Az Ujság, 1907. január (5. évfolyam, 1-13. szám)

1907-01-01 / 1. szám

n­ em hatalomban maradni. Az ország­ehát hadd szolgálja továbbra is azokat, a­kik úgy tettek, mintha ők szolgálnák az országot. Az ország! Az a naiv antichambik­­rozó ! Éveken át vár, míg rá kerül a sor, s csak nem tud igazához jutni. Tessék végignézni a közelmúlt történetét Bánffy­­tól kezdve mostanig. Mi mindent nem terveztek az ország javára. De közbe­jött az egyik obstrukc­ió, mely válságot csinált, közbejött a másik, a harmadik, a negyedik. A parlament, melynek az ország számára kell dolgoznia, mindig a maga dolgát csinálta. Végül jött a nagy fölfordulás,­­ bukott a minden haladást akadályozó szabadelvű párt és jöttek azok, a­kiktől egy tapodtat sem tehetett előre Bánffytól Tisza Istvánig senki, mert ők nagyon akartak előre jutni. És jöttek ők, a nagyon előre tör­tetők, a végczéloknak egy kézfordulásra apostolai. Jöttek és itt vannak és hir­detik az igét: mi csak addig marad­hatunk, a­míg senki sem kívánja, a­mit mi követelünk, s mi csak azért nem csinálunk semmit a magunkra vállalt munkából, mert különben összeomlik a béke, Magyarország egyetlen üdve, a régi rendszer temetője. Jöttek mint úttörők és itt vannak mint útkaparók, a­kik amerikáznak. Az ország pedig megint várhat, mert várnia muszáj. Megint ott vagyunk, a­hol az ő ellenzékiségük alatt voltunk : a politika a parlament és a kormány helyzetéhez nyomorodik s nem alkal­mazkodik az ország igényeihez. Szent czél, hogy a koalíczió f­önmaradj­on, hogy a kormány fönmaradjon. Ennek a czél­­nak szolgálatában szünetel a programm, minden párt programmja, ennek érdeké­ben kell eltérni a programaitól a katonai kérdésben és a gazdasági kérdésben, ezért kell hallgatni mindenről, a­miről folyton beszéltek s ezért nem szabad semmit se tenni azon a téren, a­hol mindent vár­tunk. A képviselőház és a kormány most már rendesen tudott gondolkozni. Eszébe jutott, hogy valahányszor baj érte életében, ő azt mindig előre tudta. Egy-egy villámgyors elhatározással mindig megmene­külhetett volna. Olykor azonban hiányzott lel­kéből az elhatározás aczélos ruganyossága és ilyenkor a fejére szakadt a veszedelem. . Egyszer megtörtént, hogy faluhelyen járva, bement egy házba és vizet kért. Nem is volt nagyon szomjas. Mikor már ajkához emelte a poharat, megütötte fülét egy szó, melyet a kerítésen túl beszélgető emberek mondtak. Tífusz ! Egy kis borzongás futott végig a tes­tén. Tudta, hogy el kellene dobnia a vizes po­harat ."­ az öreg asszony, a­kitől az italt kérte, vár­tozással teljesen nézett rá a vörös szemé­vel és ő félig kiitta a poharat. Aztán hazament és tífuszba esett. Később sokat szenvedett egy nő miatt. Nem szerette, sőt meg sem kívánta. Volt egy pillanat, mikor már ajkán volt az oldó szó : Gyűlöllek! . . . De nem mondta ki és gyáva­ságáért évekig tartó szégyenletes rabsággal bünhödött. . . Most megint maga előtt látta a fehér­­főkötős női arczot. Két sárga szem hunyor­gott tunyán a fehér arczban. Ha fölemelte a pilláit, akkor világosság lett a szobában. Ha lehunyta, akkor sötétség lett. A fehérfőkötős arcz eltűnt, de a szemei ott világítottak a homályban és megnőttek. Most már akkorák voltak, mint egy-egy tányér. Majd megszapo­rodtak. A szoba fala, a padmaly csupa sárga, óriás macskaszem volt, melyek mind tunyán és leselkedve pislogtak. Egyszerre valameny­­nyien lecsukódtak és nem is nyíltak meg többé­ önönmaguknak a feladatai, a czéljai. Az ország reszkessen, nehogy bajuk tör­ténjék, mondjon le, nehogy nehézségük legyen s fizessen számadás nélkül, ne­hogy zavarba jussanak. S ezalatt folyik az idő, esztendő esztendő sarkát tapossa és m­indenik szilveszteri határnap záróköve egy az ország számára elveszett esztendőnek. 1898 óta nincs kiegyezésünk a­nélkül, hogy önálló vámterületünk volna, és nincs véderőtörvényünk a­nélkül, hogy nemzeti haladásunk lenne, vagy szoc­iá­­lis és gazdasági előnyünk a kétéves szol­gálatban. Év év után múlt kész beruhá­zási programmal, de a parlamenti zava­rok miatt ma is csak ott vagyunk, a­hol voltunk. Nyolc­ év stagnácziója, nyolc­ ellopott esztendő a nemzet életé­ből jellemzi azt a nemzeti küzdelmet, mely ime az ő győzelmükkel végződött, hogy folytatódjék további esztendők lo­pásával azért, hogy győzelmük bérét a markukban tarthassák. Hol volna az ország, ha Szék­től fogva végig dolgozott volna a képviselő­ház ? Mivé fejlődött volna az ország gazdasága, hová jutottunk volna katonai téren is, ha ők nem még többet követel­tek volna, hogy ezzel semmit se enged­jenek létesülni ? Öt évi természetes fejlő­dés volna a hátunk mögött, most ki­­számítottan 1909-ig, a­meddig együtt maradni akarnak, még három évi moz­dulatlanság van előttünk, nehogy a pak­tumban, vagy a koalíczióban kár essék. ■Hja, az alkotmányért remegnek ők, ez nekik a legsz­­érőb­b, most, a­míg hatalomban van­­nak. De ha ma kicsöppen­nek a hatalomból, vaj’ mit csinálnának holnap ? Egyszerűen nekiesnének az alkot­mánynak s hirdetnék ismét a félretett jelszavakat. Akkor megint semmi sem lenne elérhetetlen s mindent rögtön kel­lene megkapni, a mihez jogunk van. Hát lehet-e más érzéssel, mint kese­rűséggel harangozni az uj esztendő elébe, mely az övék ? Azaz tele van hazug-Körös körül vak sötétség lett. A beteg mozdu­latlanul feküdt ágyán és figyelmesen hallgatta a távoli, szakadatlan hörgést. Majd megértette, hogy ő maga az, a­ki hörög és ekkor elhallga­tott. A gép se zakatolt többet és a kazán se tüzelt. Nagy csend lett köröskörül. A beteg tudta, hogy most történni fog valami. Jönni fog valaki. Már hallotta is közeledő lépteit. Eleintén halkan döngtek, mint egy megrendült emberi szív dobbanása, de aztán félelmetes harsogással közeledtek, mint a partját ostromló tenger árja. Már itt van ! Ő az, a­kiben a beteg soha­sem hitt és a kitől mégis állandóan rettegett a szive titkos zugaiban. Ő, a­kit sohasem látott és a­kit mégis jobban ismert, mint önmagát. Itt van mellette. Nem mer ránézni, a szemét se meri kinyitni és mégis látja. Oly kolosszális, hogy homlokával a padmalyt érinti, állával pedig a szoba padlóját. A profilja nemes, zord és kifürkészhetetlen. Ehhez hasonló, szédületes pánikot csak egyszer érzett életében a beteg , akkor, mikor külső országban nagy földrengést élt át. A pa­loták meginogtak körülötte, a föld bömbölve hánykolódott a lába alatt és ő elvesztette nem­csak minden reményét az élethez, de minden kedvét is. A beteg most megérti, a­mit különben is tudott, hogy ő benne nincs semmi jóság, semmi szánakozás. Nem is lehet, mert hiszen Ő maga a kérlelhetetlen, örök igazság. Nem beszélnek egymáshoz és mégis meg­értik egymást. Az ő jelenléte egyetlen nagy kérdés, számonkérés. A beteg tehetetlenül fetreng előtte. Kapkodva keresi a választ, Ságokkal és üres frázisokkal, ígéretekkel, melyekre rá kell fizetni ; illúziók foszlá­­sával, melyeket ők költögettek a re­ménykedő nemzet fantáziájában ? Pen­gessen lantot, a­kinek tetszik, nekünk elszorul a szívünk, ha a jövőbe nézünk, a­mely teljesen reménytelen. Mert eddig minden kormány után, mely lejárta ma­gát, jöhetett más kormány, de most jaj az országnak, ha megmaradnak, és jaj, ha buknak, mert utánuk megint csak ők akarnak következni, különben, mint a tatárok, felgyújtanak és szétdúlnak mindent. Imádkozzunk tehát életükért és kívánjunk nekik boldog új esztendőt. Más, mint az ő boldogságuk, úgy sem néz erre a szerencsétlen országra. AZ ÚJSÁG kedd, január 1. BELFÖLD. — A delegáczió. Bécsből jelentik, hogy a kö­zös miniszterek és Monicuccoli gróf tengerészeti parancsnok január másodikán délután Budapestre utaznak, hogy a január harmadikán újra megnyíló delegáczionális üléseken résztvegyenek. — A horvát kaszárnyák fölirása. A horvátok azt akarják, hogy a horvátországi közös hadsereg­beli kaszárnyákra horvát fölirást alkalmazzanak. Belovár város tanácsa, ma tárgyalta a katonai állomásparancsnok átiratát, a­melyben jelenti, hogy horvát fölirást nem alkalmazhat a kaszárnyá­kon. A községtanács hosszabb vita után elhatá­rozta, hogy a kérdést leveszi a napirendről. __ A zimonyi hajóállomás és a szerb kor­mány. Zimonyból jelentik, hogy a szerb kormány értesítette a zimonyi rendőrhatóságot arról, hogy helyesli álláspontját, ennélfogva felszólította a szerb hajóstársaságot, hogy a zimonyi állomáson ezen­túl a szerb állami lobogót ne tűzze ki, hanem csakis a magyar állami zászlót és a mellé odatűzheti a hajóstársaság saját egyesületi zászlóját. Most tehát a zimonyi állomáson vasár- és ünnepnapo­kon a magyar zászló leng egyik oldalon, míg a másik oldalon a szerb h­ajóstársaság ünnepi zászlója.­­ Újév napja. Az újesztendei köszöntések dolgában — a­mint említettük — szombaton határoztak a koalícziós pártok. Wekerle Sándor miniszterelnököt a koalíczió nevében Hoitsy Pál köszönti. A kormányelnöknél déli tizenkét órakor mely úgy libeg-ugrándozik előtte, mint a szikra. — Mit csináltál magadból ? — szó a kérdés. — Nem tudom, — libeg a válasz — én oly gyönge vagyok ... — Mért vagy gyönge ? Benned is megvolt az erő lehetősége. Te nem találtad meg. — Mert sohasem kerestem. — Azért lettél emberré, hogy keress. Te semmit se kerestél. És ha véletlenül mégis találtál valamit, azt eldobtad megint. — Mindent eldobtam. — Magadat is. Miért ? Semmiért. A beteg most maga előtt látott mindent, a­miért eddig élt. A becsületet, a gazdagságot, a hatalmat, az élvezetet . . . Mindez oly ki­csinyes, oly mocskos és ostoba volt, mint a baromfi­udvar szennyében heverő takarmány­­szemek. Nem beszéltek többet, de ő ott maradt a beteg mellett. Némán, komoran. A beteg tudta, hogy ezentúl mindig mellette lesz. A­kire egyszer ránehezedett az ő szörnyű súlyával, az nem tud többet gondtalanul léleg­zetet venni. Valami tüzes fájdalmat érzett a mellében és ekkor felébredt. A szeme előtt megjelent a fehér főkötő. — Szomjas a nagyságos úr ? — Igen. Ivott. Nagy könnyebbséget érzett. A melle ugyan nagyon fájt, a szíve dühösen zakatolt, de azért úgy találta, hogy jól van így.

Next