Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 51-63. szám)

1911-03-10 / 59. szám

z tagjaira Bécs belső életében kötelező, az nem lehet kötelező a dinasztia tagjaira a nagy monarchia életében, még a kényes és a tapintatos kezelésre nagyon rászoruló magyar-osztrák viszony tekintetében sem. A véletlen azonban ezt a két ado­mányt mégis szembeállította egymással és a véletlen ezúttal sokkal ékesebben szóló, semhogy a hangjával szemben he­lyes volna süketséget tetetnünk. A vé­letlen ezúttal sokkal feltűnőbben illusz­trálta azokat az igazságokat, a­melyeket erről a tárgyról ezen a helyen elmond­tunk, semhogy úri nonchalance-szal el­fordulhatnánk tőle, és nem lehetünk olyan hálások ő­felségének a magyar művészet javára tett adományáért, és nem nézhetjük elég intenzív, becsületes irigy­séggel a Rajner királyi herczeg adomá­nyát, hogy az eltérésnek, a különbségnek, a véletlennek az okára rá ne mutassunk. A véletlenben — mint a véletlenekben annyiszor, ha alaposan megvizsgáljuk őket — törvényszerűség van és éppen ez a törvényszerűség a kényszerítő ok rá, hogy ezzel az egyébként nem nagyon kellemes összehasonlítgatással foglalko­zunk. Rajner királyi herczeg a maga érde­kes és tiszteletreméltó személyével talán mindenki másnál jobban demonstrálja, mit jelent az, ha egy nagyváros, egy bi­rodalmi székváros életéből nem csupán nem hiányzik a társadalmi és politikai mozgalmaknak a csúcsán álló és az egé­szet megkoronázó udvar, hanem ha a dinasztia élete úgyszólván egygyé vált az ország és a székváros életével. Rainer királyi herczeg Ausztria és Bécs számára a tudomány főherczege ; a számos katona­­főherczeg között ő az, a­ki immár ötven éve a bécsi tudományos akadémiának a protektora és a ki ezt a hajlandóságának és vonzalmainak megfelelő tisztet úgy Utána soha többé ilyen tárgyat a kezébe nem vett. A világnézete mind derűsebbé lett, mind optimistábbá, a szeme mindinkább lélek­­kutatóvá, az érdeklődése egyre »emberibbé«. Sorban következett azután a Költő titk­a (Il Mistero del Poéta), ez a szaggatott jelenetekre tagolódó idilli regény, a­mely csak úgy, mint a Malombra tele van egy ifjú léleknek a bol­dogság, az ígéret nője után való vágyódásával. A Danide Cortis, a­mely az akarat és a köte­lességérzetnek regénye, a­melyben két egymás­nak született lélek viaskodik egymással és akadályozza meg lelküknek egyesülését a köte­lesség nevében. És a Régi emberek kicsiny világa (Piccolo Mondo antico), a­mely a leg­kiválóbb alkotása Fogazzarónak, s a legkitű­nőbb regénye a modern olasz irodalomnak. Olyan gazdag mű ez, annyira együtt van benne Fogazzaro minden költői tulajdonsága, hogy egymagában teljes képét adja írójának. Soha addig és soha azután olyan mélyre nem látott Fogazzaro lélekkutató szeme, soha a humora és a megilletődése olyan igaz és meg­győző nem volt. Egy kicsi világot elevenít meg benne, egy felsőolaszországi városkát, benne a kisvárosok jellemző alakjait, a figuráit, a közepében egy fiatal párt, Franco Maironi­t és feleségét, Lujzát, s a hátterében egy egész históriai korszakot, az olasz risorgimento küz­delmes éveit, a­mikor Ausztria járma alatt nyögött a szép Lombardia, és minden kicsi és nagy ember, ki titkosan, ki hangosabban, »összeesküvő« volt: az olasz szabadságról, az ellenség kikergetéséről, az egységes nagy Itália megteremtéséről álmodozott. Volt abban a korban sok olyan, a­mi a 49 utáni Magyar­­országra emlékeztet, sok magába temetkezett keserűség, sok ábrándozás, sok kétségbeesés és hit. Ezt az egészben véve naiv kort Fogazzaro rendkívüli művészettel festi meg, oly nyuga­lommal és elfogulatlansággal, mint a­hogy csak történetíró képes rajzolni, s oly szeretet­tölti be, hogy az egész osztrák tudomá­nyos élet komoly és nagy hasznát látja. Annak, hogy az osztrák tudományos élet annyival gazdagabb és fejlettebb, mint a magyar, nem csupán a nemzetközi érintkezést és különösen a nemzetközi ellenőrzést megkönnyítő német nyelv az oka; oka annak az az állandó és tradi­­c­ionális pártfogás és támogatás is, a­melynek legfeltűnőbb jelensége a Rainer királyi herczeg akadémiai protektorátusa. A Mária Terézia korának, sőt a jozefiniz­musnak a hagyományai sem mentek az osztrák császári házban annyira veszen­dőbe, mint a­hogyan sokan gondolják, és a rádium-kutatás osztrák sikereitől kezdve egészen az osztrák felfedező expe­­díc­iók felszereléséig, egész sereg tudo­mányos munka köszönheti a maga ered­ményességét a dinasztia érdeklődésének és támogatásának. A dinasztia a maga dicsőségéhez hozzátartozónak tudja az osztrák tudomány virágzását, európai értékét és világraszóló sikereit, és ha a dinasztia gondja és szeretete most már természetesen első­sorban a hadsereg felé fordul is, azért — még a hadsereg érde­kében is — hatalma és jelentősége egyik alapkövének tekinti és úgy gondozza az osztrák tudományosságot is. A magyar kultúra és a magyar tu­dományos élet várjon nem volna leg­alább is ugyanabban a mértékben alkal­mas rá, hogy tárgya legyen a dinasztia érdeklődésének és része legyen a Habs­­burg-dicsőségnek ? Nem mutat-e a ma­gyar tudományos élet — számos fogyat­kozása mellett — sokat ígérő kezdeteket, egy pezsdülő, fiatal, nagy lendületet, és nem várja a világ a magyar tudományos élettől még olyan spec­iális feladatok el­végzését is, a­melyeket segíteni és dia­dalra juttatni diadala és büszkesége le­hetne a dinasztiának is ? Nem volna-e tel, oly humorral és megindulással, a­hogy az csak nagy költőtől telik. Már ebben a regényében megpendülnek azok a vallási motívumok, a­melyek a lelkében gyökereztek Fogazzarónak, s a­melyek utóbb fölébe kerekedtek benne a költőnek is. Fogazzaro mélyen vallásos lélek volt. A szülei házban nevelték rá lelkét s a tanítómestere, Zanella is pap volt. A vallás társadalmi kérdései min­dig is nagyon, az évek múltával egyre jobban érdekelték. Hű katolikus volt, de ugyanakkor föl­világosult ember is. Templombaj­áró és buzgó lélekkel imádkozó, de egyben a természet­­tudományok iránt érdeklődő is. Az elkerül­hetetlen összeütközés elől azonban kitért, meg­alkuvásra törekedett és paradoxonokba ka­paszkodott. Nagy feltűnést keltett annak ide­jén egy felolvasása, a­melyben azt próbálta bebizonyítani, hogy Darwin tanítása nem ellenkezik a katolikus egyház tanításaival. Életének végzetes tévedése volt az, hogy nem vette észre okoskodásának paradox voltát, hogy ragaszkodott hozzá, sőt gondolatmene­tének fejlesztésére iparkodott. A föld csak­­hamar megindult alatta s egyszerre azon vette észre magát, hogy a természettudományos gon­dolkozás hívei is, az egyházéi is öklüket ráz­zák feléje. A vihar szeleit szabadította magára, a­mikor megírta a Szent (II Santo) czímű re­gényét. Ez a munkája az öregedő írónak nagy megtévedése volt. Társadalmi regény kereté­ben akarta kifejteni a katolikus vallás meg­reformálásáról való nézeteit, s mert ez a mon­danivalója lett számára a legfontosabb feladat, a mű amolyan »irányregény«-nyé silányult, elbeszélés alakú utópiává vált. A Santo minden lappangó ellenszenvnek feloldotta a nyelvét és Fogazzaróra uszította a politikai szenve­délyeket. Mintha egyebet sohasem írt volna, oly áradata a becsmérlő ítéleteknek szakadt reá. Haláláig kísérte az üldözés, a­mely vad dühhel vetette magát Fogazzaro legutolsó szüksége a magyar tudományos életnek a termékenyítő, üdítő, példát adó tá­mogatásra, és nem fizetné-e vissza a ma­gyar tudományos élet dús termékenység­gel és messze ragyogó dicsőséggel ezt a támogatást ? Az, hogy szeretetet erőltetni nem lehet, az csak olyan féligazság, mint a legtöbb közmondás. Ha erőltetni a szere­tetet durva erőszakkal nem is lehet, gyöngéd erőszakkal már igenis lehet. És egészen bizonyosan meg lehet teremteni a szeretet feltételeit, a vonzalom és az érdeklődés alapjait és igenis meg lehet teremteni azokat a körülményeket, a­melyekből természetes módon kinő és kivirágzik a szeretet. A Magyarországtól idegen, a Budapestre csak vendégségbe jövő dinasztiától nem várhatunk pro­­tektorokat a magyar tudományos élet számára. De a Magyarországon és Buda­pesten itthon lévő dinasztiától majd — ez az, a­mit mindig tudnia kell a ma­gyar közvéleménynek, és ez az, a­mire állandóan törekednie kell a magyar poli­tikának — igenis várhatjuk a magyar tudományos élet Rajner királyi herczegeit és várhatjuk azt, hogy elfogynak végre azok a törvényszerű véletlenek, a­melyek Budapestet újra meg újra rákényszerí­tik, hogy fanyar kedvetlenséggel nézzen át Bécsbe és a­melyek a magyar közvéle­ménynek újra meg újra eszébe juttatják, milyen csonka az ezeréves magyar király­ság dinasztikus élete. AZ Ú­JSÁG Péntek, 1911. márczius 10. BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap délelőtt tíz órakor ülést tart. Napirend: Az ujonczlétszámról, esetleg az ujonczok megajánlá­sáról szóló törvényjavaslat tárgyalásai művére, Leila czimü regényére is. A mai olasz kritika, a melynek nagyobbrészt a hírlap­­irodalom a csatatere, nem képes megbocsátani Fogazzarónak azt, hogy hivő lélek volt és hogy végig tisztelte egyházát s még a tévedéseit is megbocsátotta. A mai Olaszország fiataljai mind radikálisok, mind rontó-bontók, a­kik máról-holnapra szeretnék megteremteni a régi romjain az új és legújabb Itáliát. Ezeknek az energoumenos­oknak az izmaikat játszató atléták az ideáljai, az erő emberei. Fogazzaro gyöngédsége, érzelmessége, humora nekik asz­­szonyos gyöngeség. Fogazzaro tehetségének meghittségéhez és bensőségéhez ezek az em­berek hozzá nem férnek. Egyszerűen érthetet­len tulajdonságok azok nekik. Nem »latin« tulajdonságok, mint a­hogy ők mondanák. Abban igazuk is van, hogy Fogazzaro vér­­mérséklete inkább az északi, semmint a dél­szaki emberé. Úgy szemlélődni, elmerülni a természetben, a luganói tó gyönyörű tájékában, oly panteista módra szinte elérzékenyülni ta­vak, hegyek, rétek szépségein, mint Fogazzaro, délszaki olasz költő nem is képes. A »latin« olasz patétikus, s a szép s a legszebb és leg­megrázóbb a képzeletét gyújtja föl, nem a könyeit csalja ki. Ezért ideáljuk a modern fiatal olaszoknak Carducci és D’Annunzio, s ezért van az, hogy Fogazzarónak tulajdon­képpen több a megértője Németországban és Angliában, mint a tulajdon hazájában. Az ilyen igazságtalanságokat azonban túl­élik az igazak. S majd ha ez a mai forrongó, százfelé törekvő, emberfölöttit akaró Olasz­ország kialakult az öntudatos higgadtság Dá­liájává, akkor Fogazzarót is a klasszikusai között fogja tisztelni. Akkor mindenki elismeri majd róla, hogy az egész olasz irodalomnak egyik legnagyobb elbeszélője s mindenesetre a legkiválóbb regényírója volt.

Next