Az Ujság, 1911. január (9. évfolyam, 1-13. szám)

1911-01-08 / 7. szám

52 sága a maga szobájába vonult, de mert a tisztítószerrel nem tudott bánni, az én kérésemre a blúzt kiadta nekem. Ez a magyarázata annak, hogy a nagysága itt van és hogy éppen az általam kitisztított blúz száritgatásával­­foglalkoztam akkor, mikor maguk megjöttek. — Haha­ha ! — csendült fel a gúnyos nevetés a hteli üde ajkáról. — Hát a terített asztal ? Hát a pezsgő ? Míg Barna a hazugságok horgonyába kapaszkodva a kitalált mesét és a való tojáscsinyt d­arondotta, a vörös­­hajú hölgy az ajtóra tapasztotta a fület. A hazugságok művészi keverékét mosolyogva hallgatta végig. A Stefi ■közbeszólásait fokozottabban figyelte, mert az asszonyka hangja végtelen ismerős volt a füleinek. Végre a Stefi gúnyos kac­agása teljesen bizonyossá tette a­felől, hogy­­az ártatlanul kellemetlen helyzetbe jutott ügyvédnek a felesége nem más, mint az ő Stefi barátnője, a­ki ugyan­akkor végezte a konzervatóriumot, mikor ő hallétét tanult. A­mint­egy a régi emlékek felrajzottak előtte, a ki akart rohanni, hogy megölelje rég nem látott barát­nőjét. De mert a blúz hiánya visszatartotta, kikiáltott! — Stefi ! Ugyan ne veszekedjetek már ! Az urad­ ártatlan ! Én vagyok itt: Erna. Szeremley Erna. Jöjj be , hozd magaddal a blúzomat is. Stefit az első pillanatban a dolgok nem várt for­dulata egészen megzavarta. Kérdő tekintettel nézett hol az urára, hol Markovicsékra. Da azoknak még zavaro­dottabb, majdnem hülye ábrázatáról­ mitsem tudott le­olvasni. Végre is a saját emlékezete segítette ki. Ekkor kikapta az ura kezéből a blúzt s berohant vele Ernához.­­— Szervusz ! Hol jársz ? Ha tudtam volna ! Bocsáss meg ! Micsoda véletlen ! . . . Ölelések, csókok. Régi barát­nők viszontlátása alkalmával szokásos­­kedveskedő, be­­czéző kérdések s feleletek zűr­zavara következett . . . Aztán­­pár perczre csend lett. Csak a barátnők beszél­getésének halk seppegése hallatszott. A künnmaradtak nem tudták mire vélni a dolgot. De azért Barna örült a kibontakozásnak, Markovicsék pedig az impreszárió szökésének. Öt percz múlva Szeremley Erna Stefi karján jött ki... Erna első dolga volt Markovics urat biztosítani arról, hogy a­mint impreszáriója előkerül, s elcsaphatja, őt fogja maga mellé venni. Erre a Markovics-pár nagy hálálkodások közepett magukra hagyta őket. — Nagy kópé! Hát mire volt jó a sok hazugság ? — fenyegette meg hamiskásan Stefi az urát. — Mert úgy sem­ hitted volna el az igazat­­— mon­dotta Barna és összeölelkezett, összecsókolódzott a fele­ségével .. • Szeremley Erna még azon az estén elutazott. Stefi sokáig hálásan emlékezett meg a véletlenről, mely Erná­val összehozta s beteges féltékenységéből kigyógyitotta.­­ De azt sem Barna,­ sem Stefi sohasem tudta meg, hogy­­ Erna gyors elutazása azért volt s a nyári lakáskeresés azért maradt abban, mert Kisponort sehogy sem tarta hátrá alkalmas is fészerremek­ arra, hogy ott töltse el a kegyelmes úr fiával a" tiltott mézesheteket. Magyar Gyűld, LIV. Én a Barna helyében nyomban kilöktem volna a Markovics-házaspárt, a feleségemet, pedig a lehető leg­­gyöngédebben kérném, hogy hallgasson meg nyugodtan, itt a véletlen olyan helyzetet, teremtett, m­elyet­ csak az ő feltétlen bizalma és szeretete oldhat meg. Ha az asszony fialva a történteket, kieszelt mesének tartja az egészet, Barna nyújtsa be a megtisztított blúzt a vöröshajú asz­­szonynak, mondja meg neki, hogy neje hazaérkezett, kisegítheti őt most már kényes helyzetéből. A vöröshajú nő fölveszi a blúzt, a legelfogulatlanabb arcávzal kilép és igen melegen köszönetet mond a házaspárnak, egyszers­mind mint ottani lakosokat kérdezi őket, tudnának-e valami megfelelő nyári lakást ? Stefi asszony meghökken. Ez az asszony vagy ártatlan, vagy egy hihetetlenül ravasz teremtés. Az idegen nőnek azonban feltűnik a háziasszony fagyos viselkedése és Barna ezt, észrevéve, elmondja neki pár szóval, hogy a feleségét félrevezették és felkéri a hölgyet, mondja el találkozásuk történettét. A férj jelen­létében a legcsekélyebb zavar nélkül elmondott egyszerű kis baleset teljesen meg kell hogy győzze az alapjában finom lelkű Stefit, Csíkszereda, Niszel Adolfné. LV. Barnának nem volt mit titkolnia, azért nem is fo­lyamodott furfangos hazugsághoz. Ezt ki is jelentette. . . Jól tudja, szívem, hogy hazug szót soha nem hallott tőlem. A helyzet pedig önmagától magyarázatot nyer, csak egy kis türelmet kérek ; másrészt pedig, tekin­tettel arra, hogy csak két teríték áll a rendelkezésemre, Markovics úrékat arra kell kérnem, h­ogy azonnal tá­vozzanak. Stefi őnagysága egyrészt tiltakozni akart, másrészt elfogulttá tette a szívében­ megrezdült vágyó remény, hátha nincs még minden veszve, azért hallgatott. Mar­­kovicsék sem akartak belenyu­god­ni, hogy a goundnélküli jövőnek már-már megmarkolt bekövetkezését elsiklani engedjék, de mert a kiutasítás ellentmondást nem tűrő h­angsúlylyal volt hozzájuk intézve, s mert Stefi őnagysága sem kelt védelmükre, Stefi őnagysága felé lövelt, hálát­lanságot­­kifejező pillantásokkal távozni voltak kényte­lenek. Az urának, minden mozdulatát kémkedő figyelem­mel kísérő asszony el nem tudta képzelni, mi lesz ezután. Barna most hozzáfordult: — Most pedig, szivem, vonuljon a csipkefüggöny mögé és hallja meg a furfangos hazugságot. E közben a zongora hangjai elcsendesültek. Kis rés támadt az ajtón s a vöröshaju hölgy kiszólt: — Uram, kérem, megkaphatom-e már a blúzomat? Akkorra Barna a függöny mögé tuszkolta feleségét és a kitisztított blúzt átadta a résen kinyúló fillér kéznek. Néhány várakozásteljes percz múlva egészem kinyillott az ajtó, s kilépett rajta a vöröshajú hölgy és szeretetre­méltó közvetlenséggel nyújtotta kezét Barmipak. — Köszönöm, uram, a fáradságát. A tojásfolt eltűnésével elfelejtem a kellemetlenséget is, annál inkább, mert éppen nem reméltem, hogy Kis-Panonon idézésem alatt zongorázhatom is. Ha az a vásott gyerek önnel ellentétes politikai nézetének kifejezést nem akart volna adni, bizony nem jutottam volna ehhez. Isten önnel, uram ! Ezzel távozott. Barna kikisérte. Stefi őnagysága még mindig nem értette a dolgot. —­ De végre te, beszélj, ember ! Ki volt ez a csúf vöröshajú hölgy? Hogy került ide? Ali volt a blúzával? Vásott gyerek... politika... Alit­ jelentenek? Barna jókedvű mosolyra fakadt, s gyengéd moz­dulattal az egyik terítékhez vezette feleséget, majd ő is leült a másik telitekhez. — Most Biar megtisztult a jég. A vacsora elköltése közben majd elbeszélem az esetet. Hogy Szlifi őnagysága hitelt adott férje szavainak, igazolja a pezssgődugó durranása s az az édes kaczagása, a mely még a­k­urranást is felülmúlta, s a mely csak a késő éjszakákita csendesü­lt magasztos mosolyba át... Bükkszerű erzsébet, Szabó Ferencs,­ ­ LVI. A nő vakon bízzék a férjében, mert szerencsétlen­ségének első fokát akkor lépi át, mikor kutatni kezd, legtöbb esetben rájön arra, hogy férjének hűsége csak közönséges déli fiai , Sármay Margit, LVII. — De kérlek, Stefi, semmi hazugság ! Azért vagyok itthon, mert a gyűlést elhalasztották. Őszintén meg­vallva, meglepett hirtelen megjelenésed... — Irgy-e gazember . — Akasztotta meg a feleség, villámló tekintetet szólva a blúzra. — Hiszen azzal a blúzzal téged akartalak meglepni! — Úgy­ és ószeresnél kellett vásárolnod, gyűröttet és piszkosat ! — De kérlek, meg fogsz bocsátani, folt esett rajta, azt tisztítottam. — Ha jól van, nem firtatom tovább. De mit keres az a pezsgő az asztalon? ! Sji­gény Hársának már nagyon szorult a kaperája. De Istyn a bajban levőket mindig megsegíti. Most is le­­küldte angyalát a közjegyző személyében. Míg a kétségbe­esett férj ajtót nyitott a kopogtatásra, Steli a kaján J­ar­­kovics-párral összevissza száguldozta a lakást, kutatva az elrejtett hölgy után. Ezalatt hirtelen pompás gondolat rogimizott meg Barna agyában. Pár szóval elmondta a körjegyzőnek a történteket és miután a látszat annyira ellene szólt, felkérte, vállalja helyette a kényes helyzetet, a pásztorórát pezsgővel, foltos blúzzal és mindennel együtt. Az agglegény közjegyző örömest megígért mindent. Időközben dörömbölés hangzott a folyosóról. — Ki van bent ? Nyissa ki! Nyissa ki, vagy fel­törjük, hallatszott vegyest az imprezárió és a feleség ajkáról. Miután azonban választ nem kaptak, beléptek a nappali szobába. — Al, asszonyom, itt, igazán nem hittem volna — szólt csodálkozó arc­czal a közjegyző. — Kém baj, jöjjön csak, tanúja lehet az uram gaz­emberségének. Megcsalt a nyomorult, érti, megcsalt! — De kivel, hogyan ? — Itt van az a nő, de szemébe nézek én még annak ! A közjegyző meglepetten fordult Barnához, majd melegen megrázta a kezét. — Te elvállaltad, köszönöm, nagyon köszönöm! De nem fogadhatom el! Engedje meg, asszonyom, hogy kimagyarázhassam magam. A Markovics-pár meglepetten nézett össze, mi­közben a közjegyző folytatta. — Tehát tudja meg, asszonyom, hogy itt férje lovagias becsületszavának esett áldozatul. Ugyanis fel­kértem őt, hogy adja át mára a lakás kulcsát, mig ön távol van. Egy hölgygyel volt, hogy is mondjam, valami­t megbeszélni valóm. Férje ezt megtette, sőt becsületszavát adta, hogy nem árul el és mikor váratlanul megjött Szeged­ről, kérésemre még pezsgőt is hozott. Hölgyem blúza azon­ban kocsi kenőc­csel véletlenül bepiszkolódott. Én haza­szaladtam tisztítószerért, de mint látom, az ön lovagias férje már időközben rendbe hozta a blúzt, így áll a dolog. Most pedig kérem a blúzt és engedjék meg, hogy feltűnés nélkül távozhassunk. A művésznő boldogságban úszott, bocsánatot kért férjétől, a Markovics-pár pedig hosszú orral távozott. Temesvár,­­ LVIII. A férjnek, felesége megpillantásakor a most rögtön bekövetkezendő családi háború rémjelenete villant át agyán, de uralkodva magán, a legnagyobb hidegvérrel válaszol a felizgatott asszony szavaira. — Meg vagyok győződve arról, hogy hasztalan fáradság lenne ártatlanságomat bizonyítani, mert a körülmények szerencsétlen összejátszásából kifolyólag minden jel ellenem bizonyít; de ha majd idegeid lecsilla­podnak és én elbeszélem a furcsa és kétes helyzet okát, magad is be fogod látni, hogy mily elhamarkodva, pusztán erősen kifejlett féltékenységi ösztönödnek, meg egy számító, rosszakaratú ember alaptalan hazugságának engedve, vádoltál hűtlenséggel. Éppen azért, mert ezt tudom, kérlek, hallgass szív­ed szavára és hidd el, hogy ártatlan vagyok. De hasztalan volt minden mentegetés és csillapító beszéd. Egy féltékeny asszonyban ugyan hiába keresne valaki logikát. Hirtelen az ura mellett terem és minden átmenet nélkül arczulilll, de a következő pillanatban, midőn első felháborodása egy csattanós pofonban kielégítést nyert, szelidebben mint egy kezesbárány, a gyors megbánás hangján mondja az urának: — Hiszek neked ... Egy kislány. LIX. Barna egy pillanatig gondolkodott, mit tegyen, aztán hirtelen megragadta felesége karját és izgatott hangon súgta: — Az Isten szerelmére, ne beszéljen olyan hangosan. Az asszony meglepetten kérdezte ! — Miért ! — Hallgasson, szerencsétlen, hallgasson. Borzasztó lenne, ha meghallaná. * — De mi történt hát, beszéljen — kérdezte most már a kíváncsiságtól izgatottan Stefi asszony. Barna odavonta feleségét a szoba túlsó sarkába, azután fojtott hangon beszélni kezdett. — Vigyázzunk, édesem, a legnagyobb higgadtságra és óvatosságra van szükségünk. Egy őrült van a szobá­jában. — Örült! szólt ijedten az asszony. —­ És hogy került oda ? — Később mindent elmondok. Most gyorsan csele­kednünk kell. Szerencse, hogy maga megjött. Csak maga menthet ki kínos helyzetemből. Az a rögeszméje, hogy folt esett a ruháján. És nem mehet haza, míg ki nem tisztítom a ruhája foltját. íme, ideadta a blúzát. Kissé benedvesítettem, hogy elhitessem vele, hogy kimostam. Fogja ezt a blúzt és vigye be hozzá. Mondja neki, hogy már felveheti, már tiszta. Vigyázzon, meg ne sejtse, hogy őrültnek tartja. Menjen, öltöztesse fel és mondja neki, hogy most már nyugodtan hazamehet, siiessen, édesem, siessen. És már tuszkolta is meglepett feleségét a szobába, a zongorázó vöröshajú hölgyhöz. Stefi asszony nagy szorongások közt lépett a szo­bába. Kezében remegett a blúz. A vöröshajú felkelt a zongorától és Stefi asszony felé ment. Stefi asszony elnyomta szorongását és szere­tetreméltó mosolylyal szólt: „ — Asszonyom, a férjem kimosta blúzából a foltot. Már majdnem meg is száradt. Talán már fel is lehet venni. — Köszönöm, nagyon köszönöm — hálálkodott a vöröshajú. — Valóban, már tiszta. De ugy­e, megbocsát asszonyom, hogy . .. — Ó, szót sem érdemel; férjem mindent elmon­dott. Igazán sajnálom önt, asszonyom. Ezalatt Barna izgatottan járt-kelt a másik szobá­ban. Gondolkozott a továbbiakon. A baj még nincs elhárítva, csak el van odázva. Még sok hazugság van hátra. Miért jött vissza ? Mit keres az asztalon a két­személyes teríték a pezsgővel ? Hogy került az őrült a lakásába ? Egyszerre meglátja a várakozó Markovics­­párt. Elfutotta a méreg. Érezte, hogy ezek okozták az egész kellemetlenséget. — Takarodjanak ki — rivalt rájuk durván, Markovicsék ijedten kotródtak el a házból. Mintha valami lidérctnyomástól szabadult volna meg, mikor Markovicsék eltávoztak. Megnyugodott. Ekkor kilépett a szobából a két asszony. A vörös­hajú élénk hálálkodások között szépen eltávozott. Rögtön utána csengettek. — Bizonyosan a közjegyző — szólt Barna. — Meghívtam vacsorára. Már meg is terítettem kettőnk részére. Valóban a közjegyző volt. Meglepődött, mikor Stefi asszonyt meglátta. — Hát maga itthon van ? Azt hittem, ketten leszünk. Barna sietett válaszolni: — Váratlanul megérkezett, hála Istennek. Rette­netes helyzetből segített ki. Mindjárt elmondom. Bementek és az asztalhoz ültek. Az asszony har­madik terítéket tett az asztalra. — Ma reggel felültem a szegedi vonatra, — kezdte Barna — hogy résztvegyek az alföldi szövetség kongresz­­szusán. Czegléden találkoztam a főtitkárral, a­kitől meg­tudtam, hogy a kongresszust elhalasztották. Mit tehettem volna mást: visszajöttem. Unatkoztam, meghívtalak vacsorára. Bevásároltam, megtérítettem — a cseléd nincs itthon — és elindultam hozzád. Láttam az ablak­ból, hogy hazajöttél. A kapuban történt a szenzácziós esetem. Figyel­jetek, nagyon érdekes. A­hogy kilépek a kapun, találkozom egy elegáns, szőke nővel. Megvallom, megnéztem egy kissé. (Ugy­e, nem haragszik, édes ?) El akarok menni mellette, egy­szerre Hozzám fordul: •— Uram, az Istenre kérem, segítsen rajtam. A tekintetében volt valami zavaros kifejezés, a hangja különösen csengett. — Parancsoljon velem, asszonyom — mondtam meglepetve. — Mossa ki ezt a foltot, az Isten is megáldja. — Melyik foltot ? — Nem látja, itt a blúzomon, ezt a nagy sárga foltot ? — szólt és a tiszta hófehér blúz keblére mutatott. Odanéztem. Láttam, hogy a blúz hófehér. — De hiszen itt... — Egy csúnya sárga folt van — vágott körbe, — így nem járhatok. Jöjjön, mossa ki. És belépett a kapun. Láttam, hogy őrülttel van dolgom. Mit tehettem ? Felkísértem. Mondtam, hogy vesse le, majd kimosom. Bement a feleségem szobájába, levetette és kinyújtotta az ajtón. Zavartan álltam ott, kezemben a blúzzal. Aztán benedvesítettem azon a helyen, a­hol ő a foltot mutatta. Ezalatt ő otthenn leült a zongorához és játszani kezdett valami népszerű keringőt. Legnagyobb izgatottságban, tehetetlenül álltam, kezemben a blúzzal. Ebben a pilla­natban érkezett meg a feleségem. Képzelheted, mennyire megkönnyebbültem. Legalább nem vagyok egyedül ezzel a szerencsétlen nővel a lakásomon. — A többit mondja el maga — fordult most Barna a­ feleségéhez. — Magam is kiváncsi vagyok, hogy intézte el vele a dolgot. — De előbb eldurrantjuk ezt a pezsgősüveget — szólt közbe a közjegyző. Töltöttek, kocczintottak, aztán Stefi asszony kez­dett beszélni. — A­hogy beléptem és láttam férjemet egy női blúzzal a kezében, első pillanatban örült féltékenység fogott f­el... És elmondta színesen, izgatóan a dolgot. Különösen sokat beszélt az asszony zavaros tekintetéről. Közben többször töltöttek, a hangulat emelkedett és a végén vígan ütötték össze a poharaikat. — A vöröshaju asszony egészségére. Uesslein József dr. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1911. január 8.

Next