Az Ujság, 1907. július (5. évfolyam, 156-181. szám)
1907-07-02 / 156. szám
k talán hangoztatják azt a dicső egyéni szabadakaratot, a salus reipublicae előtt annak is meg kell hajolnia. Ezen szempontból annak jogosultságát kétségbevonni nem lehet, nem szabad. Azonban önként felmerül azon kérdés : nem volna-e medicina pejor morbo ! S alighanem. Mert a nemzetközi szociáldemokrácia lelketlen agitátorai, a félrevezetett nép ezen pióczát, a legveszélyesebb lázítás eszközét kapnák ezzel, amely megmaszlagosítaná a még józanul maradt részt is. Ha már most ez a mód ezen oknál fogva nem realizálható, az ajánlott módok pedig csupán teoretikus, s a legjobb esetben a két egymással szemközt álló irány valamelyikének kedvező félrendszabály, bár szépen hangzanak, de keveset használnak. Különbül, hogy valamely bajon segíthessünk, mindenekelőtt meg kell állapítani annak az okát. Ha ezt el tudjuk hárítani, megszűnik a baj. Ha nem, akkor a baczillus tovább pusztít. Mielőtt tovább mennék, valóban megütközést szül az, hogy a sajtó az úgynevezett kisember kizárólagos kortesévé szegődött s következetesen hallgat a munkaadó szintén jogosult érdekeiről. A kettőt összeegyeztetni s nem szembeállítani a helyes út, mert ha a kisembert nem nélkülözheti a munkaadó, viszont az meg nem élhet e nélkül. A kivándorlási bajnak sokféle oka van ; csak az az egy nem igaz, hogy a kivándorlás oka az, hogy a kisember nem élhet meg Magyarországon. Ahol a munkának akár földmivelési, akár ipari téren annyi s oly széles talaja van, s ahol a kivándorlás előtt is érezhető volt a munkáshiány, nemhogy fölösleges lett volna , ott ez az állítás képtelen paradoxon. Nem igaz az, hogy a kisember itthon nem kereshet annyit, amennyiből megélni lehetne. Igaz azonban az, hogy magasabb igényei vannak már, mint amennyit keresetéből fedezhet. Igaz az is, hogy nem keres annyit, mert keleti, buta, tunya vére olyan, hogy sem a takarékosság, sem a jövőre való gondolás nincs meg benne. Bizonyos időben, p. o. az aratás ala képes emberfeletti dologgal három hét alatt egy év kenyerét megkeresni. Aztán következik a dolce far niente, semmit nem tevés, nyugodtan emészt, akár az anakondakigyó, hanyatt fekszik s sütteti a hasát, mig a hasa meg nem kordul. Ha aztán gyenge volt a termés, kikel a gondviselés s főként munkaadója ellen, ahelyett, hogy továbbra is munkát keresne, vagy a neki fölajánlott munkát elfogadná, s ez után gyűjtene rezervfondot a jövőnek. Nem az ujjamból szopom ezeket. Nekem negyven év óta állandó munkásaim vannak. A közigazgatás a szomszédos Csizfürdő érdekében elrendelte a Baracza-patak — nem szabályozását, de — tisztítását. Kis birtokom határán — e patak mintegy 1000 ölre határolja — fűzfa vagy egyéb gaz nincsen. Egy ember egy nap könnyen elbánt volna 10 öllel, az idő még áprilisban volt, mikor az aratónak még nálunk dolga nincsen. ígértem ölenként 1 koronát. Követeltek kettőt. Már az általam ajánlott ár itthon amerikai volt. Végre a csiziek elvállalták 60 fillérért. De azt hiszem , Magyarországon 99 Hanva esik egy Csízre. Az, hogy a magyar kisembert Amerikába a meg nem élhetés kergeti, egyszerűen nem igaz. Kergeti a postákon érkező sok pénz, kergetik az ágensek s főképpen a meggazdagodás vágya, s az a mese, hogy ott csak le kell hajolni az aranyért. Persze, azt bölcsen elhallgatják, hogy ott csak baromi munkával, a fizikum rovására, s a mellett jó adag szerencsével lehet meggazdagodni. Cum grano salis barátja vagyok az adómentes létminimumnak, sőt az új igazságos kataszter megcsinálása után a földbirtokra is kiterjedő progresszív adónak , de a legotrombább lárma az, hogy a kisgazdát a tűrhetetlen adóteher kergeti Amerikába. Biztosíthatlan elemi csapásoknál s rossz termésnél lehet az adó terhes a nagyobb gazdára, de nem a negyed- vagy félterkesre, a kinek nincs cselédsége, s ha tetszik, pár nap alatt fuvar- vagy egyéb munkával egész évi adóját megkeresheti. De keleti tunyasága s azon helytelen gőgje folytán, hogy másnak dolgozni szégyen, fülebotját se hajtja a keresésre. Ezért persze nem annyira a parasztot lehet okozni, mint azon oktalan népoktatást, amely az elemi iskolában prédikál a Monroe-tanról, de nem arról, hogy kell a viszonyokhoz alkalmazkodva élni, s főképpen nem arról, hogy mindenféle tisztességes munka megaranyozza az érdes tenyeret, a henyélés pedig a pusztulás heverőpárnája. Nem a megbízhatlan adóteher kergeti a magyar kisgazdát Amerikába, hanem hogy megveti a kínálkozó munkakeresetet. Mindent úgy kell odaállítani, amint van, nem pedig valótlanságokkal voksokat hajhászni s ezzel ártani az illetőknek is, a köznek is. Azt kérdezem már most, hogy egy olyan anyagon, amely a kínálkozó keresetet nem használja ki, vagy nem is ismeri a munka, omlik. És keblin a gyermek még mindig él és még egyre mosolyog . . . Megint fordulnak egyet a Szil Péter álomképei. Most szép aranyfátyol száll a szemére. A fátylon át látja, hogy kettényílik a levegőég kékje, és egy borzasztóan fényes lépcső ereszkedik belőle alá. A lépcső alja az ördögbokorig ér. A lépcsőn elindul a nap, egyenesen Szil Péter felé. Ah, milyen furcsa közelről a nap. Egy óriásfejű törpe, akinek tüzes aranyszállal hímzett gyémántruhája van, és gúnyos eltorzulásban vonaglik a szörnyű sárga arcra. A napot egész szolgaraj követi, apró vilik, akik mind rárebbennek Szil Péterre és megszurkálják kis tüzes tűkkel. A nap pedig így szól Szil Péterhez : — Közlegény Szil Péter, ez a leszámolási óra. Emlékezel-e még a te bűneidre ? Tudod-e még, mikor Petike korodban loptál, könyvet loptál a tanárodtól, gonosz könyvet, amitől téged keményen eltiltottak ? Már akkor kezdtél te kerülni engem, mert a lopott könyvvel el kellett bujkálnod árnyas bokrok közé és homályos kamrákba, hogy meg ne lássák, ha olvasod. Nagydiák korodban is megcsúfoltál, a szobádból kirekesztettél korhadt fatáblákkal, a szabad utakra nem jöttél elém, azt mondtad, hogy a fáradt fejed az erős fénytől fáj. A sugárzásom legszebb óráiban, mikor teli orczával heverek rá az ég közepéből a sietve nyüzsgő népre, a mikor vígan tánczolok a megrakott asztalok fehér abroszán, rávillogok a topázszinű borra és a sok fényes edényre, — akkor te tikkadtan bújtál be a nyomorult kis szobádba és lázas álmokat aludtál az ócska pamlagon , azt mondtad, ebédre úgy sincs pénzed és tanulni sem tudsz, mert a déli forróság megzavar, szorgalom és az idő értékét, hogy fognak az által segíteni, hogy parczellázzák a kötött birtokot s ezek kezére adják azt ? Hát a ki nem birt megélni ingyen reá jutott negyed- vagy félterkéből, az majd prosperál a bármily olcsó kamatú pénzen vett birtokon, amelynek különbül a terhei ugyanazok, mint az azelőttiéi ? Hát persze, ez az ő dolga. Úrrá lett, de csak azért, mert azonnal nyakig lett adóssággal, ami, fájdalom, nálunk az uraság korolláriuma. De csak oly munkakerülő maradván, lesz belőle megint koldus s a legveszedelmesebb proletár az urból lett koldus. Az a munkás pedig, aki ur volt, a legrosszabb akár a földmivelésnél, akár az iparnál, sőt még a kereskedőnél is, mert szolga nélkül ez sem lehet el. Nézzük már most, hogy állunk a cseléddel ? Ez különbül már idestova nem lesz. Az igaz, hogy ennek is évről-évre nehezebb a sora s van panaszra elég oka. Igaz az, hogy a gyermeknevelés terhes s a csizma mindig drágább lesz. Egyéb ruhaszükséglete kitelhetnek a háztól, nyárban pedig járhat mezítláb is. De hát persze elvetették a generácziókig eltartó szűrt vagy gubát s a béreslegény már piaidere vágyik, a bojtár pedig esernyő alatt őrzi a bárányt, vagy olvassa, megmérgezvén vele a lelkét, a krajczáros újságot, meg a ponyvairodalmi termékeket. A béreskisasszony pedig a bokorugró szoknya helyett hord viganót, a rámás csizma helyett repedt sarkára selyemharisnyát húz, a kétágú fonott haj helyett coiffure és tollas kalap kell. Hát persze ezt sem az apja bére, se a gazdája ki nem izzadthatja ! De meg aztán még elmarad a spiritusz, amelyre teljes hitele van a korcsmárosnál, mert az, hogy a cseléd korcsmahitelét limitálják, az már elévült arisztokrata gondolkozás. De ezenkívül van még más oka is, amely miatt a cseléd nem boldogulhat, s ennek már aztán a gazda az oka. Ne adnák koronánként a pénzt, hogy az a korcsmára guruljon. A cselédet a gazdának kell rendre s jövedelme beosztására megtanítani. Negyvenhárom év óta a cseléd nálam első minőségü szemes konvenczióját negyedévenként előre, pénzét pedig utólagosan kapja ki s kivétel csak azon esetben van, ha haláleset vagy keresztelő van. Aki erre rá nem akar szokni, útnak bocsátom. A ki rászokik, nálam lakik, némelyike negyven éve s még viskót is galyabit. Nem cselédtörvény, még ha nem is olyan mixtum compositum volna is, segít a cselédügyön, de a gazda humanitása s okossága, amely megérteti vele, hogy cseléd nélkül nem élhet. És a szürke alkonyatban kezdtél te élni ; a gyönyöröd az volt, ha a holdvilágos ligetek útjait jártad ; aztán meg hitvány gyertyapislogás mellett ölted a betűvel a szemed világát. És éjjel szorongattad a melledet az asztal éléhez, könyvre hajolva és a lázas verseket akkor írogattad. És később se szerettél, az embereimtől is elhúzódtál, te finnyás, te halovány Szil Péter. Az én földszagú embereimtől, akik meleg, becsületes kézfogásra vitték hozzád a barnára égetett, a kérges, az izzadt kezüket. Jól láttam Szil Péter, hogy ha megsimogattad is a rábbizott kicsi parasztok napsütötte képét, ha a földtől fekete, gyámoltalan kis kezüket meg is fogtad, hogy vezessed vele a krétaírást a táblán, láttam, hogy nagy gonddal megmostad utóbb a te karcsú, a te sápadt ujjaidat, mielőtt kenyérhez nyúltál, mielőtt a finom ruhádra juthatott volna az ő becsületes piszkuk. Látod, Szil Péter, azok most vidáman vágják az én melegemtől megérett kalászt, könnyedén tapossák a forró göröngyöt és dalolva néznek föl énrám, téged pedig, te gyáva, árnyékimádó, halovány, kényes, finomkezű Szil Péter elégetlek, elégetlek, elégetlek ! . . . Furcsa ! Most szivárványosan gomolygó, tarka, zavaros felhőköd rohan rá a napra és mire lefoszlik róla, az égi lépcső alján guggoló nap már nem a torzfejű törpe, hanem egy meztelen asszony, aki sárgasugaru hajzata dús omlásába burkolja be rózsaszín lávatestét. A fényesség most még nagyobb, a fényesség most valósággal marja Szil Péter agyvelejét a lezárt szemhéján keresztül. A sugárvillik most is ott nyüzsögnek és megsimogatják és megcsókolják a Szil Péter testét, ott, ahol előbb összeszurkálták. És ahol hozzáérnek, a Szil Péter ruhája füstöl és elmállik, a testén piros ruhában és a kenyérvetés előtt egy szalmacsóvával kipróbálja a kemencze melegét. A csóva röpül, de vele perdül az asszony ujjáról a hitvesi gyűrű, a kedves kis aranybilincs. Az arany olvadva csillog, az asszony sikolt, mint egy rémlátó kisgyerek és Szil Péter bebújik az izzó téglaszörny torkán. A bőre összesül, a szeme vérzik, de a gyűrű meg van, az asszony nem sír többé, hanem csókolja őt. És az ajaka olyan édes. És olyan hihetetlenül forró ! . . . Aztán a pici jószágot látja, aki még nincs, akit az őszre ígértek neki. Harangkongás rezdül feléje, nagy ajtó tárul és szemébe lobban a templomi gyertyaláng. Keresztelni viszik biborszin selyempólyában az ő újszülött fiát. Az oltár elé ő is odaáll. A gyermek piheg, a pap imádkozik, sok a virág, a gyertya és a fátyolos leány. Valahol hátul feldöntenek egy mécset, a lángoló olaj szertefut, és a templom ég. Közlegény Szil Péter keblire veszi fiát és utat keres a tűzből. De közlegény Szil Péter nem talál utat. Láng a kapu, parázs a lépcső, füst az ablak, zsarátnok a föld. Az oltár mögött mégis egy lépcső, vasból való, a toronyba visz. Fut rajta Szil Péter és keblin a gyermek és a lépcső vaskorlátja már süti a kezét, és futnak utána a szörnyű lángok. A toronyban őrjítő már a hőség, és Szil Péter lenéz az ablaknyíláson. Mosolygó rétet lát ott lenn, hűvös patakot, amiben ruhát mosnak a fehérlábú lányok. Ah, ha odamehetne, ha rája szórnának pár marék vizet, ha hozzásimulhatna a hűvös bőrükhöz, ha ráterítenék a vízbemártott patyolatkendőjüket. De nem, nem, Szil Péter érzi, ahogy a lángok elérik, ahogy a húsa sisteregve sül, ahogy a csontja korommá AZ ÚJSÁG Kedd, július 2.