Az Ujság, 1911. december/2 (9. évfolyam, 299-310. szám)
1911-12-17 / 299. szám
a figyelmet. És a magában véve harmonikus beszéd mégis mintha valami diszakkorddal végződnék; a kihangzása nem olyan tiszta, mint az a hang, amely elmondta, a viszhangban, amelyet keltett, zeneietlen zörejeket fedez fel a gondosan és féltékeny szeretettel figyelő fül. Mi történt ? Az, tartunk tőle — hogy éppen ez a helyes kompetencziával, minden hozzáértéssel és minden kétségen felül való nemes czélzattal elmondott beszéd ott, ahol elmondódott, éppen a magyar parlamentben nem volt a maga igazi helyén. Közkeletű szóval élve: deplaszírozott volt, annál inkább az, minél több szeretet diktálta és minél több hozzáértés mondta el. A művészet és az irodalom jogainak nagy kérdéseiről, a művészet és az irodalom belső problémáiról, a művészet és az irodalom szabadságainak a kérdéseiről ma mindenütt inkább lehet veszedelem nélkül beszélni, mint a képviselőházban. A képviselőházban nem hozzáértő és nem is jóindulatú kritika várja ezeket a kérdéseket, hanem mélyen fészkelő ellenszenv és konok elfogultság, amely nem disztingvál, amely nem mérlegelni láván, amely nem arra néz, hogy nemzeti kultúránk végül is gazdagodva és friss erőket szittan kerüljön ki a vélemények harczából, hanem amely a hozzáértő és úgyszólván mesterségbeli kritikában is csak érveket keres és érveket talál a maga kulturellenes irányzata számára. A pornográfia kérdését hozzáértéssel, bölcs elfogulatlansággal, vagy éppen melterbeli avatottsággal tárgyalni mindenütt helyes dolog lehet, aki a képviselőházban tárgyalja őket, az kiteszi magát annak a veszedelemnek, hogy a pornográfia ellen irányzott szavait úgy fogadja a bent tömören kialakult közvélemény, mintha általában az irodalom és a művészet ellen, az irodalom és a művészet jogai ellen szólnának. Az odabent ilyenkor készségesen felzendülő helyeslés nem azt jelenti, hogy az ország mai képviselői megértették egy finom és bölcs elme aggodalmait, hanem jelenti azt, hogy ezeket az aggodalmakat készségesen fogadják el érv gyanánt minden művészeti szabadság és az irodalom minden joga ellen. Ez a hallgatóság csak azt hallja ki az ilyen beszédből, ami neki kellemes, neki pedig az kellemes, ha művészet és irodalom jelentőségben alászáll, a nemzet számára való értékében csökken és fejlődésében korlátokhoz jut. Aki odabent pornográfiáról beszél, az megértésre nem számíthat, de félreértésre egészen bizonyosan. Aki a magyar képviselőház örömét látja olyankor, amikor hozzáértő művészeti és irodalmi kritika ezen a módon félreérthető, az azt hiheti, hogy Magyarország minden bajának okát megtaláltuk és hogy népoktatásunk gyalázatos elmaradottságán éppen úgy az irodalom és a művészet jogainak a megszorításával lehet segíteni, mint birtokviszonyaink hibáin, termelő rendszerünk fejletlenségén, egészségügyünk nyomorúságán, a budapesti diák-ságon és a hunyadmegyei pellagrán. Magyarországnak sok a baja ; a bajok között ott van talán a pornográfia is, bár ennek a pornográfiának sem az ijesztő terjedelmét, sem a rémületes rombolásait nem látjuk. Ami úgy látjuk, hogy az elemi iskolák hiánya és az alkohol — hogy csak két példát mondjunk — sokkal jobban árt a nemzeti erkölcsöknek, mint az a piszkos kis zugpornográfia, amely itt mocskos meghúzódottságban tisztátlankodik. Ha azonban nemzeti életünk és nemzeti kultúránk bajai között ott van a pornográfia, bizonyos, hogy az utolsó helyen van; bizonyos, hogy a legkisebb a nagy bajok között. Az a mód pedig, ahogyan a képviselőház fogadja ennek a kérdésnek minden tárgyalását, önkéntelen, de helyes következetességgel sorrendi hamisítást követ el; a valóban meglévő és orvoslást legsürgősebben követelő bajok elé odatolja a talán valóban meglevő, de legkisebb bajt; ezt a furcsa átértékelést felhasználja veszedelmes, nagy mulasztások eltakarására és ennek a furcsa átértékelésnek az alapján hajlandó a harczot bármikor megindítani nem a pornográfia, hanem egész nemzeti művészetünk és irodalmunk minden szabadsága ellen. Ez a hajlandóság lehetetlenné teszi az ilyen kérdések termékeny tárgyalását a mai parlamentben és éppen a készségesen felhangzó tetszéssel zárja le diszakkord gyanánt a legharmonikusabb beszédeket is. A koalíciós parlament idejében a sajtóreform leglelkesebb hívei kénytelenek voltak megállapítani, hogy a reform lehet még olyan sürgős, a parlament nem alkalmas a tárgyalására, mert ennek a parlamentnek a reformműve a meglévő bajoknál sokkal többet ártana minden nagy nemzeti érdeknek. A mostani parlamentről — a mai értékes és jogosult beszéd után, sőt éppen ez után a beszéd után* — el lehet és el kell mondani, hogy irodalmi és művészeti kérdésekbe való akármilyen beleavatkozása többet ártana a nemzeti kultúra ügyének, mint minden pornográfia, hajnalig zsong a néptől. Dehogy van itt szegénység ! Aki azelőtt ebben a sorban volt kézműves, napszámos, az mind gyarapodásnak örvend. Megsegítette a sztrájk és a drágaság. Fonák összeállítás, de egyébbel magyarázni nem tudom. Ezt a kettős csapást csak a hajdan jobb módú ember sinli, aki a napi szükséggé vált fényűzésről, a megszokott nagyobb kényelemről, dúsabb, ízesebb étkezésről már le nem tehet. Az idők változása épp erre az osztályra nehezedett rá legsúlyosabban; az az osztály, amely béketűrő , a lateiner, aki se nem sztrájkol, se nem szájgerol, csak drágasági pótlékot szorgalmaz, úgy is mondhattam volna, hogy fizetésjavítást kunyerál. Én azonban e problémákat nem bolygatom. Vesződjenek velük a nemzetgazdasági bölcselők, pusztai prédikátorok és egyéb kóklerek. Bontogassák, fejtegessék, míg teljesen összekuszálódnak. Ezek a dolgok mind olyankor jutnak eszembe, midőn a legjobbizó álomból, a reggeliből püföl éberré a Juczi és a Kati ágyúzása. Ők a nagysága parancsából sütögetik el ezeket a házi dreadnoughtokat, a legfélelmesebb ellenség, a moly ellen. Mit csináljak egyebet ? — hosszat ásítok, megmosakszom, aztán a tükör elé állok. A tükör elé ? Oda. Miért is ne ? Hiszen az ember oly ritkán látja édesmagát. És akkor se valójában, hanem csak a tükör szivességéből. S ez a mi másunk is hamis. Valónknak teljes képét nem szolgáltatja soha. Van aki megszól érette s hiúságos tetszelgőnek mond. Van eszemben ! Engem éppen csak az az úr csábit az üveg elé, aki engem e világon a legjobban érdekel: én magam. Magamhoz pedig tán csak van jogom ? Az a boltos bácsi nagyon jól tudja, mit cselekszik, midőn kirakatait tükörrel béleli. Egyazon áru darabját kétszer tünteti föl, s hegyében még a portrémmal is kedveskedik nekem. Ez az élelmes fogás megérdemli tehát, hogy az egyik áruczikk eredetijét magamhoz váltsam. Végre oda értem, hogy a nyakravalómat csomózom, göbözöm bokorra. Márhogy, ha idegen segítségre nem is, de mégis csak más kezére bízom ezt a nehéz műveletet, mert annyira sosem vittem még, hogy a magam emberségéből kössek illő máslit a kravátlimon. Amit nagyon röstellek, annál is inkább, mert magamhoz fogható élhetetlen urat egyet sem tudok ismerőim körében. Egy időben nagyra voltam vele, hogy Kemény Zsigmond, a nagy ndó sem boldogult soha a nyakra valójával. De amióta meghalt ez a nagy férfiú, bús egyedüliségben lógattam nyakamban a kendőt, addig, óráig szorosabbra fűztem magamhoz azt a másik kezet. Közben a reggelivel behozzák a lapokat. Aggódva nézek bele az elsőbe, Úristen! Ha valamikép rám terelődött Krecsányi dr. urnak a gyanúja! Akár parádés rablógyilkosság, hétköznapi sikkasztás, vagy ordináré váltóhamisítás legyen a firtatás oka, — hiszen esik ebből nálunk mindennap — nem hasonlítok-e ahhoz a fotográfiához, melyet a lap közölt ? Az ember sohasem lehet bizonyos maga felől. Hátha! A suggestio takarójába búvik ma minden gyilkos, tolvaj, hamisító és gyújtogató. A lélekbúvár szakorvos a kleptománia, pyrománia s egyéb örökletes nyavalyák áldozatai nevében vádolja a társadalmat. Tán e réven megszabadulok én is a bajtól. Nagyobb megnyugtatásom végett megint a tükörbe nézek s végigtapintom magamat. Hála az Örökkévalónak ! Egy csöppnyi vércsöpp sem ragadt a kezemre, egy piczurányi ezresbankó sem zörög a zsebemben. Krecsányi úr, én ártatlan vagyok!* ! Kilépek az utczára. Köd előttem, köd utánam. God dam ! Megálló helyén várom be a villamost. Aki a sorszámokat hiba nélkül tudja lepergetni, az boldogul, mert nagyobb arányokban tűnnek föl este, midőn ki varrnak világítva. Van olyan jeles emlékező is, aki betéve tudja, melyik szám hová vezet. Régebben a színek szerint igazodtunk. Az enyém a kék-piros volt s örvendve köszöntöttem feltűnését. Most a 16-os és a 1 es vált meg a türelmetlen várostól. Nappal sötétség borul rá az útirányt jelölő szerény írásra. Mert fődolog a Sósborszesztér s a Fernalent-subiczk-utcza. Csak ezek vannak messzibbről is fölismerhető betűkben kipingálva. De miért a hirdető közönséget elejébe tenni a közlekedőnek ? Nyilván ez is a villamos vasutak forgalmi politikájába tartozik. Ám azért csak hadd legyek hálás, áruért villamoson járhatok. Rettegéssel gondolok az első omnibuszra, még a lóvasút előtti korból. A hajdani Özön- (a mai Deák Ferencz-) térről indult Újpestre. Elejébe két-, csatakos időben három csámpás lovat ragasztottak. A lógós külön még kekes is volt. Benn a bárka ünnepnap zsupszalmával, egyébkor csupán törekkel volt beborítva, hogy meg ne fázzunk. (Teli útról szólok.) Újpesti libásasszonyok remekre hizlalt rituális madaraikat hónuk alá kapva, a kövérségtől némán lihegő ludak helyett maguk eresztettek meg olyan kapitoliumi gágogást, hogy a SPQR is megsokalta volna. A leheletünk meg odafagyott az ablakhoz. Csak a bűz melegített ránk. Vallják meg, hogy mégis csak különb dolgunk van ma. A költőre pedig rászólhatunk, hogy : ácsi! Mégse »jaj nekünk, amért unokának szilettünk !« * A barna kocsi kalauza pökhendi fiatal legény. Számon kérem tőle, miért nem jelenti az állomások nevét? Aszondja, hogy ő megjelentette. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1911. deczember 17. , BELFÖLD. · A képviselőház ülése. A képviselőház hétfőn délelőtt tíz órakor ülést íaot. A közoktatásügyi tárcza költségvetésének tárgyalását folytatja. Tülekedés egy mandátumért. Székesfehérvárról táviratozzak. Politikai körökben sokat beszélnek arról, hogy Madarász József, a sárkeresztúri kerület országgyűlési képviselője, ki több mint