, hanem pártokat és többséget adott az országnak. És akár­mit is mondjanak, a koalíczió egész szabadság-\­vo\Roméi­a, csak annyiból áll, hogy ezeket a pártokat rá lehet-e kény­szeríteni a bécsi paktum nyílt és elhall­gatott pontjainak a végrehajtására ? Nemzeti problémája pedig abból áll, el lehet-e hitetni az országgal és meddig, hogy most a nemzeti vívmányok állapo­tában kéjeleg? Hogy Wekerle a kör négyszögesíté­sének ezt a problémáját megoldja, nem a koalíc­ió, de az ország érdekében kí­vánjuk neki. Azonban van egy másik problémája is. A­mint ő mondja, a kor­mány feladata az is, hogy a nemzet egészét bevezesse a politikai élet sán­­czaiba »a modern demokráczia minden követelményeinek megfelelőleg«. Tehát ez az általános és egyenlő választási jog, a­melyet Polónyi Géza igazság­ügyminiszter előre sietett büntetőjogi szakaszokkal megspékelni. Megjegyzendő, hogy ez sem a koa­líczió vívmánya, hanem a korona ki­kötése volt. Ezt is muszáj! Wekerlének azonban látnia kell azt is, hogy ez a nagyszerű demokratikus reform máris kezdetét vette. A­mennyi feudális, kleri­kális és konzervatív elem van az or­szágban, az már mind ott van a koalí­­czióban »modern demokrácziát« csinálni. . A feudális főurak és Herbertjeik már elfoglalták a demokratikus haladás sán­­czait. Az alkotmánypártba már beköltö­zött a Nemzeti Kaszinó. A néppárt meg­szaporodott. A főispán­ságok csupa modern demokratikus urakkal vannak megtöltve. A vármegye kész minden perezben lerombolni ósdi osztály uralmi sánczait és beereszteni hatalmába a »csőcseléket«. Szóval már elő van ké­szítve a modern demokratikus reform olyan jól, hogy akármi történik is, sem a hitbizományoknak, sem a magas klérus eminens jogainak, sem a főrendiház­nak, sem a földbirtokrendszernek, sem az urasági partikularizmusoknak de még csak a hajuk szála sem fog meg­­görbülni. Vagy ha valaki meg akarja görbíteni, már készen áll Polónyi az ungvári elmélettel: az vallástagadó, in­­ternaczionális, kozmopolita hazaáruló. Paragrafust a nyakába! íme, ezek Wekerle miniszterelnök problémái. Erejét, tehetségeit, ügyességét és szívósságát sokra tartjuk. De eddig egyedül csak Heraklesről van tudva, hogy Augias istállójában rendet tudott csinálni, érdeklődött a reggeli, az uzsonna után, sok mindent akart mondani, s mégis keveset szólt; végül is ölébe vette Ettit s azzal eljátszódott egy félóra hosszat is, a kicsi lány rengeteg örömére. A tanár uron is látszott a női környezet hatása. A régi helyett egy nem kevésbé rosz­­szul szabott, de sokkal kevésbé kopott gózok­­ban járt állandóan, a­melyhez lehetetlenül megkötött színes nyakkendőt fedezett föl ruha­tárában. A nyakkendőbe gyémántokkal kira­kott nagy arany patkó — valamely hálás szülök nagyon megbecsült ajándéka — volt tűzve s az elveszésnek állandóan kitéve !­s . A tanár úr tulajdonképpen, a zárvizsgájára készült s egy nagyszabású neveléstudományi értekezés írásával foglalkozott; ha e miatt a Rucskó feladott és soha meg nem tanult leczkéit kellőleg nem ellenőrizte, megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy a magyar nevelés­tan- tudomány előbbrevitele sokkal magasz­­tosabb czél minden rossz diák megállandó javító vizsgájánál. A kisasszony érkezése óta azonban a nagyszabású értekezés is meg­feneklett ... A tanár úr jól ismerte, mert meg­tanulta a finom műveit társalgó törvényeit és tudta, hogy egy-egy kézimunkás időközben a férfiak széptevése a hölgyeknek igen kedves. Le is ülögélt a kisasszony mellé s terjedelmes körmondatokban beszélt neki a régi Róma nagy költőinek nemesitő hatásáról. A kis­asszony megjegyezte, hogy ő is egyetemet járt, mellékesen éppen klasszika filológiát hall­­gatott s olyan fogas részletkérdéseket adott föl a tanár úrnak, hogy ez inkább fölhagyott a római költőkkel. Visszavonult szinte látha­tatlanul magányos szobájába, de a nevelés­tudományi értekezés mégsem haladt előre ki­fejlődésében ; a tanár ur­a helyett a régi római versmértékeket próbálta a magyar nyelv ter­mészetéhez alkalmazni, s nehogy félreértse valaki, — Daphnis kegyetlenségéről, Chloé bájairól zengett énekeket. A legnagyobb változáson mégis Rucskó ment keresztül : a kamaszt mintha kicserélték volna. A kisasszony egyszer megszólította: — No Rucskó, hogy állunk Didó királyné ő felsége kegyeiben ? A kamasz belevörösödött s akkor egy 24 órán át egyhuzamban mindig a Vergiliusát rágta. Valami nagy dolgot akart véghezvinni : bevágni az egész könyvet, —de végre is arról győződött meg, hogy az ő feje azt be nem veszi s erről mindenkorra letett. Ellenben a férfiúi szépség erejével akart szive választottjára varázst gyakorolni. A tisztál­kodásért éppen nem rajongó kamasz úgy mosta, vasalta magát, mint vasárnap a bor­bély­legény. Ha beszabadulhatott a városba, mindenféle lehetetlen pomádékkal és szagos szappanokkal megrakodva tért meg onnan, egyszer meg is borotváltatta az arczát, a sörtehaját szálanként tapaszttatta kétfelé a feje közepén. Iszonyú kínokat kellett kiállania. A maga ruhatára meglehetős hiányos volt s mikor ennek pótlására egyszer az apja egyik fehér mellényét próbálta meg a maga lapos mellére alkalmazni, — mennyi izzadás, fur­­fang és toldás-foldás eredménye volt ez ! — az öreg harmadnapig rajta mulatott, persze a kisasszony jelenlétében. Nem a bűn tudata, csak gyöngeségének érzete tartotta akkor vissza Rücsköt az apagyilkosságtól. És mégis, mikor már-már sirvafakadóban hozzálépett ekkor a kisasszony s egy jó szóval végigsimogatta az arczát, miközben az apjára szemrehányó te­kintetet vetett. Rucskó késznek érezte volna magát minden meggondolás nélkül a hóhér­­padra lépni. Mindeme nagy dolgokból a kisasszony látszólag semmit se vett észre. Első naptól fogva egés­z otthonosan rendezkedett be , nagy­­takarításokat tartatott, bútorokat rendezge­tett, itt-ott még pingáltatott is, — csupa olyan dolgok, a melyek az asszony nélküli szállásra ráfértek s eredményeikben még Ve­­reczky Ádámnak is szemébe tűntek : derül­­tebb, mosolygósabb lett tőlük a kastély. Virág volt a szobákban mindig, díszesebb az asztal, még az öreg szakácsné is jobban főzött. Főgondja azonban a kisasszonynak mégis mindig Etti maradt, a­ki meg viszont, úgy látszik, mindent látott. A tizenkét éves gyerek­leány villogó szürke szeme párja olyan volt, mint a vadászó macskáé s talán nem is egé­szen öntudatlan incselkedés dolgozott benne, mikor a férfiak láttára elkezdte a kisasszonyt a haja tövétől az álla hegyéig végig-végig­csókolni. Rucskónak tényleg eszébe jutott egyszer, hogy Káin ilyenekért ölhette meg Ábelt. Sőt egyszer az öregből is kitört valami. — Szeretnéd, ha mindig itt maradhatna veled a kisasszony ? — Vele is maradok, szeptemberben me­gyek vele vissza az intézetbe. — Igen, ha engedlek. De most már meg­tanultad a kisasszonytól a gazdasszonykodást, ezentúl te folytasd. — Ha beéri apa az én gazdasszonykodá­­sommal ?... De azt hiszem, — mondta öregesen ASS ÚJSÁG Szerda, május 16.

Next