Az Ujság, 1907. július (5. évfolyam, 156-181. szám)

1907-07-02 / 156. szám

k talán hangoztatják azt a dicső egyéni szabad­­akaratot, a salus reipublicae előtt annak is meg kell hajolnia. Ezen szempontból annak jogosultságát kétségbevonni nem lehet, nem szabad. Azonban önként felmerül azon kér­dés : nem volna-e medicina pejor m­orbo ! S aligha­nem. Mert a nemzetközi szoc­iál­­demokrác­ia lelketlen agitátorai, a félreveze­tett nép ezen pióczát, a legveszélyesebb lázítás eszközét kapnák ezzel, a­mely megmaszlago­­sítaná a még józanul maradt részt is. Ha már most ez a mód ezen oknál fogva nem realizálható, az ajánlott módok pedig csupán teoretikus, s a legjobb esetben a két egymással szemközt álló irány valamelyikének kedvező félrendszabály, bár szépen hangzanak, de keveset használnak. Különbül, hogy valamely bajon segíthes­sünk, mindenekelőtt meg kell állapítani annak az okát. Ha ezt el tudjuk hárítani, megszűnik a baj. Ha nem, akkor a baczillus tovább pusztít. Mielőtt tovább mennék, valóban megütkö­zést szül az, hogy a sajtó az úgynevezett kis­ember kizárólagos kortesévé szegődött s követ­kezetesen hallgat a munkaadó szintén jogosult érdekeiről. A kettőt összeegyeztetni s nem szembeállítani a helyes út, mert ha a kis­embert nem nélkülözheti a munkaadó, viszont az meg nem élhet e nélkül. A kivándorlási bajnak sokféle oka van ; csak az az egy nem igaz, hogy a kivándorlás oka az, hogy a kisember nem élhet meg Ma­gyarországon. A­hol a munkának akár föld­­mivelési, akár ipari téren annyi s oly széles talaja van, s a­hol a kivándorlás előtt is érez­hető volt a munkáshiány, nemhogy fölösleges lett volna , ott ez az állítás képtelen paradoxon. Nem igaz az, hogy a kisember itthon nem kereshet annyit, a­mennyiből megélni lehetne. Igaz azonban az, hogy magasabb igényei van­nak már, mint a­mennyit keresetéből fedezhet. Igaz az is, hogy nem keres annyit, mert ke­leti, buta, tunya vére olyan, hogy sem a ta­karékosság, sem a jövőre való gondolás nincs meg benne. Bizonyos időben, p. o. az aratás ala­­ képes emberfeletti dologgal három hét ala­tt egy év kenyerét megkeresni. Aztán kö­vetkezik a dolce far niente, semmit nem tevés, nyugodtan emészt, akár az anakondakigyó, hanyatt fekszik s sütteti a hasát, mig a hasa meg nem kordul. Ha aztán gyenge volt a ter­més, kikel a gondviselés s főként munkaadója ellen, a­helyett, hogy továbbra is munkát ke­resne, vagy a neki fölajánlott munkát el­fogadná, s ez után gyűjtene rezervfondot a jövőnek. Nem az ujjamból szopom ezeket. Nekem negyven év óta állandó munkásaim vannak. A közigazgatás a szomszédos Csiz­­fü­rdő érdekében elrendelte a Baracza-patak — nem szabályozását, de —­ tisztítását. Kis birtokom határán —­ e patak mintegy 1000 ölre határolja — fűzfa vagy egyéb gaz nincsen. Egy ember egy nap könnyen elbánt­ volna 10 öllel, az id­ő még áprilisban volt, mikor az aratónak még nálunk dolga nincsen. ígértem ölenként 1 koronát. Követeltek kettőt. Már az általam ajánlott ár itthon amerikai volt. Végre a csiziek elvállalták 60 fillérért. De azt hiszem , Magyar­­országon 99 Hanva esik egy Csízre. Az, hogy a magyar kisembert Amerikába a meg nem élhetés kergeti, egyszerűen nem igaz. Kergeti a postákon érkező sok pénz, kergetik az ágensek s főképpen a meggazdago­dás vágya, s az a mese, hogy ott csak le kell hajolni az aranyért. Persze, azt bölcsen elhall­gatják, hogy ott csak baromi munkával, a fizikum rovására, s a mellett jó adag szeren­csével lehet meggazdagodni. Cum grano salis barátja vagyok az adó­mentes létminimumnak, sőt az új igazságos kataszter megcsinálása után a földbirtokra is kiterjedő progresszív adónak , de a legotrom­bább lárma az, hogy a kisgazdát a tűrhetetlen adóteher kergeti Amerikába. Biztosíthatlan elemi csapásoknál s rossz termésnél lehet az adó terhes a nagyobb gazdára, de nem a ne­gyed- vagy félterkesre, a kinek nincs cseléd­sége, s ha tetszik, pár nap alatt fuvar- vagy egyéb munkával egész évi adóját megkeres­heti. De keleti tunyasága s azon helytelen gőgje folytán, hogy másnak dolgozni szégyen, fülebotját se hajtja a keresésre. Ezért persze nem annyira a parasztot lehet okozni, mint azon oktalan népoktatást, a­mely az elemi iskolában prédikál a Monroe-tanról, de nem arról, hogy kell a viszonyokhoz alkalmaz­kodva élni, s főképpen nem arról, hogy mindenféle tisztességes munka megaranyozza az érdes tenyeret, a henyélés pedig a pusz­tulás heverőpárnája. Nem a megbízhatlan adó­teher kergeti a magyar kisgazdát Amerikába, hanem hogy megveti a kínálkozó munka­­keresetet. Mindent úgy kell odaállítani, a­mint van, nem pedig valótlanságokkal voksokat haj­­hászni s ezzel ártani az illetőknek is, a köz­nek is. Azt kérdezem már most, hogy egy olyan anyagon, a­mely a kínálkozó keresetet nem használja ki, vagy nem is ismeri a munka, omlik. És keblin a gyermek még mindig él és még egyre mosolyog . . . Megint fordulnak egyet a Szil Péter álom­képei. Most szép aranyfátyol száll a szemére. A fátylon át látja, hogy kettényílik a levegőég kékje, és egy borzasztóan fényes lépcső eresz­kedik belőle alá. A lépcső alja az ördögbokorig ér. A lépcsőn elindul a nap, egyenesen Szil Péter felé. Ah, milyen furcsa közelről a nap. Egy óriásfej­ű törpe, a­kinek tüzes aranyszállal hímzett gyémántruhája van, és gúnyos eltor­zulásban vonaglik a szörnyű sárga arcra. A napot egész szolgaraj követi, apró vil­ik, a­kik mind rárebbennek Szil Péterre és megszurkál­­ják kis tüzes tűkkel. A nap pedig így szól Szil Péterhez : — Közlegény Szil Péter, ez a leszámo­lási óra. Emlékezel-e még a te bűneidre ? Tudod-e még, mikor Petike korodban loptál, könyvet loptál a tanárodtól, gonosz könyvet, a­mitől téged keményen eltiltottak ? Már akkor kezdtél te kerülni engem, mert a lopott könyvvel el kellett bujkálnod árnyas bokrok közé és homályos kamrákba, hogy meg ne lássák, ha olvasod. Nagydiák korodban is megcsúfoltál, a szobádból kirekesztettél korhadt fatáblákkal, a szabad utakra nem jöttél elém, azt mondtad, hogy a fáradt fejed az erős fénytől fáj. A su­gárzásom legszebb óráiban, mikor teli orczával heverek rá az ég közepéből a sietve nyüzsgő népre, a mikor vígan tánczolok a megrakott asztalok fehér abroszán, rávillogok a topáz­­szinű borra és a sok fényes edényre, — akkor te tikkadtan bújtál be a nyomorult kis szobádba és lázas álmokat aludtál az ócska pamlagon , azt mondtad, ebédre úgy sincs pénzed és ta­nulni sem tudsz, mert a déli forróság megzavar, szorgalom és az idő értékét, hogy fognak az által segíteni, hogy parczellázzák a kötött bir­tokot s ezek kezére adják azt ? Hát a ki nem birt megélni ingyen reá jutott negyed- vagy fél­terkéből, az majd prosperál a bármily olcsó kamatú pénzen vett birtokon, a­melynek kü­lönbül a terhei ugyanazok, mint az azelőttiéi ? Hát persze, ez az ő dolga. Úrrá lett, de csak azért, mert azonnal nyakig lett adóssággal, a­mi, fájdalom, nálunk az uraság korolláriuma. De csak oly munkakerülő maradván, lesz be­lőle megint koldus s a legveszedelmesebb pro­letár az urból lett koldus. Az a munkás pedig, a­ki ur volt, a legrosszabb akár a földmivelés­­nél, akár az iparnál, sőt még a kereskedőnél is, mert szolga nélkül ez sem lehet el. Nézzük már most, hogy állunk a cseléd­del ? Ez különbül már idestova nem lesz. Az igaz, hogy ennek is évről-évre nehezebb a sora s van panaszra elég oka. Igaz az, hogy a gyer­meknevelés terhes s a csizma mindig drágább lesz. Egyéb ruhaszü­kséglete kitelhetnek a ház­tól, nyárban pedig járhat mezítláb is. De hát persze elvetették a generácziókig eltartó szűrt vagy gubát s a béreslegény már piaidere vágyik, a bojtár pedig esernyő alatt őrzi a bárányt, vagy olvassa, megmérgezvén vele a lelkét, a krajczáros újságot, meg a ponyva­­irodalmi termékeket. A béreskisasszony pedig a bokorugró szoknya helyett hord viganót, a rámás csizma helyett repedt sarkára selyem­harisnyát húz, a kétágú fonott haj helyett coiffure és tollas kalap kell. Hát persze ezt sem az apja bére, se a gazdája ki nem izzadt­­hatja ! De meg aztán még elmarad a spiritusz, a­melyre teljes hitele van a korcsmárosnál, mert az, hogy a cseléd korcsmahitelét limitál­ják, az már elévült arisztokrata gondolkozás. De ezenkívül van még más oka is, a­mely miatt a cseléd nem boldogulhat, s ennek már aztán a gazda az oka. Ne adnák koronánként a pénzt, hogy az a korcsmára guruljon. A cse­lédet a gazdának kell rendre s jövedelme be­osztására megtanítani. Negyvenhárom év óta a cseléd nálam első minőségü szemes konven­­czióját negyedévenként előre, pénzét pedig utólagosan kapja ki s kivétel csak azon eset­ben van, ha haláleset vagy keresztelő van. A­ki erre rá nem akar szokni, útnak bocsátom. A ki rászokik, nálam lakik, némelyike negyven éve s még viskót is galyabit. Nem cseléd­­törvény, még ha nem is olyan mixtum com­positum volna is, segít a cselédügyön, de a gazda humanitása s okossága, a­mely meg­érteti vele, hogy cseléd nélkül nem élhet. És a szürke alkonyatban kezdtél te élni ; a gyönyöröd az volt, ha a holdvilágos ligetek útjait jártad ; aztán meg hitvány gyertya­pislogás mellett ölted a betűvel a szemed vilá­­gát. És éjjel szorongattad a melledet az asztal éléhez, könyvre hajolva és a lázas verseket akkor írogattad. És később se szerettél, az em­bereimtől is elhúzódtál, te finnyás, te halovány Szil Péter. Az én földszagú embereimtől, a­kik meleg, becsületes kézfogásra vitték hozzád a barnára égetett, a kérges, az izzadt kezüket. Jól láttam Szil Péter, hogy ha megsimogattad is a rábbizott kicsi parasztok napsütötte képét, ha a földtől fekete, gyámoltalan kis kezüket meg is fogtad, hogy vezessed vele a krétaírást a táblán, láttam, hogy nagy gonddal megmos­tad utóbb a te karcsú, a te sápadt ujjaidat, mielőtt kenyérhez nyúltál, mielőtt a finom ruhádra juthatott volna az ő becsületes piszkuk. Látod, Szil Péter, azok most vidáman vágják az én melegemtől megérett kalászt, könnyedén tapossák a forró göröngyöt és dalolva néznek föl énrám, téged pedig, te gyáva, árnyékimádó, halovány, kényes, finomkezű Szil Péter el­égetlek, elégetlek, elégetlek ! . . . Furcsa ! Most szivárványosan gomolygó, tarka, zavaros felhőköd rohan rá a napra és mire lefoszlik róla, az égi lépcső alján guggoló na­p már nem a torzfejű­ törpe, hanem egy mez­telen asszony, a­ki sárgasugaru hajzata dús omlásába burkolja be rózsaszín lávatestét. A fényesség most még nagyobb, a fényesség most valósággal marja Szil Péter agyvelejét a lezárt szemhéján keresztül. A sugárvillik most is ott nyüzsögnek és megsimogatják és megcsókolják a Szil Péter testét, ott, a­hol előbb összeszurkálták. És a­hol hozzáérnek, a Szil Péter ruhája füstöl és elmállik, a testén piros ruhában és a kenyérvetés előtt egy szalma­csóvával kipróbálja a kemencze melegét. A csóva röpül, de vele perdül az asszony ujjáról a hitvesi gyűrű, a kedves kis aranybilincs. Az arany olvadva csillog, az asszony sikolt, mint egy rémlátó kisgyerek és Szil Péter be­bújik az izzó téglaszörny torkán. A bőre össze­sül, a szeme vérzik, de a gyűrű meg van, az asszony nem sír többé, hanem csókolja őt. És az ajaka olyan édes. És olyan hihetetlenül forró ! . . . Aztán a pic­i jószágot látja, a­ki még nincs, a­kit az őszre ígértek neki. Harang­­kongás rezdül feléje, nagy ajtó tárul és sze­mébe lobban a templomi gyertyaláng. Keresz­telni viszik biborszin selyempólyában az ő újszülött fiát. Az oltár elé ő is odaáll. A gyer­mek piheg, a pap imádkozik, sok a virág, a gyertya és a fátyolos leány. Valahol hátul fel­döntenek egy mécset, a lángoló olaj szertefut, és a templom ég. Közlegény Szil Péter keblire veszi fiát és utat keres a tűzből. De közlegény Szil Péter nem talál utat. Láng a kapu, parázs a lépcső, füst az ablak, zsarátnok a föld. Az oltár mögött mégis egy lépcső, vasból való, a toronyba visz. Fut rajta Szil Péter és keblin a gyermek és a lépcső vaskorlátja már süti a kezét, és fut­nak utána a szörnyű lángok. A toronyban őrjítő már a hőség, és Szil Péter lenéz az ablaknyíláson. Mosolygó rétet lát ott lenn, hű­vös patakot, a­miben ruhát mosnak a fehér­lábú lányok. Ah, ha odamehetne, ha rája szór­nának pár marék vizet, ha hozzásimulhatna a hűvös bőrükhöz, ha ráterítenék a vízbe­­mártott patyolatkendőjüket. De nem, nem, Szil Péter érzi, a­hogy a lángok elérik, a­hogy a húsa sisteregve sül, a­hogy a csontja korommá AZ ÚJSÁG Kedd, júl­ius 2.

Next