Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 51-63. szám)
1911-03-10 / 59. szám
z tagjaira Bécs belső életében kötelező, az nem lehet kötelező a dinasztia tagjaira a nagy monarchia életében, még a kényes és a tapintatos kezelésre nagyon rászoruló magyar-osztrák viszony tekintetében sem. A véletlen azonban ezt a két adományt mégis szembeállította egymással és a véletlen ezúttal sokkal ékesebben szóló, semhogy a hangjával szemben helyes volna süketséget tetetnünk. A véletlen ezúttal sokkal feltűnőbben illusztrálta azokat az igazságokat, amelyeket erről a tárgyról ezen a helyen elmondtunk, semhogy úri nonchalance-szal elfordulhatnánk tőle, és nem lehetünk olyan hálások őfelségének a magyar művészet javára tett adományáért, és nem nézhetjük elég intenzív, becsületes irigységgel a Rajner királyi herczeg adományát, hogy az eltérésnek, a különbségnek, a véletlennek az okára rá ne mutassunk. A véletlenben — mint a véletlenekben annyiszor, ha alaposan megvizsgáljuk őket — törvényszerűség van és éppen ez a törvényszerűség a kényszerítő ok rá, hogy ezzel az egyébként nem nagyon kellemes összehasonlítgatással foglalkozunk. Rajner királyi herczeg a maga érdekes és tiszteletreméltó személyével talán mindenki másnál jobban demonstrálja, mit jelent az, ha egy nagyváros, egy birodalmi székváros életéből nem csupán nem hiányzik a társadalmi és politikai mozgalmaknak a csúcsán álló és az egészet megkoronázó udvar, hanem ha a dinasztia élete úgyszólván egygyé vált az ország és a székváros életével. Rainer királyi herczeg Ausztria és Bécs számára a tudomány főherczege ; a számos katonafőherczeg között ő az, aki immár ötven éve a bécsi tudományos akadémiának a protektora és a ki ezt a hajlandóságának és vonzalmainak megfelelő tisztet úgy Utána soha többé ilyen tárgyat a kezébe nem vett. A világnézete mind derűsebbé lett, mind optimistábbá, a szeme mindinkább lélekkutatóvá, az érdeklődése egyre »emberibbé«. Sorban következett azután a Költő titka (Il Mistero del Poéta), ez a szaggatott jelenetekre tagolódó idilli regény, amely csak úgy, mint a Malombra tele van egy ifjú léleknek a boldogság, az ígéret nője után való vágyódásával. A Danide Cortis, amely az akarat és a kötelességérzetnek regénye, amelyben két egymásnak született lélek viaskodik egymással és akadályozza meg lelküknek egyesülését a kötelesség nevében. És a Régi emberek kicsiny világa (Piccolo Mondo antico), amely a legkiválóbb alkotása Fogazzarónak, s a legkitűnőbb regénye a modern olasz irodalomnak. Olyan gazdag mű ez, annyira együtt van benne Fogazzaro minden költői tulajdonsága, hogy egymagában teljes képét adja írójának. Soha addig és soha azután olyan mélyre nem látott Fogazzaro lélekkutató szeme, soha a humora és a megilletődése olyan igaz és meggyőző nem volt. Egy kicsi világot elevenít meg benne, egy felsőolaszországi városkát, benne a kisvárosok jellemző alakjait, a figuráit, a közepében egy fiatal párt, Franco Maironit és feleségét, Lujzát, s a hátterében egy egész históriai korszakot, az olasz risorgimento küzdelmes éveit, amikor Ausztria járma alatt nyögött a szép Lombardia, és minden kicsi és nagy ember, ki titkosan, ki hangosabban, »összeesküvő« volt: az olasz szabadságról, az ellenség kikergetéséről, az egységes nagy Itália megteremtéséről álmodozott. Volt abban a korban sok olyan, ami a 49 utáni Magyarországra emlékeztet, sok magába temetkezett keserűség, sok ábrándozás, sok kétségbeesés és hit. Ezt az egészben véve naiv kort Fogazzaro rendkívüli művészettel festi meg, oly nyugalommal és elfogulatlansággal, mint ahogy csak történetíró képes rajzolni, s oly szeretettölti be, hogy az egész osztrák tudományos élet komoly és nagy hasznát látja. Annak, hogy az osztrák tudományos élet annyival gazdagabb és fejlettebb, mint a magyar, nem csupán a nemzetközi érintkezést és különösen a nemzetközi ellenőrzést megkönnyítő német nyelv az oka; oka annak az az állandó és tradicionális pártfogás és támogatás is, amelynek legfeltűnőbb jelensége a Rainer királyi herczeg akadémiai protektorátusa. A Mária Terézia korának, sőt a jozefinizmusnak a hagyományai sem mentek az osztrák császári házban annyira veszendőbe, mint ahogyan sokan gondolják, és a rádium-kutatás osztrák sikereitől kezdve egészen az osztrák felfedező expedíciók felszereléséig, egész sereg tudományos munka köszönheti a maga eredményességét a dinasztia érdeklődésének és támogatásának. A dinasztia a maga dicsőségéhez hozzátartozónak tudja az osztrák tudomány virágzását, európai értékét és világraszóló sikereit, és ha a dinasztia gondja és szeretete most már természetesen elsősorban a hadsereg felé fordul is, azért — még a hadsereg érdekében is — hatalma és jelentősége egyik alapkövének tekinti és úgy gondozza az osztrák tudományosságot is. A magyar kultúra és a magyar tudományos élet várjon nem volna legalább is ugyanabban a mértékben alkalmas rá, hogy tárgya legyen a dinasztia érdeklődésének és része legyen a Habsburg-dicsőségnek ? Nem mutat-e a magyar tudományos élet — számos fogyatkozása mellett — sokat ígérő kezdeteket, egy pezsdülő, fiatal, nagy lendületet, és nem várja a világ a magyar tudományos élettől még olyan speciális feladatok elvégzését is, amelyeket segíteni és diadalra juttatni diadala és büszkesége lehetne a dinasztiának is ? Nem volna-e tel, oly humorral és megindulással, ahogy az csak nagy költőtől telik. Már ebben a regényében megpendülnek azok a vallási motívumok, amelyek a lelkében gyökereztek Fogazzarónak, s amelyek utóbb fölébe kerekedtek benne a költőnek is. Fogazzaro mélyen vallásos lélek volt. A szülei házban nevelték rá lelkét s a tanítómestere, Zanella is pap volt. A vallás társadalmi kérdései mindig is nagyon, az évek múltával egyre jobban érdekelték. Hű katolikus volt, de ugyanakkor fölvilágosult ember is. Templombajáró és buzgó lélekkel imádkozó, de egyben a természettudományok iránt érdeklődő is. Az elkerülhetetlen összeütközés elől azonban kitért, megalkuvásra törekedett és paradoxonokba kapaszkodott. Nagy feltűnést keltett annak idején egy felolvasása, amelyben azt próbálta bebizonyítani, hogy Darwin tanítása nem ellenkezik a katolikus egyház tanításaival. Életének végzetes tévedése volt az, hogy nem vette észre okoskodásának paradox voltát, hogy ragaszkodott hozzá, sőt gondolatmenetének fejlesztésére iparkodott. A föld csakhamar megindult alatta s egyszerre azon vette észre magát, hogy a természettudományos gondolkozás hívei is, az egyházéi is öklüket rázzák feléje. A vihar szeleit szabadította magára, amikor megírta a Szent (II Santo) czímű regényét. Ez a munkája az öregedő írónak nagy megtévedése volt. Társadalmi regény keretében akarta kifejteni a katolikus vallás megreformálásáról való nézeteit, s mert ez a mondanivalója lett számára a legfontosabb feladat, a mű amolyan »irányregény«-nyé silányult, elbeszélés alakú utópiává vált. A Santo minden lappangó ellenszenvnek feloldotta a nyelvét és Fogazzaróra uszította a politikai szenvedélyeket. Mintha egyebet sohasem írt volna, oly áradata a becsmérlő ítéleteknek szakadt reá. Haláláig kísérte az üldözés, amely vad dühhel vetette magát Fogazzaro legutolsó szüksége a magyar tudományos életnek a termékenyítő, üdítő, példát adó támogatásra, és nem fizetné-e vissza a magyar tudományos élet dús termékenységgel és messze ragyogó dicsőséggel ezt a támogatást ? Az, hogy szeretetet erőltetni nem lehet, az csak olyan féligazság, mint a legtöbb közmondás. Ha erőltetni a szeretetet durva erőszakkal nem is lehet, gyöngéd erőszakkal már igenis lehet. És egészen bizonyosan meg lehet teremteni a szeretet feltételeit, a vonzalom és az érdeklődés alapjait és igenis meg lehet teremteni azokat a körülményeket, amelyekből természetes módon kinő és kivirágzik a szeretet. A Magyarországtól idegen, a Budapestre csak vendégségbe jövő dinasztiától nem várhatunk protektorokat a magyar tudományos élet számára. De a Magyarországon és Budapesten itthon lévő dinasztiától majd — ez az, amit mindig tudnia kell a magyar közvéleménynek, és ez az, amire állandóan törekednie kell a magyar politikának — igenis várhatjuk a magyar tudományos élet Rajner királyi herczegeit és várhatjuk azt, hogy elfogynak végre azok a törvényszerű véletlenek, amelyek Budapestet újra meg újra rákényszerítik, hogy fanyar kedvetlenséggel nézzen át Bécsbe és amelyek a magyar közvéleménynek újra meg újra eszébe juttatják, milyen csonka az ezeréves magyar királyság dinasztikus élete. AZ ÚJSÁG Péntek, 1911. márczius 10. BELFÖLD. A képviselőház ülése. A képviselőház holnap délelőtt tíz órakor ülést tart. Napirend: Az ujonczlétszámról, esetleg az ujonczok megajánlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásai művére, Leila czimü regényére is. A mai olasz kritika, a melynek nagyobbrészt a hírlapirodalom a csatatere, nem képes megbocsátani Fogazzarónak azt, hogy hivő lélek volt és hogy végig tisztelte egyházát s még a tévedéseit is megbocsátotta. A mai Olaszország fiataljai mind radikálisok, mind rontó-bontók, akik máról-holnapra szeretnék megteremteni a régi romjain az új és legújabb Itáliát. Ezeknek az energoumenosoknak az izmaikat játszató atléták az ideáljai, az erő emberei. Fogazzaro gyöngédsége, érzelmessége, humora nekik aszszonyos gyöngeség. Fogazzaro tehetségének meghittségéhez és bensőségéhez ezek az emberek hozzá nem férnek. Egyszerűen érthetetlen tulajdonságok azok nekik. Nem »latin« tulajdonságok, mint ahogy ők mondanák. Abban igazuk is van, hogy Fogazzaro vérmérséklete inkább az északi, semmint a délszaki emberé. Úgy szemlélődni, elmerülni a természetben, a luganói tó gyönyörű tájékában, oly panteista módra szinte elérzékenyülni tavak, hegyek, rétek szépségein, mint Fogazzaro, délszaki olasz költő nem is képes. A »latin« olasz patétikus, s a szép s a legszebb és legmegrázóbb a képzeletét gyújtja föl, nem a könyeit csalja ki. Ezért ideáljuk a modern fiatal olaszoknak Carducci és D’Annunzio, s ezért van az, hogy Fogazzarónak tulajdonképpen több a megértője Németországban és Angliában, mint a tulajdon hazájában. Az ilyen igazságtalanságokat azonban túlélik az igazak. S majd ha ez a mai forrongó, százfelé törekvő, emberfölöttit akaró Olaszország kialakult az öntudatos higgadtság Dáliájává, akkor Fogazzarót is a klasszikusai között fogja tisztelni. Akkor mindenki elismeri majd róla, hogy az egész olasz irodalomnak egyik legnagyobb elbeszélője s mindenesetre a legkiválóbb regényírója volt.