Az Ujság, 1911. május (9. évfolyam, 103-114. szám)
1911-05-03 / 103. szám
i Ezredes ir Rózsafák. Irta Kálnoki Izidor. I. Miért éppen Kozsibrák? A régi világ íróinak jobb dolguk volt. Sokkal jobb. Külön paripájuk volt, szárnyas paripájuk, amely vitte őket, ragadta látatlan világokba, meseországba, tündérkirályságba, s útközben sohasem kérte a konduktor a körutazási jegyet. A mai lónak nincsen szárnya, ámde tarifája van, hatóságilag helybenhagyott tarifája. Költő legyen a talpán, aki megbirkózik vele. És múzsája is volt a régi írónak, múzsája, aki homlokon csókolta. Fejbeverés, az igen, az jut a mai Írónak, de csak kevés, nagyon is kevés. És még drágább, mint a ló. Bevonul a mai író a dolgozószobájába (ha van neki) és magára zárja az ajtót. Még kikiált: — Akárki keres, mondjátok, hogy nem vagyok itthon. Az »akárki« alatt nem pénzeslevélhordót ért, mert az nem keresi. Az »akárki« alatt hitelezőt ért, mert az keresi. Egyedül van most, azt hiszi, egészen egyedül, bátran dolgozhatik. Pedig dehogy van egyedül, dehogy van egyedül. Múzsa ugyan nincsen vele, aranyhajú, kökényszemű, virágarczú múzsa, de van vele szörnyeteg, gnóm, manó, lidércz, dzsin, boszorkány, sátánfajzat ezeregy, vagy több is. Mind ráül a lelkére, hogy ne repülhessen, nyomkodja az agyát, hogy ne gondolkodhassék, gúzsba köti a képzelőtehetségét, hogy ne szálldogáljon. Hályogot vonnak a szemére, s akkor nem lát, viaszkot töltenek a fülébe, s akkor nem hall, lezsinegezik kezét-lábát, s akkor nem mozoghat. Tessék az ilyen társaságban dolgozni és alkotni. Pláne, amikor a zsibongó banda rátehénkedik a fejedre, a nyakadra, a válladra, amikor némelyek odaülnek a karjaidra, mások életbéd hasalnak az asztalra, nagy kerek halszemekkel belebámulnak az írásodba és repedt fazékhangon belekotyognak a mondanivalódba. — Hehehe, — röhög a képedbe egy vörösképű manócska — persze, így könnyű ! Csak kár, hogy már Maupassant megírta előtted. Valamivel szebben természetesen, de elvégre nem lehet minden ember Maupassant. Gyorsan összetéped a kéziratodat és mást kezdek Hátha mégis igaza van ennek a szemtelen kis manónak ? Nem lehetetlen. Az ember annyit ír és olvas össze-vissza, hogy már maga se tudja, mit irt ő és mit irt más. írjunk újat. De az ötödik mondatnál a kezedbe kap az a lisztes képű törpe : — Huj, huj. Megbolondult az úr ? Tízezer emberrel kisérteti ki az öreg Varga Pétert a sárbogárdi temetőbe ? Hátha présbe csavarja, ha vajba kisüti, ha négyfelé vagdalja, akkor se lesz tízezer lélek Sárbogárdon. Dühösen eldobod a papirost. Újat kezdel. De egy dzsin ráül a füledre. — így jár az ember, amikor Veronáról ír és nem volt Veronában. Hát van ott az erdő szélén rombadőlt várkastély ? Nincs. Erdő sincs. Hanem szalámigyár van, négyszáz munkás dolgozik benne. Minden mondatodba beleköt a sok ördögszülöttje. — Ezért majd meggyűlik a bajod a királyi ügyészszel! Hamar kitörlöd. — Kiváncsi vagyok, mit szólnak majd a mamák az ilyen szemérmetlenséghez. Gyorsan eltünteted. — Minden földbirtokos visszaküldi a lapot, ha a szerkesztő olyan bolond lesz és kiadja ezt a szamárságot. Megint kevesebb lesz a kéziratod tíz sorral. — Fiatal úr, fiatal úr ! Jó lett volna egy kis történetet tanulni. Hisz a magentai csata sokkal későbben volt. Újra áldozatul esik itt sor. — Persze, persze — mosolyog egy békaszájú szörnyeteg. — Közhelyekkel dolgozunk. Ostoba közhelyekkel. Pfuj ! Kitörlöd. — Elmés fordulat. — röhög rád a fejed búbjáról egy lidérct — Jókai Mór is ugyanebben a szituáczióban ugyanezeket a szavakat használta. Megint csak törölsz. A végén nem marad semmi. Mindenki elvisz egy-egy ötletet, egy-egy fordulatot, néhány mondást a sátánok közül: az óvatosság, a gondosság, az emlékezés, a körültekintés, a törvénytisztelet, a szemérem, az egyéniség, atudás. Jöszte elé, jó öreg Kozsibrák ezredes úr, téged írlak meg. Terád nem vigyáz semmiféle manó, dzsin, lidércz, vagy egyéb boszorkányfajta. Mert csöndes volt az életed, és becsületes és egyenes. És csöndes volt az elmúlásod. Nem nagyon figyelték, a mikor jöttél, nem nagyon bánták, a mikor voltál, s nem nagyon törődtek vele, a mikor elmentél. Senki se jegyezte föl az életed folyását, senki se sajnálta élted elmúlását. Sok manó vigyáz az élet rendjére és mindenféle fordulataira, de te veled, azt hiszem, a manó se törődik. Jöszte hát elé, jó öreg Kozsibrák ezredes úr, téged írlak meg. ROVÁS: Amilyen boszantó volt a nagy huzavona, annyira egykedvűen fogadja az ország a hírt, hogy Bécsben a perrendtartás dolgában megegyeztek. A dolog érthető. A nehézségek csak kárt jelenthettek, de elhárításuk nem jelent hasznot. A magyar nyelvű bíráskodás nem új követelés, természetszerűen kijárna nekünk már azért is, mivel egyik tétele a kilenczes programmnak, melyet a korona kötelezőn már megígért. A megegyezés talán azt jelenti, hogy nem károsodtunk. Talán, mert biztosat nem lehet tudni, Khuen-Hédervárytól halljuk, hogy a territorialitás elvét egészében érvényesítette. Ez jelenthet mindent, de jelenthet semmit is. Mert a készfizetések körüli háborúból is azzal jöttek haza az urak, hogy a készfizetés elvét megmentették, s kisült, hogy az elv megmentése alatt a megvalósítás elejtését kell érteni. Nos, ezúttal megint fölteszszük az optimista pápaszemet, s nem akarunk megijedni az ominózus elv szótól. De őszintén szólva, a meghökkenés érzését nem tudjuk elnyomni. * Nagyon szép Khuen-Hédervárytól, hogy most utólag tagadja, mintha az osztrák kormány csalafintán bánt volna vele. Bátran dicsérheti a koncziliáns hangot és előzékeny modort, nem kell tartania tőle, hogy el is hiszi valaki. Bizony az osztrák kormány az ő szempontjából talán kötelességét teljesítette, de nagyon messze járt az előzékenységtől a magyar kormánynyal szemben. Hiszen formaliter is megboszantotta. Nem tudunk példát arra, amit Bienerthék ezúttal kétszer is megtettek, hogy velük tárgyaló magyar minisztereknek kiszentek volna az előszobába, hogy ma nem érnek rá, jöjjenek holnap. S az a sajtókoncert, amit rendeztek, és azok az álutak, miken jártak Belvederében, Schönbrunnban, s az a gyakori pálfordulás, meg a formális obstrukczió, melylyel éltek, akiz ezt dolguk végeztével a magyar miniszterelnök előzékenységnek mondhatja, de Isten mentse, hogy gyakran részesüljön benne. * A földmivelési tárcza tárgyalásánál a hitbizományig jutottak el, ahhoz a problémához, melyről a legtöbbet lehet beszélni a gyakorlati konzekvenciák minden veszedelme nélkül. Akár ki is küldhetik azt a parlamenti bizottságot, melyet Baross János indítványozott, nem kell tartani tőle, hogy valamit végezni fog. A hitbizományi intézményt a mai társadalomban legerősebben védi — a saját politikai hatalmán kívül — a tömegek gyűlölete. Mint a gyerek az anyja szoknyájába, úgy kapaszkodhatik a hitbizomány a mai társadalmi rendbe, mert a rossz fiú ő benne ezt az egész rendet akarja bántani. Nem is lesz semmi baj, hiszen ha nagyon erősen szorul a kapcra, s a hitbizományok megszorítására valamit tenni is kell, akkor itt a bizottság, melyet meg lehet választani, vagy ki lehet küldeni. & """ * Q h . Budapest* 1911. IX. évfolyam. 103. szám. Szerda* május 3. Előfizetési árak 3 SZERKESZTŐSÉG: _ , no , n mm fflm m m ■ mm rffflfjTI Budapest, Rákóczi-út 54.est Egész évre......... 28 k. — t. mmmg lm *&$ Hlmssm, _ , , „ „. SmWfflI ISjf i§y 1SSB KlIP“"TM» Telefon 66—16. Félévre ............ 140 — » mjj ||| ||| ||| B» traraft £BT KIADÓHIVATAL Bevhóra ......... 2 » 40 » nf Ha Mg 5 ffff B BM wk. MM Budapest, Rákóczi út 54. sz. 111 ggR Siltfk VgR ||| Telefon 162—63 és 58-03. Egyes szám ára helyben ,,, iffffP Megjelen laétió kivételével és vidéken 10 fillér, B9B ISSk ^ mBb mindennap, Ünnep után is. __________________| ■IIMIIIMM1 Aradon« Ha Justh Gyula összeáll Pap Cs. Istvánnal és Bokányi Dezsővel, akkor az az urak hunczutsága, azaz : politika. Olcsó és helyénvaló bírálni ezt a hunczutságot, kimutatni erkölcstelenségét, rámutatni kárhozatosságára és kisütni a rejtett spekulácziót, mely czélnak tünteti föl, ami pedig csak eszköz. Meg is teszszük ezt nap-nap után és ma is megnyomjuk a szót: a függetlenségi párt, mely ma Irányi Dánielt idézi, két év előtt nem is álmodott általános titkosról, s mikor ma ráteszi az életét, akkor — mért ne mondjuk meg ? — a jövendő magyar királyra gondolva csinál függetlenségi alapon aulikus politikát. Nem olvastuk össze, hányan vettek részt az aradi gyűlésen, oly sokan-e, mint az érdekeltek állítják, vagy olyan kevesen-e, mint az ellenfelei hirdetik. Ami ránk tartozik, a tény , hogy gyűlés volt Aradon, tömegek vettek benne részt és képviseltek meg nem jelent tömegeket. Ezekkel szemben nem lehet hunczutságról szólani, a sokaság nem spekulál, a tömeg őszintén akarja, ami mellett talpra áll, és tömegek állásfoglalása már nem politikai sakkhúzás, melylyel vitatkozni, melyet bírálni lehet, hanem életbeli tény, politikai tényező, melyet tudomásul venni kell, s legfölebb arról lehet elmélkedni, elég hatalmas tényező-e, de nem arról, várjon helyesen cselekszik-e. Tény tehát, hogy Aradon a szocziálisták szövetségbe állottak a függetlenségiekkel s koaliczióba fogadták a románokat s az agyonócsárolt szabadgondolkodókat. S tovább kell mennünk a tárgyilagosságban: ez nem aradi esemény, nem az aradi szocziálisták ölelkeztek a pesti függetlenségiekkel, hanem Lapunk mai száma 48 oldal.