Az Ujság, 1908. október/1 (6. évfolyam, 235-247. szám)

1908-10-01 / 235. szám

r­ vényhozás elé terjesztését hozzáfűzi, legköze­lebb be fog már következni. Mint értesülünk, vagy már a delegácziók tanácskozásait megnyitó királyi trónbeszédben, vagy pedig a delegácziók tárgyalásának ideje alatt közzéteendő hivatalos nyilatkozatban az a közlés foglaltatik majd, hogy immár el­hárultak azok az akadályok, melyek eddig nem tették lehetővé, hogy Bosznia-Herczego­­vina okkupácziója annektálássá változtassék. A delegácziók tehát arról fognak értesülni, hogy a megszállott tartományokból rövid időn belül a magyar-osztrák monarchiába bekebelezett tar­tományok lesznek. A világpolitikai helyzetre való tekintet­tel azonban a monarchiának — így okoskod­nak az illetékes körökben — számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy Bosznia-Hercze­­govina annektálása bonyodalmakat támaszthat. Ezek a bonyodalmak, jobban mondva e bo­nyodalmak előállásának a lehetősége állapí­taná meg azt az »unbedingte Notwendig­keit «-ot (föltétlen szükségességet), melynek a paktum szerint fönn kell forognia, hogy a létszámemelésről szóló javaslat a törvényhozás elé terjesztethessék. Az eddig megszállott Boszniát bekebelezik a monarchiába. Minthogy ebből esetleg hábo­rús bonyodalmak támadhatnak, előáll a had­sereg megszaporításának föltétlen szükséges­sége. Erre hivatkozik majd a korona a magyar kormánynyal, ez pedig a maga pártjaival szemben. Lehetséges ugyan, hogy a bosnyák okku­­páczióból bosnyák annektálás lesz, a­nélkül, hogy holmi diplomácziai jegyzékváltáson kívü­l bármilyen bonyodalom támadna. Ez valószínű is, de előre bizonyosat nem tudhatni, úgy hogy ürügynek a bosnyák ügy is fölhasználható. A létszámemelés mindenképpen meglesz, az országnak ez a fő. Hogy mivel csapták be, tulajdonképpen mellékes­­nak bevonva. Mindjárt mellette van a leg­nagyobb trónterem, karmazsinvörös és sárga színben. Nagy, fekete szobrok sorakoznak a falak mentén. A két trónt óriási oroszlánok őrzik. Közvetlen közelében van a királyi kápolna, egészen fekete márványból. Komor kép. Az oltár mellett Spanyolország két védszentje: Jago és Isidro nyugszanak. Azután a híres »kínai szoba«, valódi lát­ványosság, tele mesés porczellánokkal. Rend­kívül érdekes a czímerterem is, óriási csata­méneken állig felfegyverkezve ábrázolt ősök­kel díszítve. De van a királynak Madrid közvetlen kö­zelében még több rezidencziája is. Hét vagy nyolc­ kilométernyire Madridtól, a Manzana­­res mellett, egy olyan Trianon-félét tart fenn a király, a­hol az anyakirályné szívesen tölt el néhány hetet. Valamivel északra Madridtól van a gyönyörű La Granja kastély, csodaszép kertektől övezve, mely ismeretes remek szökő­kút­­airól és Versailles-hoz való némi hasonló­ságáról. De mindegyiknél szívesebben időzik a király Aranjuezben, melyet az »aranjuezi szép napokról« mi is (hírből legalább) jól ismerünk. Itt van egy nagy szarvas­parkon kívül még a királyi ménes is. Ezekben az ősi kastélyokban színpadias pompával élnek. A királyi háztartást a leg­féltékenyebb gondossággal vezetik. Élén egy spanyol grand áll, a­ki egyúttal királyi major­­doma, pecsétőr és kamarás is. A háztartás három egymástól teljesen független részre van osztva : kormányzási, adminisztrácziós és eti­kett-osztályra. A palota igazgatása négy kom­­mandáns és számtalan kamarás kezére van bízva, kik tulajdonképpen lovagok és a király AZ ÚJBA® Csütörtök, október 1. Bm Alfonzo. Valahányszor uralkodók vagy mi­nisztereik meglátogatják egymást, az ér­dekelt külügyi hivatalok mindannyiszor jobb ügyhöz méltó buzgósággal sietnek megnyugtatni a gyakran egyáltalában nem nyugtalankodó nemzeteket, hogy a találkozásnak nincsen semmi különös poli­tikai jelentősége, illetőleg c célzata. XIII. Alfonzo spanyol király budapesti láto­gatása azonban a legbuzgóbb sajtóirodát sem hozhatja kísértetbe, hogy újólag közzétegye a minden újságolvasó által unosuntig ismert formulát, mert bizo­nyára senkinek még csak eszébe se jut, hogy politikai fontossággal ruházza föl az ifjú spanyol uralkodó megjelenését a magyar székesfővárosban. Sőt nagyon csodálkoznánk, ha ez alkalommal éppen ellenkezőleg, arra nem történnék kísér­let, hogy a látogatás jelentősége valami­képpen kiszíneztessék azzal a hazafias szándékkal, hogy újabb szemfényvesztő hímet lehessen varrni belőle a »nemzeti« kormányra. Az utóbbi évek tapasztala­taiból tudjuk, hogy a »nemzet vezérei« egyáltalában nem idegenkednek olyan érdemekkel való dicsekedéstől, a­melyek­nek megszerzésében semmi részük se volt. Miért volna tehát csodálatos, ha most azt hallanék, hogy a spanyol király buda­pesti látogatása kizárólag a Wekerle­­kabinet hősi erőfeszítésének köszönhető, mert e nélkül nem Budapest, hanem Bécs ünnepelné Bon Alfonzét, a­miből természetesen újabb jogczim faragtatik a nemzet elévülhetetlen hálájára. Ártat­lan mulatság, mert hiszen a­ki csak egy cseppet is a maga fejével gondolkozik, az tudja jól, hogy ha valaki hálát érde­mel a bolgár fejedelmi és a spanyol kirá­lyi pár budapesti látogatásáért, úgy ez egyedül a király. Nem is maradunk adó­sok a királynak ezért tartozó köszöne­­tünkkel, mert a maga értéke szerint meg kísérői annak útjain. Minden nyilvános funk­­cziónál ezektől a lovagoktól körülvéve jelenik meg a király, így ezek tulajdonképpen a ki­rályi gárdát alkotják és a királyt még az asz­talnál is kiszolgálják. Minden étel, a­mit a konyhából kihordanak, minden üveg bor, a­mit a pinezéből felhoznak, egy ilyen lovag árgusszemeinek felügyelete alatt áll egészen addig a perczig, míg a király asztalára kerül. Ez is a múlt idők egy maradványa. Egészben véve, néhány száz ilyen lovag van a király közvetlen, személyi szolgálatában. De az ifjú királynénak is egész szép udvara van. Persze, nem olyan nagy, mint hajdan, mikor háromszáz palotahölgy leste a királyné kívánságait. De az még a spanyol-amerikai háború előtt volt ; most már az udvari dámák számát ötvenre redukálták. Ez is egy keserű emléke a szerencsétlen háborúnak. Az udvari élet számos év óta már igazán egyhangú és daczára a még mindig fel-fel­­merülő káprázatos c­eremóniáknak, az udvari ünnepélyek erősen meg vannak csappantva és csaknem kizárólag az évente egyszer előforduló nagykövetek fogadási ünnepélyére és a val­lási alapon nyugvó ünnepségekre szorítkoznak. No meg a »Lavatorio« ünnepségre, a­hogy az ünnepi lábmosást nevezik, melyet a királyi palotában még megtartanak. Mint nagy sportbarát a király szívesen szenteli délutánjait a vadászat, lovaglás, ga­lamblövés és automobilozás örömeinek. Heten­ként kétszer, este hattól nyolczig, a király ki­hallgatásokat ad. Tábornokok, magas papi méltóságok és grandok jelennek meg ilyenkor a király előtt, kikkel öt, usque tíz perczig a legjoviálisabb módon állva diskurál. Nyolc­ órakor családi körben fogyasztja el dinerjét, melyre csak igen ritkán hivatala­tudjuk becsülni azt a hatást, a­melyet a király budapesti tartózkodása és idegen uralkodók budapesti fogadása gyakorol az európai közvéleményre Magyarország nemzetközi helyzetének megismertetése tekintetében. Hogy a koalíc­iós kormány­nak sikerült fájdalmasan sokáig távol tartani a királyt magyar székesfőváro­sától, az valóban a legkörmönfontabb rabulisztikával sem magyarázható úgy, mintha valami különös érzéke volna Ma­gyarországnak imént jelzett fontos érdeke iránt. Spanyolország már rég idő óta nem játszik döntő szerepet a nemzetközi poli­tikában, a­melyet valamikor úgyszólván korlátlanul dominált. V. Károly jogos büszkeséggel mondhatta, hogy birodal­mában soha le nem nyugszik a nap. Azóta nagyon is beborult az ég a nemes spanyol nemzet fölött. Gyönge uralkodók, rossz kormányzati rendszer, a gazdasági, kulturális és a szabadelvű politikai szük­ségletek elhanyagolása, a szünetlen belső politikai harcrok dekadencziába döntöt­ték az országot, a­mely pedig bőven bírja úgy lakosságának jeles tulajdonságaiban, mint a természet adományaiban a bol­dogulás és virágzás feltételeit. A leg­utóbbi nagy megpróbáltatás 1868 szep­tember 30-án kezdődött, a­mikor Serrano marsall által vezetett katonai pronun­­ciamento királyi vendégünk nagyanyját, II. Izabellát, harminc­öt éves névleges és huszonkét éves tényleges zűrzavaros uralkodás után elűzte őseinek trónjáról és 1898-ban végződött, a­mikor az ame­rikai háború elsöpörte a spanyol gyar­mati világbirodalom utolsó, még mindig tekintélyes romjait: Kubát és Portorikót a Nagy-Antillákon és a Füilöp-szigeteket Kelet-Ázsiában. Az Izabella elűzését kö­vető köztársaság élete éppen olyan rövid volt, mint a királylyá választott Amadeo olasz herczeg uralkodása. Hat évi ver­gődés után a konszolidálódás nehéz mun­sak vendégek. Az etikett mindig ugyanaz. Diner után a király a leggyengébb spanyol szivarokból elszív egyet, miközben zongorázik. Tizenegy órakor bevonul az éjjeli őrség a palotába, lezárják a kapukat és gondoskodnak a király éjjeli nyugalmáról. XIII. Alfonz a legnépszerűbb király, a­ki valaha csak a spanyol trónon ült. Mikor dísz­hintajában végigkocsizik a városon, népének üdvrivalgása kíséri. Minden vasárnap meg­jelenik a bikaviadalokon, melyek iránt külö­nösen érdeklődik. Ott ül a nagy arénában, népe között. De az operának is gyakori vendége. A spanyol király legelsősorban is Madrid királya akar lenni. És Alfonz kivívta magának az egész város őszinte szeretetét. Madrid utczáin a legnagyobb biztonságban kocsizik, autózik vagy éppen sétál. Nincs is kedvesebb város Madridnál. A hosszú, fehér utczákon, a Prado sétányai mentén hemzseg a tarka nép, határtalanul megelégedett arc­c­al. Ka­­czagó szép asszonyok könyökölnek ki a virágos balkonokon. A tarka rongyokba takart spanyol gőg sütkérezik a Puerta del Fol-on. Csenevész ifjú döngeti gitárját, melynek hangjaira fiatal lányok tánczolják az utczán a tarantellát és nem egyszer látni a királyt is a bámész nép között állani. Máskor meg ott látni őt a Gana­­deira pásztoraival együtt ebédelni, a­hol a bikákat trenírozzák a viadalra. Hazafelé menet egyszer az országúton egy öreg, magát nehezen vonszoló koldusasszony­­nyal találkozott. Megállittatta autóját és azon vitte haza a szegény öreg­asszonyt nyomorú­ságos vaczkába, egy aranyat csúsztatva kezébe. Azon a napon Madrid utczáin ezer torok kiáltotta lelkesen : — Sokáig éljen a király !

Next